Szememben a gerendád

Micsoda egy kiállhatatlan perszóna vagyok. Ez volt az első gondolatom, amikor mellettem a kissé csapzott, hátizsákos hatvanas férfi közelíteni kezdett a maximum húsz éves színes bőrű lány felé a metrón, én meg erre megemelkedett pulzusszámmal, beszűkült fókusszal ösztönösen kivettem a fülhallgatót a fülemből. Egyből felhorkant a bennem élő töpörödött hímsoviniszta, hogy bizony pont a hozzám hasonló ócska, túlkapó feminácik miatt tart itt ez a világ, és a fajtám miatt nem merik már az ajtót sem kinyitni pasik a nőknek. Hát hiszen az a szerencsétlen férfi mit csinált, amitől én egyből készenlétire feszültem? Csak odament egy lányhoz. Már azt se lehet?!

Pláne borzasztóan elszégyelltem magam, mikor meghallottam, hogy vallásról kezdett beszélni hozzá, nem mellesleg kiváló angolsággal. A pillanat tört része alatt bebizonyosodott, hogy tudatosság ide vagy oda, hagytam, hogy a sok újvilágos zene, film és sorozat megfertőzze az agyamat és elrabolja tőlem az ártatlanság vélelmét. 

Aztán megláttam, hogy leül a lány mellé és minden ájtatos mondattal egyre közelebb húzódik hozzá… De hát mind ismerünk ilyen embereket, akik egyszerűen nem ismerik fel a személyes tér határait, és - mint aki a nem reagáló távirányítót közelebb viszi a TV-hez - egyre közelebb jönnek, hogy bebiztosítsák mondandójuk célba érését. Nem szeretem az ilyet, de ez ettől még nem bűn. Sőt, belegondolva, az is lehet, hogy ismeri a nőt, én meg itt fontoskodok fölöslegesen. Ezen a ponton már bármit hajlandó lettem volna kitalálni, ami alátámasztja azt az elképzelést, hogy én és az ostoba gondolkodásom vagyunk a hibásak, amely ráébredés az egónak kissé fájó ugyan, de annál simogatóbb a megszokás adta biztonságérzetnek. Elvégre ezt az axiómát szoktam meg (szoktatták meg) velem is, hogy hülyeségeket beszélek. De ha még nem is ismeri - ötlött fel bennem az újabb lehetséges megoldás - miért nem elegyedik szimplán szóba az öreggel és enyhíti vele annak láthatóan egyre növekvő vágyát a reakcióra. Mindenkinek egyszerűbb lenne... 

A nem túl fényes gondolatfolyamba azonban belezavart, hogy eközben a lány úgy igyekezett egyre kifelé csúszni a beszélgetésből, hogy már az ülés korlátja beleállt a hátába, a szemével pedig kapaszkodókat keresett bárki tekintetében, aki hajlandó volt azt nem elfordítani. De az öreg csak nem vette észre magát, valószínűleg úgy volt vele, hogy „It's my time to shine", mert lenyűgözésképp elkezdte mesélni, hogy ő bizony járt Afrikában... (Titkon remélem, hogy a fekete lány magyar anyanyelvű volt, de ez nem derült ki, mert megszólalni végig nem tudott - vagy mert). Már épp csak azt nem regélte el neki, hogyan küzdött oroszlánokkal a majomkenyérfák alatt. A Stadionoktól egészen az Astoriáig beszélt, és úgy bele volt merülve, hogy az sem tűnt fel neki, amikor az egyébként nagyjából üres szerelvényben jelzésképpen odaálltam közvetlen elé. Csak amikor „véletlen" ráléptem a lábára akkor nézett fel a kéretlen életútinterjúból.