„Az a világ, ahol a mese játszódik, az életem, amit előadok 11 és fél éves koromig, néha egy kicsit előreugorva benne, és amiben minden majdnem pont olyan, mint ebben a reális, nem költői, mindannyiunk által jól ismert világban, ebben emlékezem vissza gyermekkorom megjegyzett pillanataira, ebben a mesei valóságban történtekre” – olvashatjuk az Előhangban, mely így szinte minden előzetesen lényeges információt megad a mű befogadásához. A szerzői szóhasználat még azt is jelzi, hogy az elbeszélő által felidézett életepizódok a valóságból származnak ugyan, ám a szövegben mesévé változnak: a szövegben szükségképp fikciót kapunk. Vérbeli szépirodalmat, ami a szerző hasonmásáról, egy Kertész Mityu nevű kisfiúról szólva a művészi alakítás evokatív ereje révén mindannyiunk gyermekkorát visszavarázsolja. Világába merülve folyamatosan érezzük: Kornis meséje nekünk – és valamelyest rólunk is szól.
Az író legutóbb a Margó Fesztivál könyvbemutatóján (beszélgetőtárs: Forgách András és Péczely Dóra) utalt arra, hogy művészileg számára mindig a kezdet, a személyiség formálódásában perdöntő korai életszakasz volt a legizgalmasabb ihletforrás. Nem véletlen, hogy az új regénynek e tekintetben is megvannak az életműbeli előzményei (például Egy csecsemő emlékiratai vagy Egy kisfiúban élek). A Minden ember ennyiben – vagyis a téma eddigi legátfogóbb változataként – összegzésnek számít.
A gyerekkori emlékek felelevenítésekor a szerző nem véletlenül szembesít bennünket azzal, hogy a múltban lejátszódott események mai rekonstruálásának szükségszerű következménye van: „egy történetet nem lehet elmondani anélkül, hogy elmondása ne legyen egyenlő az elmondani kívánt értelmezésével, mondotta Hegel, nekem pedig Kis János mondotta”. Még az emlékezés-központú művek esetében sincs – eleve nem létezhet – tökéletes visszahelyezkedés egy régen magunk mögött hagyott létállapotba. Amit felidézünk – fiktívvé válik.
Kornis fejlődésregénye – további poétikai vonzataként – időről időre azt is jelzi, hogy a roppant fiatal műbeli én világértésének kemény életkori korlátai vannak. Az elbeszélő árnyaltan és hitelesen érzékelteti például azt, hogy éppen hol húzódnak a másik nem iránti – egyre intenzívebbé váló – érdeklődés intellektuális és biológiai határai. 1956 életre szólóan meghatározó eseményeinek ábrázolásakor, a tágabb kontextus felrajzolásakor pedig – ugyancsak a föntebbiek miatt – szükségessé válik az elbeszélői perspektívaváltás. Az idősíkok, a narráció mozgása a szöveg dinamikájának egyik forrása.
„Szélvész vagyok, feltámadó szélvész” – mondja a műbeli kisfiú, akinek ráadásul időnként szárnyai vannak, repülni is tud. Az ábrázolás képi világa magától értetődően utal az eredendő (és tradicionális) gyermeki ártatlanságra, a felnőtt világ legkülönfélébb bonyodalmai, a sors – élet és halál – drámái ennek tükrében tárulnak föl. A regény főhőse ugyanakkor miben sem hasonlít a klasszikus festmények légies/bájos puttóira: nem könnyű (eredendően nonkonform) természet, rendre megszegi a tilalmakat, szabályokat, örökké bajba keveredik, szüntelen harcban áll magával és környezetével. Kivételes szenzibilitása révén viszont szűkebb-tágabb környezetének rejtettebb, esetleg a kifejezetten titkolni vágyott jeleit is jól érzékeli.
Kornis prózája rendkívül expresszív, stílusa bővelkedik különféle retorikai alakzatokban, rendszeresek benne a költészet nyelvét idéző fordulatok. Poétikai szempontból az új regény is originális, műnemek közötti epikaváltozatot reprezentál. Az előadásmód hol monodrámára, hol pedig prózaversre emlékeztet. A történetek természetes könnyedséggel lendülnek át az álmok, látomások világába, néha csak idővel döbbenünk rá, hogy magunk mögött hagytuk a műbeli valóság dimenzióit.
A hatást fokozzák a klasszikus irodalmi művekből (például Vörösmarty drámájából, Petőfi, Ady vagy József Attila verséből) vett jelöletlen idézetek, a korabeli slágerszövegek, a szójátékok/szóferdítések. A beszédtanulás emlékei ekként – a hangsorok és jelentések fokozatos egymásra találásának folyamataként – idéződnek fel: „Szavak a vak szavak. Mak vak makk. Gesztenye. Lemenetele. Héjastul. Tüskés, belül selymes. Barna a bőre. Bőőőre van. Fán süti a nap. Gesztenye. Süti. Nekem anyu süti.” Máshol a metaforikus jellegű halmozás teremt atmoszférát: „Nővilág, szakadék, hasadék, tölcsér, deber, döbör, ravaszlyuk, dögkút, csali mélység méhe, gyomra kemencének.” Akadnak benne titokzatos elemek, ilyen például maga az alcím is: „i-könyv”. Az említett Margó-beszélgetésben a szerző igyekszik ugyan eloszlatni a homályt, a talányosság azonban továbbra sem szűnik meg. A szöveg persze, ad ugyan támpontot a megfejtéshez, de itt és most ezt inkább az olvasóra bíznánk. Egyébként sem árt, ha egy ekkora formátumú műben marad némi sejtelmesség.
„Kornis legalább olyan mérvű passzátszelet fújt a vitorlákba, mint kollégái” (ti. Esterházy vagy Nádas) – véli egy miniinterjú felvezetőjében a litera.hu munkatársa (2024. október 29.). A fogalmazás számunkra kissé profán ugyan, ám az értékeléssel feltétlenül egyetértünk. Az új mű szellemi/esztétikai minősége csak megerősítheti, hogy Kornis Mihály korunk magyar irodalmának legnagyobbjai közé tartozik.
Infó: Kornis Mihály: Minden ember. Prae, 2025
