Merjük elmondani a saját történetünket

Irodalmi szenzációként került a figyelem középpontjába a brit, egyúttal az európai modernizmus egyik legnagyobb alakja, Virginia Woolf három eddig ismeretlen írása. A századforduló elején, alig 25 évesen papírra vetett történetek csaknem egy évszázadon át maradtak a feledés homályában. Most, hogy előkerültek, új fényben mutatják meg a később világhírűvé váló írónő szellemi születését – azt a pillanatot, amikor Virginia Woolfból igazi írónő lett.

Az elbeszélések központi alakja Mary Violet Dickinson, egy rendkívüli nő, aki már fiatalon feszegette a társadalmi normák határait: 188 centis termetével, társadalmi rangjával és szokatlan nyíltságával mindenütt feltűnést keltett. A húszéves Virginia 1902-ben találkozott vele először, és a naplójába azonnal bejegyezte megdöbbenését: „miként lehet valaki egyszerre Mary (Mária, vagyis a tisztaság és engedelmesség megtestesítője) és ennyire ellentmondásos jelenség?” A kérdés mögött ott munkált a csodálat és az aggodalom is: Woolf aznap egy valódi példaképpel találkozott.

A következő években Violet nem csupán barát, hanem támasz, sőt szellemi ösztönző lett. Amikor 1904-ben Woolf apja halála miatt idegösszeomlást szenvedett, ugyanúgy, mint évekkel korábban, édesanyja halála után, Dickinson fogadta be vidéki házába. Ott próbált véget vetni az életének, majd ott is gyógyult. (Nem világos, hogy zajlott öngyilkossági kísérlete, a krónikák erről eltérően számolnak be.) Violet hitt benne, és hitt a tehetségében. Ő egyengette az utat az első kritikák, esszék és útirajzok felé, amelyekkel Woolf 1907-re már elismert újságíróvá vált – jóval azelőtt, hogy regényíróként megismerték volna.

A három most kiadott elbeszélés 1908-ban készült el végleges formájában. Violet történetét mesélik el – de mindig torzító tükrön át. Egyszer a gyermek Violet lázad fel a szigorú keresztszülők ellen, akik a „Mary” névhez mégiscsak hozzátoldják a pajkos „Violettet”. Másszor vad, groteszk jelenetekben gúnyolja ki Woolf a brit felső osztály képmutatását. 

A szövegek egyértelműen előképei annak a gondolkodásnak, amely majd a Saját szoba című, a nők helyzetéről, lehetőségeiről szóló esszében teljesedik ki. Az egyik jelenetben Violet így fakad ki: „Egy kunyhót, amely az enyém? Igen, asszonyom!” – és ebben benne van minden, amit Woolf később a nők önállóságáról és alkotói szabadságáról tanít. Mintha ezekben a korai, játékos kísérletekben már ott lapulna a nagy művek szikrája.

A kéziratok különös utat jártak be. Először Violet hagyatékában rejtették el őket, majd Woolf férjének, az 1969-ben elhunyt Leonard Woolfnak ajánlották fel kiadásra az 1950-es években. Ő visszautasította. Virginia ugyanis 1941 márciusában bekövetkezett halála előtt azt kérte, hogy félkész munkáit ne hozzák nyilvánosságra. A történetek tehát maradtak a fiókban – egészen mostanáig. A publikáláshoz való jogot végül egy amerikai irodalomtörténész, Urmila Seshagiri szerezte meg, aki kutatás közben akadt rá a kéziratra. A Life of Violet (Violet élete) című kötet gondos jegyzetekkel, alapos utószóval mutatja be a műveket.

A szöveg mögött különös játék húzódik: Woolf narrátora egy férfi, aki „nem anyanyelvén” beszél, és ezért szinte új nyelvet kell teremtenie. Ez az „új nyelv” a modern próza nyelve: töredezett, mégis dallamos, személyes, mégis egyetemes. Itt már érződik az alkotó, aki később a tudatfolyam-technika egyik megújítója lesz – James Joyce-szal vállvetve.

E három kis történet nem mellékes lábjegyzet. Egy irodalmi életmű csírái, melyekben már benne rejlik a későbbi éles szem, irónia és kísérletező kedv. Ritka pillanat ez: látjuk, amint megszületik egy író hangja, látjuk, ahogy a személyes küzdelmekből művészi erő válik.

A most megjelenő kötet annak a Woolfnak állít emléket, aki még kereste önmagát – de aki már tudta, hogy a női tapasztalatot és a szabadságvágyat nem lehet elhallgattatni. És akinek bátorsága ma is ugyanúgy megszólít: merjük elmondani a saját történetünket.