Muszáj szembesíteni – Gáspár Mátéval a visszatekintő továbblépésről

Ez az első teljes évada az Örkény István Színházban igazgatóként, és bár aki ismeri pályafutását, sejtette, nem lesz észrevétlen a vezetőváltás, ám a bemutatók listája még a vártnál is merészebb és meglepőbb lett. Jóformán csak kortárs szerző alkotja.

Polgár Csaba művészeti vezetővel olyan színházban hiszünk, ami folyton feladatot kínál és meglep. Az első évad bemutatói az együttes játékot helyezik előtérbe, nem ismert címeket kerestünk, amiknél, ha tudjuk, ki játssza a főszerepeket, rögvest felvázolódik előttünk az egész előadás. Új alkotásokkal szándékozunk a berögződéseinkre rákérdezni, az energiáinkat mozgósítani.

Nemcsak hogy kortárs művek szerepelnek a bemutatók sorában, de olyan kortárs művek, amik nem a már kész drámák közül valók, hanem regényből készült adaptációk vagy épp most íródtak, mégpedig nem drámaírókat felkérve. Miért?

Mi az Örkényre alkotóműhelyként gondolunk: a szövegírástól kezdődően a közös munkában és a kísérletezésben hiszünk. Ebben tényleg van rizikó, de a színházcsinálásban éppen az egyik legizgalmasabb, ahogy folyton alakul minden. Jó példa erre októberi nagyszínpadi bemutatónk, Az orosz barát, ami Kemény Lili első színműve és Dohy Balázs első rendezése ekkora térben. A felkéréstől a példány leadásáig egy nagyon intenzív és sok elágazással tarkított együtt gondolkodás zajlott, ami azt is magával hozta, hogy tényleg az utolsó pillanatra lett kész a szövegkönyv. Ez egy felfokozott állapotot és ritmusváltást eredményezett, másképpen terveztünk és próbáltunk, mint egy olyan esetben, amikor egy meglévő darab vagy egy bevált alkotói módszer áll rendelkezésre. A kortárs színháznak alapfeladata, hogy újabb és újabb szövegeket segítsen létrejönni. Gyakran elhangzik kritikaként a magyar színházzal szemben, hogy túlságosan biztonsági játékot játszik, nem ad elég lehetőséget a velünk élő szerzőknek a bemutatkozásra. Ám a mi célunk az is, hogy ezeket a bemutatkozásokat olyan konstellációba helyezzük, olyan együttállásokat alakítsunk ki, amik egyediek és benne van a meglepetésfaktor. Az orosz barát kiindulópontja a visszatekintés szándéka volt. Huszonöt éve élünk ebben az évezredben, 25 éve kezdődött az Örkény története is. Amikor Mácsai Pál csapatával bejött a Madách Kamarába, a Mi újság, múlt század? című előadással indított, amelyben a XX. század történetét dolgozták fel korabeli újságcikkek alapján. Mi egy hasonló gesztussal az elmúlt negyedszázad örökségére akartunk ránézni, egyfajta gyászmunkaként, de helyzetkijelölésként is: itt tartunk, ide jutottunk. Úgy menjünk tovább, hogy először visszatekintünk.

És erre a visszatekintésre épp egy fiatal szerzőt kértek fel…

Azoknak a narratívájára voltunk kíváncsiak, akik nagyjából egyidősek ezzel az időszakkal. Mert azt, hogy mi mit gondolunk erről a néhány évtizedről, vagy mit gondol a nagy generáció, már volt alkalmunk hallani, eléggé jól ismerjük.

Meglepő volt az is, hogy csupa női szerzőt választottak.

Ebből nem csináltunk programot, egyszerűen így jött ki a lépés. Az egyes történetek ereje dönti el, mi kerül színre. Így amikor például Puskás Panni megmutatta nekünk a könyvét, illetve az abból készült, Szivák-Tóth Viktor által írt adaptációt, ami egy család három nőtagjának drámáját ábrázolja, rögtön éreztük, nagyon illeszkedik abba a kérdéskörbe, amivel az évadunk foglalkozik. Ez pedig az időhöz való viszony, a generációk közötti konfliktus és szolidaritás, ami meghatározza az életünk minőségét. Ennek rendezésére Gálhidy Sárát, egy fiatal rendezőnőt hívtunk.

A nézőknél is gondoltak a legfiatalabbakra. Jön egy családi színház is.

A Momo történetének újrafelfedezése nagy meglepetéseket tartogat, mert ez egy olyan filozofikus mese, amiben a szülők is épp­úgy megtalálják az élményt, mint a gyerekeik. Polgár Csaba rendezi majd az előadást, központi témája szintén az idő, annak meg­élése, megbecsülése. Hétköznapjainkban állandóan rohanunk, időhiánnyal küzdünk. Időprésben élünk, próbálunk mindenre odafigyelni, mindenhova odaérni, mindennek megadni az idejét, mindent a maga módján megfelelően kezelni. Ami szinte lehetetlen. Csabának mint művészeti vezetőnek és kisgyerekes családapának elég komoly élménye és mondanivalója van erről.

Az idő helyett inkább az értelmiség, a művész mai szerepére és felelősségére tippeltem volna az évad központi gondolataként.

Ez is egy érvényes olvasat. Már csak azért is, mert bár törekszünk arra, hogy szélesebb közönségréteg felé nyissunk, alapvetően mégiscsak egy értelmiségi színház, a szellemi elit találkozóhelye vagyunk. Muszáj szembesítenünk magunkat a kérdéssel, hogy színházcsinálóként, kulturális közintézményként mi a mi dolgunk, meddig terjed a felelősségünk. Első válaszkísérletnek megteszi, hogy maga a megkérdőjelezés, a rákérdezés a feladat. Ennek szellemében választottuk az évados mottónak Örkénytől: „Éljen a kérdőjel, vesszen a pont!”

Nyilatkozta, szeretné, hogy az Örkény közszolgálati színház legyen. Mit takar ez a közszolgálatiság?

Nekünk, mint művészszínházi hagyományokkal és ambícióval rendelkező intézménynek, azt kell szem előtt tartanunk, hogy a színház mit tud hozzátenni a kulturális és társadalmi folyamatokhoz. Ebbe beletartozik a kritikai szemlélet, a szó jó értelmében vett provokáció, amikor nevén nevezünk problémaköröket vagy jelenségeket. Nekünk minden erőnkkel azon kell lenni, hogy ne kiszolgáljuk a közönséget, hanem együttműködjünk vele. Közösen tapogassuk ki, merre kéne haladunk, hogyan tudunk kritikusak lenni megszokásainkkal, rutinjainkkal, kényelmes vagy legalábbis csábítón biztonságos helyzeteinkkel szemben. Hogyan tudjuk magunkat folyamatosan kondícióban tartani, hogy ha változnak bennünk vagy körülöttünk a dolgok, ezeket a változásokat lehetőség szerint ne elszenvedjük, hanem irányítsuk.

A kondícióért mindent megtesznek, az biztos. Merthogy az utolsó két bemutató talán még inkább rendhagyó. Az egyiket Ladányi Andrea táncos rendezi.

Első két bemutatónk a múlttal foglalkozik, a középső kettő a jelenben vagy épp időtlen térben próbál szétnézni, az utolsó kettőben viszont erősen a jövőre fókuszálunk, más-más módon. Andrea meghívása mögött több gondolat volt, egyrészt, hogy mozgassa meg a társulatot a szó fizikai értelmében is. Másrészt Andrea egy elképesztően vagány, hihetetlenül nyughatatlan alkotó, ha valaki rákérdez a dolgokra és nem süpped a rutinokba, akkor az ő. A vele való találkozás nagyon speciális élmény lesz a színészeknek, vélhetően a közönségnek is. A zene, a tánc és a vizualitás olyan elegyét ígéri, amit a virtuális világ próbál kisajátítani.

Az utolsó bemutató közvetlenül a jövő áprilisi választások előtt lesz: közösségi szerzőséget feltételező dokudrámaszerű előadás. Az Országkórus civilek bevonásával készül, és a témája a család, a jövő. E téma és az időzítés miatt óhatatlanul is politikai felhangot, színezetet kap.

Mindenképpen a választások előtt akarjuk megtartani a bemutatót, hogy megszólalhasson mindaz a frusztráció és vágy, ami ebben a témakörben az elmúlt években összegyűlt. A családalapítás, gyermekvállalás kérdésköre nemcsak a családbarátnak nevezett Magyarországon, de minden politikai közösségnek fő eleme, nagyban befolyásolja az ország jövőjét. Nyilván egy előadás nem reprezentatív, nem akar nemzeti konzultáció vagy statisztika lenni, csupán szubjektív történetek tablója, ami műalkotássá rendeződik reményeink szerint. Sokan írják, az Ördög Tamás és Kiss-Végh Emőke párossal (Dollár Papa Gyermekei) dolgozunk együtt, és színészeink is bekapcsolódnak majd. Az előkészületek már zajlanak, a próbafolyamat elkezdődött, hiszen egy ilyen részvételi színházi előadásnál, ami valóban a civilek történeteiből áll majd össze, nélkülözhetetlen a műhelymunka.

Az Örkény ellenzéki színházként van elkönyvelve, viszont törekednek, hogy minél sokszólamúbb, sokszínűbb legyen – véleményben is. Ebbe beletartozik a két oldal közötti párbeszéd is?

Az intézményi autonómia garanciáit, a szakmai kompetencia tiszteletben tartását természetesnek tartom, nem pedig ellenzéki pozíciónak. Az is mindenfajta rezsimtől és pártállástól függetlenül alap, hogy a szükséges forrásokat biztosítják a közhasznú tevékenységek számára. Sajnálatos, hogy a mai Magyarországon, Budapesten ez egy utóvédharcként valósul meg, de én ettől még nem érzem magam sem végvári vitéznek, sem különösebben bátornak. Idegen tőlem az a típusú mindentudó, „majd én megmondom” gesztus, ami gyakran jellemzi apáink generációját; de nagyon aggaszt az a fajta dezorientáltság és értékrelativizmus is, amelyben a gyerekeink élnek. E kettő között állva abban látom a feladatot, hogy megpróbáljuk kicsit lelazítani, humanizálni elődeink örökségét, és egy kicsit motiválni, bátorítani a fiatalokat. A párbeszédet a generációk között érzem égetően fontosnak, amihez nekünk a találkozási lehetőséget kell biztosítanunk.