Távolodunk október 23-tól, a forradalom kitörésének évfordulójától, és közeledünk november 4-éhez, ahhoz a naphoz, amikor elindult a szovjet invázió Magyarország ellen. Csaknem hetven évvel az események után hogyan él a magyar társadalom emlékezetében 1956, és ez a kép mennyiben fedi a történelmi valóságot?
Úgy tapasztalom, hogy az ünnepnapokat leszámítva ritkán kerül szóba 1956. Ebben közrejátszik az is, hogy sajnálatos módon egyre csökken azok száma, akik személyesen átélték az akkori eseményeket. Attól tartok, ha kimennénk az utcára, és megkérnénk az embereket, mondjanak pár összefüggő mondatot 1956-ról, siralmas lenne az eredmény. Régóta hatalmon van a populista rezsim. Ha valakiben mégis él valamilyen kép, akkor jellemzően a jobboldalhoz, szélsőjobboldalhoz köti a forradalmat, és csak a nemzeti tudatból fakadó nacionalista vonulatot látja. A demokrácia iránti igényről, ami pedig szintén rendkívül fontos volt 1956-ban, manapság nem nagyon tudnak, ahogyan a munkástanácsokról sem.
Elsikkadt a forradalom baloldali tartalma.
Törvényszerű volt 1956 leverése, vagy akár másként is alakulhatott volna a nemzetközi helyzet?
Azokkal értek egyet, akik szerint törvényszerű volt. Ha megnézzük a történelmet, akkor egy világbirodalom nem szokott csak úgy, magától lemondani arról, amit egyszer már megszerzett. Ez kizárólag akkor fordul elő, ha külső kényszer hatására kell meghátrálnia. Esetünkben nem volt ilyen kényszer. Inkább az október 30-i szovjet pártelnökségi ülést tekintem csodának, amelyen az volt a döntés: Moszkva valóban kész kivonulni innen, és engedi, hogy Magyarország lényegében a saját útját járja. A hozzáállás azonban egy nap múlva gyökeresen megváltozott.
Bár az 1956-os Intézetet, ahol ön is dolgozott, a Fidesz-kormány elsorvasztotta, számtalan kutatás igyekezett feldolgozni a forradalom történetét, könyvek sokasága jelent meg arról az időszakról. Egyáltalán akadnak még fehér foltok? Van, amit még mindig nem tudunk?
A történet nagyjából összeállt, nehéz megítélni, hogy hiányzik-e valami. Elsősorban az orosz levéltárakból várhatók még dokumentumok, esetleg Belgrádból. Magyarországon ilyen szempontból jól állunk, az állambiztonsági iratok is kutathatók. Tartom magam ahhoz, hogy a levéltári forrásokból jól rekonstruálhatók az események, sokkal jobban, mint a harminc-negyven évvel később született visszaemlékezésekből. Komoly nyitott kérdések már nincsenek.
Kossuth téri sortűz?
A lényeget arról is tudjuk. Elsőként magyarok lőttek a tömegbe – határőrök, úgynevezett „zöld ávósok” –, és biztosra vehetjük, hogy nem előre kitervelt vérengzés volt, hanem spontán „pániktűz”.
A szovjet tankok már éppen elhagyták a Kossuth teret, ahol a katonák barátkoztak a tüntetőkkel. Amikor a szovjetek meghallották a fegyverropogást, azt hitték, tőrbe csalták és megtámadták őket. Tüzelni kezdtek a tér felé. A legtöbben ezektől a lövedékektől haltak meg. A sortűznek egyébként volt szovjet áldozata is.
A fáma szerint Kádár Jánost élete során végig furdalta a lelkiismeret Nagy Imre kivégzése miatt. Bizonyítható, hogy így volt, vagy érjük be az elhíresült „utolsó beszéddel”, amit az MSZMP központi bizottsága ülésén mondott 1989 áprilisában?
Kénytelenek vagyunk azzal beérni. Kádár János általában véve hadilábon állt a történelemmel, nem szeretett ilyen kérdésekben megnyilvánulni. Anekdotázni sem szeretett, és pláne kerülte az amúgy is tabunak számító témákat. Azon a bizonyos 1989-es ülésen is csak azért hozakodhatott elő Nagy Imrével, mert már zavart állapotban volt. A beszéd mindenesetre egyértelműen arra utal, hogy nagyon mélyen foglalkoztatta az ügy.
A forradalom árnyoldalairól, a lincselésekről vagy éppen az antiszemita megnyilvánulásokról szinte szó sem esik. Nemcsak a nemzeti ünnepen nem, ami még indokolható is, hanem máskor sem. Mítoszrombolás lenne beszélni ezekről?
Éppen egy olyan könyvön dolgozom – jövőre jelenik meg –, ami az antiszemitizmus és 1956 kapcsolatát vizsgálja. Bár időnként korábban is elhangzottak erre utaló nyilatkozatok, az emigrációban a rendszerváltásig nem merült fel, hogy a forradalom idején jelentős mértékű antiszemitizmus, zsidóüldözés lett volna. A későbbi visszaemlékezők, főként zsidó emberek részéről jöttek elő ilyen élmények. Az eddigi kutatásaim alapján azt mondom, hogy az állítás, miszerint erős antiszemitizmus kísérte volna a forradalmat, nem felel meg a valóságnak. Pszichológiai jelenségről lehet szó: az ugyanis igaz, hogy a zsidó lakosságban volt ijedtség és félelem október 23-a után. Teljesen érthető, hiszen csak alig több mint egy évtized telt el a holokauszt óta. A pártállami propagandának elemi érdekében állt, hogy minél inkább fasisztának ábrázolja az „ellenforradalmat”, de hitközségi beszámolók alapján Kádárék is csak mintegy húsz antiszemita esetet tudtak felmutatni, és – alaposan utánajártam – azok egy része sem bizonyult valósnak.
Lincselések viszont kétséget kizáróan történtek.
Nyilván borzasztó dolog, de ahhoz képest, hogy milyen nagy tömegek mozdultak meg és milyen indulatok szabadultak el az országban, kevés példa volt rá. Elsősorban az ÁVH ellen irányult a népharag. A lincseléseket pedig vidéken a sortüzek váltották ki, amikor fegyvertelen tüntetőkre lőttek. Ez történt Mosonmagyaróváron és Miskolcon. Vidéken leszámolások is voltak egy-egy helyi pártvezetővel szemben, aki különösképpen visszaélt a hatalmával. Budapesten csak a Köztársaság téri ostromot követően zajlott le tömeges lincselés. A felkelők rengeteg ÁVH-st és pártfunkcionáriust ejtettek foglyul, de senkit nem öltek meg közülük, egy-két kivételtől eltekintve még csak meg se verték őket.
Orbán Viktor a legritkább esetben említi Nagy Imre nevét, a Békemeneten elhangzott ünnepi szónoklatában a miniszterelnök arra se tért ki, hogy ötvenhatot konkrétan a Szovjetunió fojtotta vérbe. Hogyan használja 1956-ot a politika?
Tudjuk, hogy Orbán Viktor 1989. június 16-án, Nagy Imre és társai újratemetésekor robbant be a közéletbe.
Orbán személy szerint soha nem gyalázta Nagy Imrét, a nyaloncai tették meg helyette, egyebek mellett a köztévében.
Az MDF-től kezdődően a jobboldal számára mindig is fontos volt, hogy 1956-ot bevonja a politika uszályába. A szocialisták menekülni akartak az egésztől, az SZDSZ pedig nem tartotta eléggé lényegesnek a témát: tulajdonképpen átengedte a terepet a jobboldalnak. Így aztán 1956 jobboldali toposzok közé került, teljesen igazságtalanul. Orbán Viktor önkényesen kezeli a történelmi tényeket, mindent alárendel a primitív nacionalizmusának. Extrém módon eltorzítja a történelmet, álságos és hiteltelen a megemlékezése.
Miért?
Jó lenne, ha nem merülne feledésbe, hogy az Orbán-kormány idején a Fiumei úti Nemzeti Sírkert szovjet katonai parcellájában orosz nyomásra ismét felállítottak olyan ötvenhatos emlékműveket, amelyek ellenforradalomnak minősítik 1956-ot. Az egyik szövege így szól: „Örök hála és dicsőség a szovjet hősöknek, akik az 1956. októberi ellenforradalomban életüket áldozták a magyar nép szabadságáért”. A honvédelmi tárca nem tudta elérni, hogy finomítsanak a megfogalmazáson. Ez pontosan az a megközelítés, amit a Kádár-rendszer alkalmazott. Ráadásul a felirat a Fidesz által elfogadott alaptörvényt is sérti, amelyben az olvasható, hogy „mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki”. De felidézhetjük azt is, amit Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója mondott: 1956-ból kiindulva nem tanácsolta volna Zelenszkij ukrán elnöknek, hogy országát „belevigye egy háborús védekezésbe” az oroszok ellen. A kormányfő utólag hibának nevezte a kijelentést, de nem lehet arra gondolni, hogy súlyosan kifogásolta volna ezeket a szavakat. Orbán Balázs a helyén maradt.
Eörsi László
1955-ben született Budapesten, a 2005-ben elhunyt Eörsi István író fia. Fő kutatási területe az ötvenhatos forradalom. 1991-ben fejezte be tanulmányait a szombathelyi tanárképző főiskolán, a diploma megszerzése után az 1956-os Intézetben kezdett dolgozni. 2010 után az intézetet a Fidesz-kormány több lépcsőben felszámolta. Jelenleg a 1956-os Intézet Alapítvány és a Wesley János Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont kutatója. Számos könyv és több száz cikk, tanulmány szerzője.
Sőt: a miniszterelnök azóta a Fidesz-kampány irányításával is megbízta.
Látni kellene mindenkinek, hogy ebben a konkrét esetben mit jelent a pávatánc. Azt jelenti, hogy Orbán Viktor bármikor kész elárulni 1956 szellemiségét. Érdekes módon az a hatalmas tömeg, ami még mindig mögötte áll, ezzel nem akar szembenézni.
Mire következtet abból, hogy az orosz-ukrán háborúban a magyarok egy része a putyini Oroszország oldalára állt, és a megtámadott Ukrajnát hibáztatja? Hogyan fér ez össze 1956 emlékével?
Sehogyan sem fér össze. Folyamatosan meg vagyok hökkenve ezen. Kinek nem nyilvánvaló, hogy ebben a háborúban az orosz fél az agresszor? El tudta volna bárki képzelni tizenöt évvel ezelőtt, hogy Orbán Viktor erre a pályára állítja a magyar közvélemény igen jelentős részét? Főleg a kormánypárti táborra gondolok. Hihetetlen kommunikációs és manipulációs bravúr a miniszterelnöktől, hogy ezt elérte. Másrészt annak is a bizonyítéka, hogy a magyar társadalomban nem elhanyagolható mértékben tovább él a jobbágymentalitás. Ha az emberek elsöprő többsége hajlandó lenne gondolkodni picit, akkor Orbán Viktor nem járhatott volna sikerrel.
