TÁRCAVARIÁCIÓK EGY TÉMÁRA
Pestről Gyöngyös felé menet, a régi 3-ason felvettem egy stoppost, de utólag sem tudom megmondani, hogy miért. Hiszen már régen leszoktam erről, mert egyszerre csak nem éreztem többé azt a késztetést, amit korábban évekig: hogy a tartozásomat törlesztenem kell. Én is stoppoltam valaha, emlékeztem rá, mit gondoltam azokról a sofőrökről, akik az autóban egyedül ültek, mégsem vettek fel. De most Flóriánnak – így mutatkozott be – szerencséje volt. A hosszú, egyenes szálú haja, az ugyancsak hosszúra eresztett szakálla, meg a jellegzetes Lennon-szemüvege arra a huszonéves fickóra emlékeztetett, aki én voltam egykor. Mit mondjak, nem volt sem bőbeszédű, sem különösebben barátságos, úgy éreztem, természetes számára, hogy felvettem és elviszem, ahová parancsolja. Amúgy Egerbe ment, én meg csak Gyöngyösig, de azt mondta, neki az is jó, ha ott kirakom, majd stoppol tovább. Aztán magába burkolózott az anyósülésen és hallgatott. Aminek kifejezetten örültem. Annyira, hogy elfelejtettem kirakni a főúton, és már bekanyarodtam a gyöngyösi temető felé, amikor eszembe jutott, hogy ő is ott van a kocsiban. Bocsánat, elbambultam, mondtam neki, mire megvonta a vállát:
– Nem sietek. Te hova mész? – kérdezte.
– A temetőbe, a nagyapám sírjához.
– Gyöngyösi vagy?
– Dehogy. A nagyapám sem volt az.
– Akkor hogy került ide?
Ez annyira hülye kérdés volt, hogy felnevettem:
– Úgy, hogy meghalt.
Nagy meglepetésemre ő is nevetett.
– Nem élve temették el? – kérdezte, mire furcsamód összeszorult a szívem. Nem ismertem a nagyapámat, 1973-ban halt meg, amikor én egyéves voltam, ő meg negyvenkilenc. Négy évvel fiatalabb, mint most én. Az utolsó fényképén mégis hetvennek néz ki. A haja hófehér, a szeme megtört, az arca hullasápadt. Kórházi ágyon fekszik, és a takaró különösen mutat rajta, úgy értem, természetellenesen. Aminek az az oka, hogy a nagyapámnak hiányzott mind a két lába – elfagyott a második világháborúban.
Megálltunk a temetőnél és Flórián azt kérdezte, bejöhet-e velem. Erre meg én vontam meg a vállamat, jöjjön be, ha nagyon akar. A sírt nem volt nehéz megtalálni, évekkel ezelőtt örökzöldet ültettem rá, és hagytam, hadd élje ki magát, ha már a nagyapámnak nem sikerült. Álltunk a sírnál Flóriánnal, kívülről nézve apa és fia, belülről nézve két idegen. Megkérdezte, hoztam-e gyertyát.
– Nem szoktam gyertyát gyújtani – mondtam.
– De hát halottak napja van – nézett rám, mire megint a vállamat vonogattam, nemigen érdekel ez az ünnep, most sem amiatt jöttem, hanem azért, mert most volt rá időm.
– Szegény öreg, milyen fiatalon meghalt – szólalt meg ismét Flórián, amivel rekordot döntött, mert Pesttől idáig nem beszélt ennyit.
– Nem is volt öreg – hűltem el –, negyvenkilenc éves volt.
– Akkor te nem is ismerted.
– Hát nem, de állítólag bevittek hozzá az intézetbe és megmutattak neki.
– Miféle intézetbe?
– Nem nagyon tudom. Világháborús rokkantak intézete, vagy valami hasonló. Legalábbis úgy tudom.
– Miért? Talán nem a család gondozta? – kérdezte Flórián, és most először vált komorrá az arca.
– Mi vagy te, tán pszichológus? – kérdeztem vissza, mire bólintott:
– Olyasmi. Tavaly végeztem.
– Bassza meg – csúszott ki a számon. – Sok mindenkivel szóba állok, de pszichológussal nem.
– Megértem – bólintott megint. – Akkor én megyek is, beszélgessetek.
Azzal hátat fordított, és elindult, én meg ott maradtam az „öreggel”. Méghogy „beszélgessünk”. Mégis, mit képzel ez a taknyos? Majd éppen ő mondja meg, hogy én mit csináljak. Beszélgessünk… Vajon miről? Arról, hogy húszévesen lett egy gyereke egy tizennyolc éves lánytól, így lettek ők a nagyszüleim? Arról, hogy aztán az „öreget” elfagyott lábakkal hozták haza Oroszországból? Arról, hogy ha megadatik neki, akkor tényleg beszélgethettem volna vele? De hát nem adatott meg neki. Különben is, mi mondtam volna neki? Azt, hogy elnézést, amiért magányosan kellett leélnie az életét? Nem, elnézést én nem kérhettem volna tőle a nagyanyám nevében, aki az emberi roncsot a háború után pár évvel elvitte Egerből Gyöngyösre, és intézetbe dugta, hogy ott haljon meg a családja nélkül, magányosan, megkeseredve, egyedül. Állítólag legalábbis a nagyanyám döntött így. De remélem, néha talán meglátogatta és megmutatta neki a fiát, az én apámat. Amiben nem vagyok biztos. Legalábbis erről nem mondtak semmit. Abban vagyok csak biztos, hogy engem még megmutattak az „öregnek”, állítólag nagyon sírtam, és állítólag a nagyapám is nagyon sírt, amikor a karjába vett. Állítólag, állítólag, állítólag. Állítólag ilyen az élet, bassza meg. Ha megéri, talán elmondhattam volna neki, hogy helyette majd én. Helyette majd én leszek az, aki él. Helyette majd én leszek az, aki regényeket ír.
Elindultam a sírtól kifelé és a bejáratnál, na lám, ott állt Flórián.
– Bocs, de most hova mész? – kérdezte.
– Haza, Pestre – morogtam.
– Akkor visszaviszel?
– Mégsem Egerbe mész?
– Telefonáltam és lemondtam. Inkább hazamegyek.
– Miért?
– Hogy ne temesd el magad élve – mondta nevetve, és a vállamra csapott, mintha a születésünk óta ismernénk egymást.
