Érdekes, de egyáltalán nem meglepő módon sokan vonnak párhuzamot kettejük személyisége, politikai stratégiája és a nemzethez való viszonya között.
Nézőpontjukat, ideológiájukat illetően két keresztény-nemzeti politikusról beszélhetünk, csak éppen az egyik revizionista, míg a másik szuverenista. Mindkét esetben a külső befolyással szembeni ellenállás a legitimáció egyik fő forrása. A kormányzó egy első világháború után kivérzett ország felett, a Tanácsköztársaságot követően vette át a hatalmat, míg a jelenlegi miniszterelnöknek a 2006-os őszödi beszéd, tüntetési hullám és a gazdasági világválság teremtett alapot az újbóli választási győzelemhez. Párhuzam tehát, hogy mindkettőjük számára egy politikailag és gazdaságilag bizonytalan helyzet alapozta meg a sikeres politikai pályafutás lehetőségét.
Horthy és Orbán politikájának is meghatározó részét képezi a nemzeti sértődöttség, illetve az ellenség-kép (hogy az utóbbi vélt vagy valós, ezúttal esetben tekintsünk el). A miniszterelnök „Brüsszel-ellenes” üzenetei, a migráció és a „globális elit” elleni harc érzelmileg hasonlóan mozgósító erejű, mint a Horthy-kori sérelmi politika a trianoni trauma kapcsán – csak épp más történelmi kontextusban. Ahogyan azt Ungváry Krisztián történész a Horthy Miklós – a kormányzó felelőssége című könyv szerzője is írja, a két világháború közti magyar kormányok azt tűzték ki célul, hogy az iskolarendszer fejlesztése révén művelt és öntudatos nacionalista utánpótlást képezzenek ki, amellyel a környező népek fölé lehet kerülni, és újra integrálni őket, ha eljön az elvesztett területek visszaszerzésének ideje. Ez volt az úgynevezett „kultúrfölény” eszméje, amely alapjaiban határozta meg a korszak oktatáspolitikáját.
A magyar politikai hagyományban visszatérő motívum a „keresztény Magyarország” eszméje, amely mindkét korszakban legitimációs szerepet kapott. Horthy a Tanácsköztársaság után a keresztény-nemzeti vonalat erősítette, amelyben az ország világháborús bukásáért a liberálisokra és a kommunistákra hárította a felelősséget, és célját az elvesztett területek visszaszerzésében jelölte ki – véli Bozóki András politológus, a Száz év talány írója. Orbán Viktor pedig „család- és hagyományvédő” politikájával, valamint a nyugati „progresszív” eszmékkel szembeni ellenállásával teremt egységességet. Az előbbi eszméből még lehetne is építkezni – bár megannyi buktató rejlik benne –, de az utóbbi már merő esztelenség.
Mind Horthy, mind Orbán politikai rendszerében meghatározó szerepet játszik a vezető személye. A „Kormányzó Úr”, katonás, higgadt, de tekintélyt parancsoló figuraként jelenik meg: a rend és a stabilitás szimbóluma volt. Ahogyan viszont azt Bozóki András is megemlíti, a miniszterelnök ezzel szemben karizmatikusabb, populistább vezetői típust képvisel. Beszédeiben a „nép egyszerű fiának” tartja magát, aki szembeszáll az „idegen hatalmakkal”, és békét teremt. (Az persze már egészen más kérdés, hogy a nép közé is csak „ünnepnapokon”, testőrök kíséretében „ereszkedik le”.) A személyi hatalom mindkét rendszerben központi elem: Horthy idején a döntéseket szűk elit hozta meg a kormányzó nevében, Orbán alatt pedig a politikai rendszer erősen központosított, a döntéshozatal a miniszterelnök köré szerveződik.
A központosítás, a propaganda, a politikai hűség jutalmazása mindkét korszakban hasonló logika szerint működik, hiszen részben ez szavatolja a hatalom fennmaradását. Ahogyan azt Bozóki András is írja, a Horthy-rendszer korlátozott sajtószabadságot engedett, a kormányzati szempontokra ugyanakkor nagyon figyeltek. A korszak politikáját a nemzet szolgálata és a kormányzóhoz való hűség határozta meg, ami a kritika hiányával járt együtt. Gondoljunk csak például a nyílt szavazási rendszer bevezetésére. Orbán rendszerében a sajtó formálisan szabad ugyan, de a média túlnyomó többsége kormányközeli tulajdonban van, ami szintén ellehetetleníti a kritikus hangok hatását. A szavazás ugyan titkos (még), ugyanakkor a rendszer itt is magához láncolta a kulcspozíciókat.
