A hiány esztétikája

Boldog a születésnapján?

A kiállításhoz és a születésnapomhoz ezt a mottót adtam: 88 make me glad, sad, mad. Vagyis a 88 boldoggá, szomorúvá és őrültté is tesz.

Jelenleg is alkot?

Az elmúlt három évben kizárólag verseket írtam, több mint háromszáz jött össze. És nagy meglepetés lesz, ha ebből egy kötet jövőre megjelenik Magyarországon. Épp a napokban fejeztem be a szerkesztést, a szöveg nyomdakész. Vastag kötet lesz, közel négyszáz oldal.

Hogyan jött az ötlet, hogy a képein az ürességet, a semmit ábrázolja?

Részemről ez egy kis szemtelenség, provokáció volt. Ezek az úgynevezett üres képek az eltűnésről, a hiányról szólnak. Nagyon érdekel a hiány esztétikája, a problémája.

Amikor híres festményeket ábrázol, akkor az eredeti képet „eltünteti”, a fehérre festett vászonra csak egy fekete keretet fest fel, és alatta a mű adatait, vagyis az alkotóját, a címét, az évszámát, a méretét és az anyagát.

1999-ben Kölnben volt egy nagy retrospektív tárlatom, melyen kiállíthattunk egy ötvenmillió eurós van Gogh-képet, ami mellé helyezhettem annak az általam készített persziflázsát. Egy vászonra ráfestettem az eredeti mű pontos méretét, és alatta jeleztem az összes adatát. Azt is, hogy hol található, és kinek a tulajdona. 1972-ben egy teljesen üres, nagy vászonra azt írtam: „I’m fed up with painting”, azaz „Elegem van a festészetből”. Mert akkor a levegőben lógott, hogy a festészetnek vége. És én erre reagáltam. A mostani galeristám ezt a művet kiállította a párizsi FIAC művészeti vásáron, és ezt a szinte üres képet hatvanezer euróért adták el.

Hogyan látja: a festészetnek befellegzett? Már nem is kell képeket festeni, hanem konceptuális munkákban kell gondolkodni?

Ameddig lesznek lakások, és a lakásokban üres falak, addig lesz festészet. Az emberek nem tudnak üres lakásokban élni. Már csak ezért is lesz festészet. De követem a fiatalok művészetét, és érdekes próbálkozásokat látok azzal kapcsolatban, hogyan lehet a festészet nyelvében továbbjutni. A fiatalok mindent megtesznek, hogy valami újat hozzanak létre, sok biztató eredmény van már.

Több képén a szöveg úgy kezdődik, hogy „I’m glad if…”, vagyis „Örülök, ha…”. Honnan jött az ötlet?

Az „I’m glad if…” mondatkezdésem az 1970-es évek elejéig nyúlik vissza, és mögötte egy politikai gondolat van. Az első ilyen Öröm-darabomhoz egy kartonlapra nyomtathattam egy mondatot, ami így szólt: „Örülök, ha ezt a mondatot lenyomtathattam.”. Ez a Kádár-korszakban azért volt politikai gesztus, mert a névjegykártya kivételével mindenféle nyomtatott dolgot cenzúrázni kellett. De az én munkámat fusiban valaki pár száz példányban kinyomtatta éjszaka a nyomdában. Ez akkoriban veszélyes volt, mert rendkívül szigorú volt a cenzúra. Aztán 1971-ben csináltattam gumibélyegzőt is, amelyen az állt: „Örülök, ha pecsételhetek”. Ma ilyen bélyegzőt minden utcasarkon lehet csináltatni, de akkoriban ez merész lépés volt, mert akkor csak címpecsétje lehetett az embereknek.

Az Öröm-darabokból sokféle variációt csinált.

A Balázs Béla Stúdióban 16 milliméteres kísérleti filmeket is készítettem, három Öröm-darabot. Az egyiken egy üres térben álltam, és meg sem mozdultam. A háromperces film közepén, másfél percnél aztán léptem egyet. És akkor megjelent az inzert, az aláírás: „Örülök, ha egyet léphetek”. A stúdió terve az volt, hogy ezt a kísérleti alkotást a nagy mozikban a játékfilmek előtt fogják vetíteni a híradók helyett. Amikor a zsűri megnézte a filmemet, a párttitkár fölugrott a helyéről: „Hát, valaki annak örül a mi országunkban, hogy egyet léphet?”