Hiába suttogtam átkot a szélbe

In memoriam B.B.B.

Mitévő legyek? Meghalt a tinikori szerelemből felnőttkori szövetséggé szelídült barátságom főszereplője. Főhőse.

A kilencvenes éveit taposó édesapja tette közzé a gyászhírt a fia haláláról. Először azt gondoltam, rosszul olvastam, nem is róla van szó, de a kétségbeesett üzenetváltások, a kezdeti kételkedés, sőt, tagadás után nagy nehezen elhittem, órák múlva belenyugodtam a megváltoztathatatlanba, aztán végképp felfogtam, nincs többé, később kezdtem elfogadni, majd elgyászolni. Talán furcsa, de könnyebbség volt, hogy a közösségi médiában jelenlévő baráti kör egy emberként tette fel a hitetlenkedős, gyászos, emlékezős posztokat, szinte olyan volt, mintha együtt ülnénk egy kocsmában, mint rég’, egy-egy korsó sör mellett, és közösen búcsúznánk tőle. Búcsúztatnánk őt, aki elment közülünk. Hirtelen eltávozott, írnám, ha hivatalosan akarnék fogalmazni. De nem akarok. Ez nem a szofisztikáltság ideje, morgott veszettül a tudatalattim. Jóformán egész nap, eszelősen görgettem a barátokkal, ismerősökkel teli, netes arcképkönyvet, lázasan fürkészve, ír-e valaki arról, mi történt, hogyan történt. Ez a virtuális együttlét kellett a lelkemnek, hiszen hiába szaggattam meg avataros ruhámat, és suttogtam átkot a szélbe, hovatovább feleslegesen írtam meg a szeretteimnek a tragikus hírt, mert bár sajnálkoztak, ők mégsem voltak ott akkor, nem élték át azokat az élményeket, mint én, mi, akik ott voltunk. Vele. A gimiben akkor, amikor. Tanítás után akkor, amikor. Az osztálykiránduláson akkor, amikor. Az egyetemi vizsgaidőszakokban akkor, amikor. A koncerteken, a szombati házibulikon, a hajnali részegség tántorgásaiban akkor, amikor. És a későbbi felnőttévek során akkor, amikor. Amikor például a lányom született. Hol szorosabb, hol lazább kapcsolat, hol több, hol kevesebb találkozás, együttlét volt, elsodródtunk, összekoccantunk, de a lelkünk mélyén mégis ott szikrázott, hogy ő van. Most meg sehol sincs, hiába hívnám, keresném, hiába akarnék összefutni, beszélgetni, vagy csak pár pillanatra csetelni vele, csak a gyász van. Az maradt itt helyette. Meg az emlékek.

Milliónyi, csip-csup történetemet, amit csak neki tartogattam. Az összes gondolatomat, amit csak neki suttogtam el. Az összes kalandunkat, amiknek emlékcsarnokot emeltem, és néha leporolva egyet, gondolatban újraélek, talán kicsit újrasatírozva is a megfakult színeket. Mind, az összes titkomat elvitte, az amiatti szégyenérzettel együtt. Elment vele az első cigislukktól fuldoklásnak, az első csacsirészegségemnek története, az első ügyetlen csókom, a végzet asszonya próbálkozásom. A felnőttlétem összes csókjában, ölelésében benne volt, ha akarta, ha nem. És benne is lesz, és így él tovább, és árasztom őt magam körül, az élő emlékezőknek. Benne lesz további életem összes történésében, a leendő emlékeimben, ezért a legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok a hiánya tudatával együtt élni.