A mélységes emberszeretet festője

Az ég fenyegetően sötétszürke, a Zagyva zöldesbarna, a partján egy elegáns, idős úr áll. Öltözéke beleillik a téli tájba: barna kabátot és kalapot, szürke nadrágot visel, fekete keretes szemüveget. Baljában mappát szorongat, jobb kezében esernyőt támaszt, mintha sétapálca volna. Az ősz hajú, fehér bajszú férfi hátranéz, kifelé a képből: arca rezignált, szomorkás. Mintha búcsúzni jött volna a tájtól, a túlparton látható, hóba süllyedt kis parasztházaktól. Talán búcsúzni jött az élettől – az eddigitől, és attól is, ami hátravan. A hóban ott maradt a lábnyoma.

Ez a kép nem minden időben válthatott ki áhítatos reakciót: 1960-ban például, amikor a Magyar Nemzeti Galéria Fényes Adolf halálának tizenötödik évfordulója alkalmából 220 alkotásából rendezett nagyszabású emlékkiállítást, a mérsékelt hangvételű Magyar Nemzet így dohogott: „A fegyverletétel nem béke. Fényes Adolf pedig letette a fegyvert. Megrendülten és megvetéssel fordult el a két világháború közötti Magyarország »úrikalóz« világától, a hitszegő magyarkodástól, és mélységes elutasítással, undorral a fasizmustól. Tragikus módon művészete is ezt az elfordulást, a világtól való fanyar búcsút hirdette ekkor (Öreg festő a téli tájban) – tragikus módon, mert Fényes Adolf nemcsak a hivatalos rendszertől, a szakadékba rohanó országvesztő hatalomtól szigetelte el magát, hanem múltjától, a nagyszerű kezdettől, életművének örökértékű darabjaitól is.”

A kommunista diktatúra idején a kevésbé árnyalt kritikák rendre azt hányták a szemére, hogy művészete nem eléggé „szocialista”, holott pályája kezdete éppen ennek ígéretét hordozta. Tény: 1905-ben, amikor első önálló kiállításával jelentkezett a Nemzeti Szalonban a Szegény emberek élete-sorozat képeivel, a konzervatív kritikusok éppen azzal támadták, hogy „szocialista”. Csak részben szórakoztató összevetni az 1945 előtti és utáni kritikákat: mindkettőben ugyanaz a korlátolt gondolkodás tükröződik, amely a jelenben is ismerős lehet. Mintha egy művésznek bármiféle politikai ideológia szolgálatába kellene állítania a művészetét! „Műveivel kapcsolatban még ma is élnek múltból eredő előítéletek, a róla alkotott képet máig befolyásolja az 1950-es évek átpolitizált és egyoldalú minősítése, mely az 1900 körül született festményeit a szocialista realizmus előfutáraiként értékelte” – írja a kurátor, Plesznivy Edit.

Az egykori tudós, Fischmann Simon főrabbi fia 1867-ben született Kecskeméten. Apja halála után tizennégy éves korában Pestre költözött édesanyjával, aki a neves Wahrmann családból származott. Jogásznak szánták, de fél év jogi tanulmány után 1884-ben beiratkozott Székely Bertalan Mintarajziskolájába. Négy év múlva Weimarban tanult tovább a szegényember-festészet egyik elismert alakjánál, Max Thedynél. 1891-ben a párizsi Julian Akadémián folytatta tanulmányait, majd egy év múlva visszatért Weimarba. 1894-ben a Benczúr Gyula vezette Mesteriskola tagja lett. A szolnoki művésztelep alapító tagjaként 1902-től minden nyarat Szolnokon töltött, ott alkotott.

Első ismert képei ügyes zsánerképek, akadémikus hangvételűek – nem olyanok, mint a Szegény emberek élete-sorozat alkotásai, amelyekkel A csend képei tárlat kezdődik. Ráadásul a leginkább mellbevágó művel: az 1901-ben megfestett Anya című képpel, amely felülnézetben mutat egy mezítlábas, földön ülő asszonyt és kisgyermekét, akik az éhhalál előtti állapotban kapaszkodnak egymásba.

A képeken látható nyugalom nemcsak feszültséget hordoz: ragaszkodást, gondoskodást, tartást, kultúrát is mutat. Ezek a művek pátosz és lesajnálás nélkül, mélységes emberszeretettel és őszinte rokonszenvvel mesélnek arról az életről, ahol az ember nem annyit ér, amennyije van.

1912-ben az Ernst Múzeumban rendezett önálló kiállításán már csendéleteket, valamint utazásai során készült templomi, múzeumi és kastélyenteriőr-képeket mutatott be. A Balkán-háború idején katonai szolgálatra kötelezték, és a következő évben művészete radikálisan megváltozott: a valóságábrázolástól elfordulva naiv, dekoratív mesevilágokat teremtett, bibliai és történelmi képeket festett, képzeletbeli városokat álmodott vászonra.

E korszakát csak néhány mű képviseli a kiállításon, amelyen az 1960-as nagy tárlathoz képest tizedannyi, mindössze 22 kép látható – több közülük magángyűjteményből érkezett. Fényesnek utóbb felrótták ezt a fordulatot: hogy a sivár, rettenetes jelen elől álomvilágba menekült, majd a hallgatásba. Legalábbis a kritikusok szerint. Kortársai körében azonban továbbra is a művészvilág egyik legnépszerűbb alakja maradt; szellemességéről számos anekdota keringett. A gyűjtők pedig szinte úgy kedvelték, mint Rippl-Rónait.

A kamaratárlat ízelítő ugyan, de remekművekből. Jó, hogy a Néprajzi Múzeumból is érkeztek olyan tárgyak, amelyeket festményein megörökített. És nagyon találó Radnótitól idézni a Nem tudhatom… versét: Fényes is éppen úgy áldozattá vált, mint a költő. 1944-ben már nem utalták ki számára a szolnoki műtermét – származása miatt. Horthy kormányzói mentességét visszautasította, a nyilas hatalomátvétel után a gettóba került. Egykor egy Váci utcai cukrászdában tartotta fogadóóráit, a háború végén viszont éhezve és teljesen legyengülve halt meg – néhány nappal a felszabadulás után.

A Magyar Nemzeti Galéria e hónapban reprezentatív tanulmánykötetet is megjelentet Fényes Adolfról, amely először közli a mester mintegy nyolcszáz művet számláló oeuvre-katalógusát. A kötet és ez a tárlat is méltán érdemel figyelmet – nemcsak a művészettörténet, hanem az emberi tartás szempontjából is.