Könyvében Tverdota György nyíltan szembenéz az ún. proletárforradalmi versek értékével és az államszocialista utókorban kanonizált recepciójuk problémájával. „Kérdés, egyáltalán lehetséges-e remekműveket alkotni ilyen nézetekkel? A versek, amelyeket ebben az időszakban alkotott, megsínylették-e az ideológiai fordulatot? […] Lehet sematikusan kezelni ezt a versanyagot, mondván, hogy ami a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetben és esetleg a Külvárosi éjben jelent meg, az nem lehet más, mint lapos proletárköltészet. Meg lehet jelölni témájuk szerint verseket, amelyek nem számíthatnak olvasói érdeklődésünkre. De ha nem öltjük föl az ideológiai szemellenzőt, s úgy mérlegeljük a neofita időszak verstermését, felismerhetjük, hogy ennek a korpusznak tetemes része az életmű java terméséhez tartozik, és kihagyásuk a kánonból a költői összteljesítmény torz értékelését vonná maga után.”
Az 1931-es Munkások egykori, majd 1950-es évekbeli, végül a rendszerváltozás utáni olvasatairól – egy pompás mikroanalízist követően – így ír Tverdota: a költeményt „egészében […] a nagy forradalmi várakozás ihlette. A vers szerzőjének pillanatnyi helyzetfelmérése tévesnek bizonyult, ami önmagában semmiféle negatív ítéletre nem jogosít föl, hiszen a világ- és a magyar irodalom telítve van remekművekkel, amelyek meg nem valósult jóslatokat és várakozásokat tartalmaznak. Attól viszont nagyon nehéz elvonatkoztatni a vers megítélése során, hogy a később mégiscsak bekövetkezett történelmi fordulat eredményeképpen megvalósult létező szocializmus, akár szovjet, akár kelet-európai változatait vesszük szemügyre, történelmi tévútnak bizonyult. A vers zárlatában kilátásba helyezett, majd a valóságban is véghez vitt szertartás visszavétele, a győzelemmel hivalkodó »öntött csillagok« középületekről történt leverése nem kisebb emfázissal és elégtétellel történt, mint évtizedekkel korábbi felszerelésük. Egy ilyen körülmény – ideiglenesen ugyan – elegendő ahhoz, hogy az olvasót elidegenítse a műtől. A versnek a jövőre vonatkozó ígéretéhez két nagy kérdőjelet rakhatnánk. Egyrészt vélekedhetünk úgy, hogy a magyar fejlődés negyven éves szakasza meghazudtolta, s így naiv álmodozássá fokozta le az utolsó strófa képét a munkásság által megteremtendő harmonikus jövendőről. Másrészt a költő által képviselt gondolkodásmódot, mint a »veszedelmes világnézet« újabb keletű költői megfogalmazását, felelőssé tehetjük mindazért, ami a fordulat éve után hazánkban bekövetkezett. A jövőkép problematikussága erősen meggyengítheti annak a látleletnek a pontosságát is, amelyet a költő a vers megelőző versszakaiban a jelenéről nyújt. […] Több mint kétségessé vált, hogy a proletariátusra hivatkozó, a nevében folytatott politikai gyakorlat csakugyan a munkásság céljait valósította-e meg. Kérdéses az is, vajon a magyar társadalomnak ez a rétege bármikor is megtestesítette-e az össztársadalmi érdeket, amelynek képviseletében vezetői felléptek?
Egyszerre önelvű és kontextuális elemzés (1.) (Tverdota György: A város peremén – Az érett József Attila)Ha minden kétkedés és cáfolat megalapozott lenne (ámbár szegények, elesettek, potenciális vagy tényleges áldozatok ma is túlságosan nagy tömegben léteznek)” – folytatja Tverdota György − „történelmi távlatból szemlélve akkor is igazságtalanul szigorúak lennénk József Attilához. Nagyon könnyű bebizonyítani, hogy azok a kategóriák és összefüggések, amelyekben […] Vörösmarty, Petőfi vagy Arany gondolkodtak a történelemformáló erőkről, történetileg nem kevésbé feltételezettek, éppoly kevéssé őrizték meg érvényességüket, mint azok, amelyekkel József Attila a maga korának viszonyait gondolta végig. A gondolati közös nevező tehát, amelyről korábban azt hittük, hogy összeköt bennünket a költővel, valószínűleg egyszer s mindenkorra eltűnt ugyan, ez mégsem vonja magával szükségszerűen a költemények művészi hitelének elvesztését. (kiemelés: A. P.) […] József Attila versében fölismerhetjük a magyar költészet hagyományos attitűdjét, amelynek klasszikus megfogalmazása Petőfi A XIX. század költői című verse: a szavát közösség nevében és érdekében felemelő vátesz magatartását. Ez a modell Arany vagy Ady életművében is igen nagy hangsúlyt kapott. A Munkások szerzője lehetségesnek tartotta költői mondandóit ebben, a nagy elődök által kivájt mederben maradva megfogalmazni.”
Az 1932-es nagyversek kapcsán (például a Külvárosi éj, A város peremén, Elégia) pedig – felidézve Petőfi és Ady radikális, forradalmi verseit – Tverdota arra a recepciótörténeti kettősségre, paradoxonra figyelmeztet, hogy „a magyar kritika és az általa befolyásolt közvélemény óvakodik a radikalizmustól. Az intranzigens, gerinces, karakteres ellenzékiséget legtöbbre becsült, legjobban kedvelt költőitől sem szívesen viseli el. Ezt a puha, kompromisszumkereső magatartást nem jó lelkiismerettel gyakorolja, ezért a nevezett költőknek kijáró tisztelet megadása során szégyellősen félrenéznek, amikor az Akasszátok föl a királyokat! radikális republikanizmusát hallják. […] A kritikai és befogadói skizofrénia eseteivel állunk szemben. Ízlésünk torzulásának oka, hogy nem szívesen szembesülünk a ténnyel, hogy három nagy költőnk a fennálló rendszer radikális felszámolását tartotta legfontosabb feladatának.” Tverdota tehát a tökéletessé komponált versek esetén nem esztétikai tehernek tekinti az indulati, világnézeti, politika referenciákat. Abszolút hallású esztétaként és irodalomértő tudósként, de egyúttal azért is, mert maga is rokonszenvezik az egyetemes humanizmussal és az autonóm művészettel összeegyeztethető plebejus moralista világképpel, az emancipációs társadalomfelfogással. „Milyen süket és értetlen az utókor” – írja − „amely egyszerűen lekommunistázza a Horthy-rendszert joggal élesen kritizáló, a világgazdasági válság következményeit elszenvedő, az igazságot firtató fiatalokat.” A pontosság és hitelesség érdekében hosszan kellett idéznem Tverdota hármas, egyszerre poétikai, kontextuális és recepcióesztétikai érvelését ennél a máig egyik legkényesebb, sokat és egyoldalúan vitatott József Attila-problémánál.
1931 késő tavaszától érhető tetten a marxi és a freudi orientáció találkozása, az individuum, az én bekapcsolása a társadalom nagy kérdéseibe. Ekkori a költő művelődésszociológiai érdeklődésének − a versei fogadtatása miatti alkotói csalódás és a mélylélektani magyarázatkísérlet összetalálkozásából fakadó − váratlan kibontakozása is. Ez azonban nem gyengítette közösségi elkötelezettségét, de az „1931 nyarától olyan kollektivizmus volt, amely [már] hangsúlyosan számolt az individuum belső problémáival”. S itt nyílik meg a költő művészetfilozófiájának Marx, Bergson és Freud eszméitől ösztönzött fordulata: az ún. teremtésesztétika helyett a termelés- és kifejezésesztétika felé fordulás. Egyúttal a jövőorientáció helyét „átveszi” a trauma-, a felelősség- és bűnvizsgáló múltba fordulás, illetve az ún. önbiztató versek periódusa (pl. a „Hát kijöttem ide, az erdőbe” kezdetű Bánaté) ihlete.
1933 a nagy válság éve József Attilánál, de egész Európában is. Árnyaltan mutatja be ezeket a hónapokat Tverdota Hitler hatalomra kerülésétől, a nemzetközi és hazai baloldal traumáján át a költő magánéleti kríziséig, orientációja „megzavarodásáig”. Az egységfront körül című, az Új Harcosban közreadott tanulmánya felelős válaszkeresés volt a baloldal dilemmáira, s éppen ezt a felelősséget kérdőjelezi meg az ugyanebben a lapban a „Téglás Ferenc” álnéven kapott durva, szinte kiátkozó hangvételű szerkesztői elutasítás (utóbb Lengyel András, az Irodalomismeret című szakfolyóirat 2021. 4. számában bizonyítja, hogy a szerző Róth István volt, aki egyébként később – sokakkal együtt − a sztálini terror áldozata lett). Pár hónappal korábban már Pákozdy Ferencnek a Külvárosi éjről írott „kritikája” is a botfülű olvasat és a szektás kirekesztés példája volt. Moszkvából, a magyar íróemigráció csoportjától is tájékozatlan és rágalmazó megbélyegzésben lett része (az 1931-es Platformtervezet szerint az akkor kommunista költő „a fasizmus táborában keresi a kivezető utat”). Az időszak − mai szemmel – legkényesebb eszme- és politikatörténeti pillanata, illetve dokumentuma A nemzeti szocializmus kezdetű kézirat, amelynek értelmezése az elmúlt években az egyik legtöbb vitát váltotta ki. Vajon elkapta-e a költőt 1933-ban – ha csak egy pillanatra is − a nácizmus szellemi örvénye? Tverdota arra a konklúzióra jut, hogy nincs szó a nácizmustól való megpörkölődésről: „József Attila nem a nemzeti szocializmus programjával és intézkedéseivel foglalkozik, hanem a német munkásság viselkedését minősíti. Nem azt taglalja, hogy mi a viszony a munkásság és a hitleri hatalom között. […] Arra szorítkozik, hogy a német munkásság saját érdekeit nemzeti keretek között kívánja érvényre juttatni, s ezzel »új irányt szab minden ország munkásmozgalmának«.” József Attila szövegét más irodalmárok „problematikusabbnak” olvassák. A szöveg szerintem mindenképpen drámai tépelődéséről, kétségbeesett (de fegyelmezett érveléssel leplezett) útkeresésről tanúskodik, és benne rejlik egy nemzeti kommunista formáció létrehozásán való gondolatkísérlet, amelyet Rátz Kálmán forszírozott azokban a hónapokban. Továbbra is kitart a kapitalizmus felszámolásának programja mellett, a záró mondatok „a kizsákmányolás ellen irányuló küzdelmeket” helyeznek kilátásba, tehát fenntartják az osztályharc elvét. Akárhogy is, nem valamiféle bűnbeesésként, időleges elcsábulásként kell olvasnunk ezt a „szerencsére” kéziratban maradt szöveget, hanem zaklatott, a jobboldali radikalizmus csapdájától is fenyegetett stratégiakeresésként – ami Európa progresszív értelmiségének jelentős részére is jellemző volt az 1930-as évek derekán.
Az 1930-as évtizedforduló másik fontos vonulata József Attilának a pszichoanalízis elméletével és gyakorlatával való megismerkedése, amit a költő egyúttal a doktriner marxizmus korrekciójaként, valamint a saját, a privát élet konfliktusainak (a „mama” elvesztése miatti, bűntudattal terhelt évtizedes gyász; betegségek; Vágó Márta; Szántó Judit stb.) kezeléseként, „öngyógyításként” is próbált alkalmazni. A pszichoanalízissel való találkozás először a teoretikus írásokban érzékelhető (1931 ősze), a lírában kb. egy évvel később, és megalapozta a 30-as évek dereka nagyverseinek az ihletését. Tverdota újszerűen értelmezi az Egyéniség és valóság című tanulmányt és reveláló „megfejtését” nyújtja A művészet kérdése és a proletárság című szövegnek, továbbfejlesztve azt az interpretációt is, amelyet évekkel korábban, a 2018-as kritikai kiadásban ő maga fogalmazott meg. Frissen újraértelmezi az Ihlet és nemzet címen számon tartott esztétikai jegyzeteket is saját 1995-os elemzéséhez képest (a Tanulmányok és cikkek 1923−1930-as szövegkiadása mellé készített Magyarázatok) .
Tverdota György a hagyományőrző modernség líratipológiai fogalmával nevezi el József Attila ekkori költészeti modelljét, amely túljut az esztétizáló modernség, a nyugatosság és az avantgárd periódusain. (Ezek persze ugyanúgy „mobil” irányok voltak, mint a hagyományőrző modernségé, nem „versmintakönyvben” kanonizált poétikai szabályokkal.) Az élesen elhatárolt és doktrineren felfogott periódusok tételezése helyett Tverdota a megszüntetve megőrző átmeneteket, a poétikai gazdagság innovációját mutatja fel József Attila ekkori költészetében. 1929-től nyílt politikai szerepvállalása idején az ún. „tiszta költészet” poétikája radikális politikummal szervesül, a „tettrekészség” attitűdje az esztétikummal: a Favágó két változata, a Munkások, majd a Külvárosi éj című kötet remekművei, a Téli éjszaka, az Elégia, az Óda (nagy terjedelmű briliáns elemzést kap!), A város peremén és mások.
A makro-versanalízisek mellett Tverdota mikroelemzései is gazdagok: kimutatja a mozaikszerű, „bespájzolt” és többször fölhasznált verselemek mintázatát, a metaforák referenciális archeológiáját, sőt archeogenetikáját, az átírások szervességét, a képek „összeszerelési” módszerét, a „verstörténések” modelljeit (pl. Klárisok, Harmatocska, Medáliák, Tömeg, Végül). Fölvázol egy versalkotási (de nem lineáris és teleologikus) folyamatot az 1927 és 1933 közötti periódusban. Leegyszerűsítve: az ún. tömény vers átalakul „szocialista tiszta költészetté”, majd a példázatosság és a közérthetőség, a tárgyiasság modellje válik dominánssá (de sosem kizárólagossá). A pszichoanalitikus orientációval egyidejűleg a marxi és a bergsoni világkép is átpoetizálódik, megerősödik a szublimációelvű önkifejezés, és 1933-tól feltűnnek „a kései költészet előjelei”. A mostani II. kötetben a Tverdota által 1933 őszére datált, kísérteties hangvételű Számvetés az utolsó, nagy verselemzés, amely már megelőlegezi az Eszmélet című versciklus összetett, „filozofikus” énjét.
A szociokulturális beilleszkedés gyötrelmei a zseniális tehetséget sem mentik fel az emberi gyengeségek alól, s ezt is minden eddiginél őszintébben feltárja az irodalomtudós – legnyíltabban az 1929-es Babits-pamflet kapcsán. Ez a „tragikus melléfogás” szerinte a költő egész életére kiható bűn-élmény egyik genezise. Pályája kisiklott, „az örvény József Attilát is alaposan elkapta”, „a nemzedékváltás vesztese lett”, írja Tverdota, ugyanakkor ez az élethelyzet költői felívelésének egyik fájdalmas-paradox motorjává is vált. A „költő gondolkodásának alakulása jóval kanyargósabb a költészete minőségének egyenes felívelésénél. Gondolkodásának tagadhatatlanul van egy romlandó része: kapcsolódása a nemzeti radikalizmushoz, amelynek keretében még xenofób, antiszemita kirohanásokat is megengedett magának, melyek sem korábban, sem később nem jellemezték őt. A nacionalizmust súroló erős nemzeti tudat és a hajlam a »nép«, a nemzetfenntartó réteg, a parasztság indokolatlan mértékű idealizálására fogékonnyá tette a költőt szélsőséges megnyilatkozások megtételére. Ezt épp azért kell leszögeznünk és bíráló éllel rovására írnunk, mert a romlandó masszából ki kell szabadítanunk az értékes, egészséges magot. Azt a gondolati anyagot, amely szilárdan, mozdíthatatlanul megmaradt további fejlődése során, amely rányomta bélyegét költészetére is, és amelyet nem kis erőfeszítéssel újra meg újra egyeztetnie kellett gondolkodása más, ezzel első látásra nehezen összeilleszthető sajátosságaival.” Mindazonáltal a kommunista indoktrináción túljutva, értekezői kísérleteinek avuló elemeit levetve, a KMP politikájával történt 1933-as szakítással egyidejűleg és utána is következetes maradt kapitalizmuskritikája, baloldalisága: „emellett az ügy mellett kötött ki egész emberségével” – írja a szerző.
Lehetetlen akárcsak utalásszerűen felsorolni azt a sok további elemzési és értelmezési újdonságot, ami Tverdota György e vaskos kötetét jellemzi. Irodalomtörténész kollégáival is vitába száll (például Szabolcsi Miklóssal és Kiss Ferenccel a Külvárosi éjről; Bókay Antallal Az ifjúság nemi problémái című írás keletkezéséről; Valachi Annával a Holt vidék értelmezéséről). Gyakran kapcsolja be a költő hagyományőrző poétikája melletti érvelésébe Vörösmarty, Petőfi és Ady költészetét; termékenyen hasznosítja a nagy szellemtörténész tudós, Horváth János Petőfi-monográfiájának módszertani tapasztalatait. Az utóbbi évtizedek árfolyam-leértékelése ellenében teljes értékű versként védi meg az Anyám című 1931-es költeményt: „csak a politikai ellenszenv, az ideológiai idegenkedés fokozhatja le […] másodrangú műalkotássá”.
Tverdota a gyakorlatban bizonyítja, hogy igenis szervesen összekapcsolható a nyelvi-poétikai, a kontextuális és a recepcióesztétikai elemzés: nem sínyli meg az autonóm művészi értéket, sőt a korábbiaknál is láthatóbbá teszi. Az egyébként is olvasóbarát, az öncélú és belterjes szofisztikáltságtól mentes szövegben fel-felbukkannak erkölcsi axiómák, köznapi szentenciák, sőt az irodalmár szerző személyes-családi emlékei, szociális reflexiói is, amelyek még inkább emberközelbe hozzák a szaknyelvet. Recitativóknak nevezném el ezt a stílusréteget; és ha lenne rá terem, bőségesen idéznék belőlük (sőt világképi mintázatuk is rekonstruálható lenne), legyen szó − József Attilánál is általánosabban − a magányról, a szerelemről, a haragról, az én benti és kinti érzékenységéről, esendő emberségünkről stb. Nem új stíluselem ez Tverdotánál, első könyvétől, az 1987-es Ihlet és eszmélettől kezdve a mostani sok száz oldalas monográfiáig jellemző fesztelen beszédmódjára. Megvallja – egy 1994-ben szerzett tanulmányából idézek −: „József Attilával foglalkozni emberlétünk legrejtélyesebb, legmegrendítőbb titkaival való foglalkozást jelent. Ettől a kifürkészhetetlenségtől és tökéletességtől annyira izgalmas ma is alakja és költészete.”
De végül is mit mond József Attila az esztétikai szépen túl a mai embernek? Akármennyire iskolásnak tűnik is ez a kérdés, aligha hárítható el. Mi az oka versei szeretetének, öröksége mai kultuszának? „Ahhoz ma már nem fér kétség, hogy a maga korának mértékadó költője volt” – érvel Tverdota. − „Azt is biztonsággal állíthatjuk, hogy időszerűsége, elfogadottsága, boldog utókora meglepően sokáig, máig kitart. A világ azonban azóta alaposan megváltozott. Nagy kérdés, választ találhat-e a mai olvasó az őt foglalkoztató kérdésekre József Attila verseiben? […] József Attila utóéletének szemlélője egy furcsa ellentmondással találja magát szembe. Egyfelől a költő egyetemes népszerűségét konstatálhatja, másfelől pedig azt, hogy a társadalmi-politikai-történeti kérdésekben az őt kedvelő közönség történeti tudata leépült, romokban hever. József Attila rendszerkritikus volt, s a Horthy-rendszernek is következetes ellenzéke. A mai közvélemény döntő többsége berendezkedett a polgári társadalom keretei közé és a szükségesnél is jóval kisebb ellenállást tanúsít az úri Magyarországgal, a múlt retrográd értékrendjével szemben.” Kemény szavak.
Tverdota a kortárs költő Vörös István − a József Attila szellemi-erkölcsi örökségét ironikus-fájdalmas versstilizációkkal, ellenpontozással, hol parodisztikus, hol tragikus, hol aktualizáló átírásokkal vállaló − Nem ti kussoltok című kötete kapcsán kísérli megfejteni ezt az ellentmondást: „A megoldás talán az, hogy József Attila szeretete az olvasói tudat mélyén még mindig ott lappangó tisztességes lelkiismereten alapul, a jelen és a közelmúlt megítélése pedig a meg nem gondolt gondolat, az agymosás eredménye, amelynek a ma embere olyan készséggel vetette alá magát.” (Parnasszus folyóirat 2025. 1. sz.)
Csak remélni lehet, hogy József Attila s általában az irodalom, a művészet iránti egyéni és közösségi szenvedély erősebbnek bizonyul a „meg nem gondolt gondolatnál”. Ennek alakításában is kiemelkedő értékű Tverdota György munkája. Csakhogy nem elég az olvasnivaló – olvasókra is szükség van. A költő által a [Bármiféle társadalmi] kezdetű 1931-es prózatöredéke 6. bekezdésében (József Attila össze tanulmánya és cikke 1930−1937. 2018. 1. kötet 395.) oly fájdalmasan emlegetett „nem-olvasók” és – tegyük hozzá − a történelemből akkor s azóta, közel száz év után sem tanulók társadalmának tényleges felszabadulására és kulturálódására még inkább szükség lenne. Ez volt a költő világnézeti, emancipációs társadalmi és „művelődésszociológiai” reménye.
(Tverdota György: A város peremén – Az érett József Attila. Osiris Kiadó, 2025)
