A nejem találta a klub hirdetését az interneten, de nem keringőt fogunk tanulni, pedig Bécsben ez adná magát, hanem valami egészen mást: szving és ragtime lesz a menü. Az a zene, amelyből csak úgy árad a fékezhetetlen öröm, a zabolázatlan élet, s mindig vigyorgásra késztet, amikor belehallgatok. A dekadencia napos oldala, hogy úgy mondjam. Ez az a muzsika, amelyre önkéntelenül mozdul láb és boka; most annyi lesz a különbség, hogy megpróbáljuk tetszetős keretek közé terelni ezt a mozdulhatnékot.
Azt hiszem, a szüleim nemzedéke volt az utolsó, amelyiknek természetes volt, hogy egy buliban páros tánc van, vagyis nem ugrabugrál mindenki a kedve vagy vérmérséklete szerint, hanem fel kell kérni egy lányt, és azzal lejteni a parketten. Mert abban a pár mozdulatban végre feloldódhat minden formaság. Még én is jártam gimi előtt tánciskolába, amely akkor még csak félig-meddig hangzott röhejesen. És valóban voltak ilyen elemei: a polka (ez is tipikusan az a dolog, amiről már a tanulás pillanatában tudod, hogy soha semmire nem fogod használni) nevetséges szökellései inkább paródiának tűntek, nem is nagyon tudtuk komolyan venni, inkább bemelegítésként funkcionált. Viszont a klasszikus táncok (még ha nem is tangóztam soha senkivel, amit különben bánok, főként hogy a tangó divatja igazából sosem múlt el) adtak némi magabiztosságot. A nyolcvanas évek házibulijaiban ugyanis igencsak jól jött, hogy is mondjam, kapcsolatépítési szempontból, ha az ember tudott ritmusra ide-oda lépegetni, és olykor megpörgetni a kiszemeltet. A lassúk fontosságáról már nem is szólva, hiszen egy-egy Dire Straits klasszikus (a Why Worry vagy a Your Latest Trick a maguk hat és nyolc percével) minden alapot megadott a szimpátia elmélyesztéséhez. És máig emlékszem a családi barátunk tanácsára: ha valaki tánc közben folyton a lábadra lép, azzal nem érdemes komolyabb dolgokat tervezni. Ha nem is teljes mértékben, de igaza volt, hiszen a tánc az első komolyabb beszélgetése a kíváncsi testeknek is.
Aztán az ezredforduló után már mi is az egyéni, ugrabugrálós „tánc”, az ösztönből jövő koreográfia felé mentünk el, valahogy a zenék is ennek kedveztek, bár a lassúk sem vesztek ki teljesen a repertoárból. És bizony egyre inkább elkelt egy kis hangulatjavító, hogy a növekvő gátlásainkat a hátunk mögött hagyjuk, és a rozsdásodó gépezet, a boogie a lábban erőre kapjon. Javarészt érthető okokból történt a váltás, hiszen mindenkinek már tartós kapcsolata volt (barátnő, menyasszony, feleség), a bulik így már inkább a kikapcsolódásról, a munkahelyi feszültségek levezetéséről, a fékek kiengedéséről szóltak a szomszédok legnagyobb bánatára. Bár nyilván az ördög akkor sem szunyókált. Talán ennyiből az empatikusabb olvasó már kitalálhatta, nem én voltam a parkett ördöge, a bérházi Travolta, inkább úgy fogalmaznék, hogy jól osztottam be azt a pár atombiztos figurát, hogy ne a botlábúak közé soroljanak, plusz örököltem apám eredendő ritmusérzékét. Így evickéltem el addig, amíg a mindennapok, a gyereknevelés, a sok kis apró gond végképp ki nem szórta a táncot az életemből. (Emlékeznek még, hogy mikor táncoltak utoljára úgy istenigazán? A lagzi és a születésnap nem ér.)
A vágyat, hogy a lábamat gyalogláson kívül másra is használjam, egy bécsi szilveszter hozta meg, amikor a sétálóutcák egyikén belefutottunk az utcabálba. Kicsik és nagyok, fiatalok és idősebbek ropták ott szinte mindenre, és bizony nagyon látszott, hogy ki az, aki nem most porolja le egykor volt tánctudását. És ez ott, az utcán már messze nem a párkeresésről, nem a tombolásról szólt, hanem kimondottan az örömről: a zenével való könnyed összekapcsolódásról. A nem kimondottan az életörömről vagy a táncművészetéről híres Nietzsche is megjegyezte, hogy: „És legyen elveszett minden olyan napunk, amelyen legalább egyszer nem táncoltunk.” Nem hinném, hogy ő maga ezt betartotta volna, de érteni vélem a kijelentés mögöttesét. Ha már a birtokában vagyunk eme csodás képességnek, akkor bűn nem átélni minél többször, hiszen ezzel is a teljességhez jutunk közelebb.
Sok meghatározást olvastam már arról, hogy mi teszi az embert emberré: van, aki az olvasás mellett kardoskodik, mások szerint a kreatív alkotás, megint mások úgy vélik, hogy a szolidaritás és az empátia a fő különbség. Ez emel ki minket az állati sorból. Én ide sorolnám a táncot is (és most nem annak profi változataira gondolok, a balettre vagy versenytáncra, hanem a lehető legegyszerűbbre), mert rajtunk kívül senki sem képes ilyen felszabadultan formába önteni a vérpezsdítő taktusokat. Igazából én is ezt várom az újabb találkozástól: vezessen vissza az élet sűrűjébe. Mint a szavak nélküli filozófia. Vagy a bensőnkből eredő muzsika, amit csak mi hallunk. Ami átsegít a betegségeken, napi gondokon, kétségeken. Amikor megbékélek a világgal, mindig úgy képzelem, hogy táncolnak felettem az angyalok. És talán még a Jóisten is lekérhető.
