Povolics Konrád ráírja Baráth Sanyi matematika-feladatlapjára az elégségest. Sanyi dolgozata a kettes és a hármas között lebeg, ilyen esetben Povolics mindig a rosszabb érdemjegyet adja. Pedagógiai megfontolásból: ösztönzésképp.
A tanár behajtja a dossziéját, és az aktatáskájába teszi. Nagy levegőt vesz. Mára végzett. Legalábbis a javítással. A dolgozatokat rendbe tette. De még maradt valamit, amit rendbe kell tennie. Kikiált a feleségének, Gizunak és az anyósának.
Gizu és Piri mama megszeppenve lépnek be. Povolics int, hogy üljenek le. Eltelik egy kis idő, mire ezt felfogják. A rekamién kényszeresen fészkelődnek egy sort, közben le nem veszik tekintetüket a férfiról. Povolics homlokát ráncolja. Megcsóválja fejét. Aztán elkezdi:
– A férfiember élete során időnként számvetésre kényszerül. Látnia kell, mik voltak a kudarcai, és mik az eredményei, melyek meghatározzák jövőbeli életének lehetőségeit. És fel kell mérnie környezetét. A tárgyi környezetét, és a vele egy fedél alatt élők által nyújtott társaságot. Segítik-e azok szellemi, érzelmi és anyagi gyarapodását, vagy éppen hátráltatják. Ötvenhez közeledve én is elvégeztem eme számvetést, és úgy érzem, Gizu, hogy nem tartható fel tovább a mi házassági kapcsolatunk. Nem érdemelsz meg engem. És a mama sem. Elhagylak titeket. Elhagylak. Felfogtad? És… van valami… hozzáfűznivalód?
Povolics gúnyos arccal mered feleségére.
– És kérdésed? Nyugodtan tedd fel, nem akarom, hogy tisztázatlan részletek maradjanak benned. Tudod jól, hogy én a méltányos bánásmód híve vagyok.
Gizu hetek óta készül erre a bejelentésre. Szóról szóra ismerte már, mert kihallgatta, ahogy Konrád a dolgozószobájában le-föl sétálva szónokol. Férje nagy magában beszélő. Ha új anyagot kell leadnia vagy tanfelügyelői látogatásra számít, otthon eljátssza a tanórát. Povolics egy személyben a tanár és a felügyelő, a virágcserepek, lexikonok, vasúti modellek a diákok. A tévé marad tévé, de Povolics úgy képzeli, azon az ő bemutatóóráját sugározzák.
– Miért, miért épp most? – dadogja Gizu. – Voltunk már házassági válságban. És elmúlt.
– Nem múlt el. Mi folyamatos válságban voltunk. Az az illúzióm múlt el, hogy egyszer ki fogunk belőle kerülni. Mert nem fogunk. Pontosabban nem érdekel, ki tudnánk-e kerülni belőle. Meguntam ezt a helyzetet. Vagyis téged.
– Akkor is szenvedtél mellettem, amikor a pacalpörköltömet etted? Vagy amikor Korfun elvittelek ejtőernyőzni…
– Akkor nem. Programszervező képességed van. És főzni tudsz. Persze olyan női módon. Ahogy anyádtól eltanultad. Soha semmin nem változtatsz, nem kísérletezel legalább a fűszerezéssel. Azért jókat ettem, ezt a javadra írom. De ez kevés, ha egyszer alapvetően nem vagy hozzám való.
– Akkor miért vettél el?
– Hibáztam. Azt hittem, elég az, hogy jól érzem magad a társaságodban, hogy felderítenek a vicces beszólásaid, és hogy formás a combod meg a melled. Idővel rájöttem, a humorod csak olyan magazinhumor, pletykahumor, a tested meg…
– Egy kicsit elhíztam, ez megesik a középkorú nőkkel.
– Igen, szülés után. Te nem szültél!
– Nem te kérted, hogy vetessem el?
– Ez most mindegy. De… hát nem jobb, hogy nincs gyerekünk? Az most komplikálná a dolgokat. Tehát hibáztam, mikor megkértelek. Ez a balszerencsém. Neked viszont a szerencséd.
– Miért szerencse ez nekem?
– Mert azzal, hogy hibáztam, engem is felelősség terhel. Így most méltányosan kell veled bánnom. Nem dobhatlak ki azonnal, minden szó nélkül, ahogy nekem a legkényelmesebb lenne.
– Hálálkodnom kéne?
– Ez nem érdekel.
– A lakással mi lesz?
– Benne maradhattok. Még úgy… egy évig. Aztán eladjuk, és elfelezzük a pénzt.
– Annyiból nem tudok másik lakást venni.
– Költözzetek a keresztapádhoz!
– Hogy férünk el abban a lyukban?
– Másfél szobás az, nem egy lyuk. Mamával mentek a kisszobába. Keresztapád azt úgyis csak lomtárnak használja.
– Kíváncsi vagyok, mit fog ő ehhez szólni.
– Majd segítesz neki a háztartásban. És beszállsz a rezsibe. De… nem is értem, miért csinálom én ezt? Miért aggódom miattatok? Semmi közöm már hozzátok. Na jó, ennyi, végeztem.
Povolics a legszükségesebb holmijait pakolja.
Megjelenik Piri mama. Óvatosan behajtja a szobaajtót. Hallani, ahogy Gizu a konyhában bőg.
– Fiam, hogy gondoltad te ezt? – suttogja, de mérgesen Piri mama.
– Mi nem volt világos? Elköltözöm. Aztán, nem sürgős az ügy… de jön a válás. Utána, amikor mamáék már a másik lakásban lesznek…
– És velünk? Velünk mi lesz?
– Már mondtam, legjobb, ha mennek Gizu keresztapjához.
– Veled meg velem?
– Mi lehetne? Mik vagyunk mi egymásnak?
– Semmik nem vagyunk? Hát a férfi a semmijét szokta kufircolni?
– Ugyan már mama, mert egyszer-kétszer… amikor Gizu nem volt itthon…
– Negyvennégyszer!
– Hát, lehet…
– Az uram nem használt engem ennyit.
– De hát az csak viccelődés volt…
– Volt, hogy hajnalban is felvertél. Egy hetvenéves nőnél ez nem megy csak úgy…
– Azért nem volt ott gond! – és Povolics elvigyorodik.
– Nem, mert… Hát nem érted? Én csak akkor… ha a szívemmel is, ha azzal is akarom…
Povolics úgy dönt, erre már végképp nem kíváncsi.
Povolicsnak a bejárati ajtónál félre kell tolnia Gizut.
– Azt ne képzeld, hogy szó nélkül leléphetsz! – ordítja, ami a férfit kellemetlenül érinti, meghallhatja az egész lépcsőház.
– Nem szó nélkül lépek le. De amit mondani akartam, elmondtam. Magadnál tartani nem tudsz. Jobb, ha minél hamarabb beletörődsz. Igyál pálinkát, az egyeseknek segít.
– Meg foglak ölni!
– Igen? És hogy? És mikor?
Gizu bámul. Mert bár a szándéka komoly, ilyen részletekkel még nem foglalkozott. És bámul azon, hogy a másik könyörtelen higgadtsággal viszonyul ehhez a kérdéshez is. Kap egy taszítást Gizu, amitől elvágódik.
Remek az idő, éppen megfelelő egy nagy újrakezdéshez. Az utolsó hófoltok csillognak, a varjúdögöket már eltakarították a közmunkások. A GH-s Teri pedig bizonyára már tűkön ül. Povolicsot várja. Povolics megfigyelte: Teri minden beteljesülés után elmegy pisilni. Ez nyilván annak a jele, hogy egész testével, valamennyi porcikájával élvezi az aktust.
– Gyuri! Hát te? – kiált Povolics egy játszótéren dekázó fiúra. Az köszön, és odamegy a tanárhoz.
– Mit csinálsz te itt, Gyuri? Fél öt van, ez a leckeírás ideje.
– Nem Gyuri vagyok.
– Ne hazudj! Tóth Gyuri vagy, a nyárligeti Deákba jársz, a hetedik b-be.
– Az a testvérem.
– Ikertestvérek vagytok?
– Gyuri egy évvel idősebb.
– Mert annyira hasonlítasz rá… De ez mindegy. Sipirc tanulni!
– Nincs házi, holnap osztálykirándulásra megyünk. Pestre. A Közlekedési Múzeumba.
– Ó, így már egészen más. Akkor játsszál nyugodtan! – és Povolics mosolyogva megsimogatja a kisfiú buksi fejét.
