Rég jártak erre, mert a lábuk már nem bírja annyira a kirándulást. Azért az a kétórás út ide, valljuk be, nem piskóta.
Amikor az unokák kisebbek voltak, gyakoribbak voltak a látogatások.
Azóta inkább az unokák járnak hozzájuk.
Mondjuk egyre ritkábban, már amikor idejük engedi.
Megérkeznek a címre. Sárgára pingált kerítés, amit már itt-ott megmart a rozsda.
Az Öreg meg is jegyzi magának, hogy ráférne egy új festés, csak úgy öregesen a kalapja alatt mormogva az idő rozsda lepte pillanatain felett.
A Mama intézkedik.
Próbálkozik.
Nem találja a csengőt.
Hívja Apjukot, hogy segítsen már.
Végre meglelik a csengőt, egy koszos fehér műanyag doboz lenne az.
Természetesen nem működik.
Hiába is nyomják.
Erővel vagy anélkül.
Tök mindegy.
A csengő halott.
Esélytelen, hogy bármiféle hanggal szolgáljon a házban.
Tuti nem szól.
Miért is tenné?
Ritkán járnak erre népek, akik nyomkodják. Semmi vendégsereg.
Inkább hozzá se érjenek.
Az a legjobb.
A csengőtéma nem járt sikerrel.
Jön a telefon.
Mama nem ért hozzá, de a kis noteszába felírta a számokat, amiket most a készülékbe pötyög, amit a telefon már amúgy is megjegyzett.
De így biztosabb.
Hangosan pityegnek a számok.
Az egész utca hallja.
Aztán megy a kiabálás.
– Halló. Mariann! Mariannka! Hallasz? Halló? Mariann? Ott vagy? Hát vedd már fel! Halló, halló, itt állunk a kapuban, halló!
– Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet.
– Hát nem vette fel! Nem értem, pedig megbeszéltük. Ugye mára beszéltük meg velük?
– Én azt honnan tudjam, te szoktál telefonálgatni.
– De te meg felírod a naptárba.
