Az első kötet (Tverdota György: Gondoljátok meg, proletárok I. – Az ifjú József Attila) 2021-ben jelent meg ugyancsak az Osiris Kiadónál – széles szakmai és populáris visszhanggal, amibe viták is beleértendők. (A Népszava is reflektált rá; e sorok írója pedig a Múltunk című szakmai folyóirat 2022/4. számában, illetve Nemzeti irodalom – történelmi emlékezet című 2024-es kötetében mutatta be.)
A vállalkozás monumentalitása okán is elháríthatatlan az összehasonlítás Szabolcsi Miklós akadémikus úttörő, múlt századi, négykötetes pályaképével (Fiatal életek indulója, 1963; Érik a fény, 1977; Kemény a menny, 1992; Kész a leltár, 1998; a négy kötet egybeszerkesztett posztumusz újrakiadása: József Attila élete és pályája. 1-2. kötet, 2005.). Összevetni nem valamiféle terjedelmi vagy kvalitásbeli „rivalizálásként” érdemes őket, hanem a József Attila-életmű évtizedeket átívelő elevensége miatt. Tverdota az 1970-es évektől kezdve, fiatalon kapcsolódott be a József Attila-kutatásokba és -értelmezésekbe, tisztelettel épített, és vitatkozva épít ma is egykori mentora, Szabolcsi alapozó munkásságára. A közben eltelt évtizedek azonban gyökeres módszertani és szemléleti változást hoztak az irodalomtudományban. Stoll Béla szerkesztésében korszerű, háromkötetes kritikai kiadás született József Attila verseiből (2005). Számos „új” József Attila-írás került elő, „megnőtt” a prózai életmű (tanulmányok, cikkek, töredékek) terjedelme és súlya az oeuvre-ben, print és online kiadásban. Horváth Iván és csapata digitális kezdeményezése után Tverdota György és Veres András szerkesztésében, Sárközi Éva textológiai és egy kutatócsoport értelmezői munkájával 2018-ban látott napvilágot az 1930 és 1937 közötti időszak szövegeinek recepciótörténettel gazdagított print kritikai kiadása. 1990-től hozzáférhetővé vált a költő számos pszichoanalitikus jegyzete, dokumentuma (a Szabad-ötletek jegyzéke; Horváth Iván és Tverdota György szerkesztésében a „Miért fáj ma is” – Az ismeretlen József Attila című kötet; a Neurótikus [sic!] spekulációk és más töredékek). Immár levelezése és egyéb dokumentumok is rendelkezésünkre állnak, és talán várhatók újabb textusok is – van tehát mivel foglalkozniuk a kutatóknak és a költő életműve iránt érdeklődőknek. Örvendetesen erős József Attila kultusza a versolvasásban, a popkultúrában, a kreatív költői utóéletben (parafrázisok, újraírások, paródiák, stílusimitációk, pastiche-ok). Sőt, a mindennapi köznyelvben, a hétköznapivá vált (eredeti szerzőjüket is olykor „elvesztő”) beszédpanelekben, idézetekben, metaforákban − egyfajta profán Biblia szentenciáiként.
Legalább ilyen fontos innováció azonban, hogy a 2000 utáni évtized új vers- és prózaértelmezések garmadával köszöntött be, amelyek nem csupán az olvasói és olvasati nemzedékváltással, hanem a történelmi rálátások – köztük az államszocializmus összeomlása, a rendszerváltozás, a hazai kapitalizmus új, gyakran brutális periódusa − drámai tapasztalataival is magyarázhatók. A József Attila-életmű elevenségére vall ugyanakkor, hogy nemcsak túlélte ezt a fordulatot, hanem „újra is telítődött”, széles horizontot nyitva a költő kiváltotta „kései” asszociációknak (pl. „háltak az uccán”, „Levegőt!”), aktualizálásoknak és plurális értelmezéseknek. Ez a kulturális mező alkotja Tverdota könyvének termékeny – egyszerre ösztönző és kritikai − közegét mind az olvasók, köztük a diákok, mind a tanárok, mind pedig a szakemberek számára.
Az érett József Attila alcímű kötet – az Osiris Kiadó Irodalomtörténet című, Gyurgyák János szerkesztette kitűnő sorozatának legújabb darabjaként − 1927 tavaszától, a költő Párizsba érkezésétől 1933 őszéig kíséri végig pályáját, elemzi líráját és bölcseletei írásait. A Számvetés című vers a zárókő („Komor ég alatt üldögélek, / mint hajléktalan a híd alatt. / Mindentől fölmentem magamat, / mert nem lesz utolsó ítélet.”). Vélhetően hamarosan elkészül a III. kötet kézirata, amelybe természetesen beépülnek Tverdota korábbi, az ún. kései József Attila-időszakkal (1934−1937) foglalkozó könyveinek elemzései (teljesség nélkül: Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése, 2004; Határolt végtelenség, 2005; „szublimálom ösztönöm”, 2006; Zord bűnös vagyok, azt hiszem. József Attila kései költészete, 2010). Remélhetőleg jövőre ez a zárókötet is olvasható lesz az Osiris jóvoltából. A most bemutatandó II. kötetből ugyanakkor terjedelmi okokból kimaradt néhány, jórészt elméleti jellegű fejezet; ezeket a szerző folyóiratokban közölte – érdemes együtt olvasni a könyv megfelelő főfejezeteivel: Ihlet és nemzet. József Attila: A művészet metafizikája (Literatura 2024/4. sz.); A „neofita” József Attila [a költő marxista fordulata] (Eszmélet 143−144. sz., 2024. ősz−tél); József Attila nyelvesztétikája (Irodalomtörténeti Közlemények 2024/4. sz.) és József Attila ösztöntani fordulata (Műút, 2025, 97. sz., 46–51.).
Tverdota trilógiája lenyűgöző mélységű és méretű, de monumentalitása nem megalománia és pepecselés, hanem a 20. század adekvát, „kicsinyített” tükre. Szakmai viták biztosan lesznek – legyenek is − róla, de így egészében egyszerre szakmai és bensőséges „emberi mű”. József Attila lényegében egy évtizednyi alkotói pályája ugyanis döbbenetes intenzitással sűríti magába előző századunk, sőt a 21. század első negyedének szinte minden megörökölt, átélt, megérzett élményét és „élményét”, kortársi és előre megsejtett tapasztalatát – egy rendkívüli személyiség, egy zseni tragikus énjén és eredeti nyelvén átszűrve. 120 évnyi (1905−2025) „referencia”, magyar és világsors táplálja a költő és gondolkodó ihletének gyökérzetét, ez biztosítja túlélését, frissességét. Természetesen azokkal a történelmi, eszmei, pszichológiai, művészetelméleti elágazásokkal együtt, amelyekkel Tverdota a szövegértelmezéseit és a költői életsors analízisét kontextusba ágyazza, érthetővé és átélhetővé teszi. (Úgy persze, hogy egy-egy elágazás, miként egy-egy alfejezet, avagy a fent említett folyóiratközlési kiegészítések önálló életet is képesek élni, önmagukban is olvashatók.) József Attila univerzumába betekintve, sőt beleélve magunkat, borzalmas-szép modern korunk totalitása is kinyílik számunkra, vagy éppen apokaliptikusan ránk borul. Miként Shakespeare több mint négyszáz éves drámaköltészete.
Aligha felsorolhatok akárcsak címszavakban is, hogy az eddigi József Attila-értelmezésekhez képest melyek az innovációk Tverdota könyvében. Az egyes költemények és cikkek sok reveláló újdonságot kínáló elemzésén, valamint a költő barátainak, szerelmeinek, mecénásainak, indázó kapcsolati hálójának érzékeny bemutatásán túl szerintem mindenekelőtt a könyv módszere a legértékesebb nóvum. Az, hogy Tverdota nem választja el mereven az életrajzi történések, az emberi kapcsolatok világát, az élményi-tapasztalati-politikai-ideológiai kontextust a „szép”-től, vagyis az esztétikai, poétikai, nyelvi „hozadéktól”. Gyakorlati megoldást nyújt arra a teoretikus irodalomtudományi vitára, hogy a műalkotás elemzésénél, értelmezésénél és értékelésénél vajon figyelembe kell-e venni az ún. referenciákat, a megélt valóság, az életvitel eseményeit. Vajon a műalkotás, az esztétikum autonómiájának elve, a tiszta poétikum jogossá teszi-e „megtisztítását” az életeseményektől, a világ diktálta motívumoktól és a kontextustól?
Ez az általam leegyszerűsítően jelzett módszertani alternatíva volt az egyik fő témája a 2000-es évek elején és a József Attila-centenárium idején felizzott tudománymódszertani diskurzusoknak. Az egybeesés nem véletlen: éppen József Attila költészete a legérzékenyebb tükre korának és személyisége alakulásának, miközben csodálatos versvilága, nyelvi mintázata, metafora-panorámája, zeneisége az egyetemesség és az esztétikum legmagasabb szférájába lendíti életművét. Ha ezt az ún. referencia-vitát éppen József Attila költészete kapcsán hordta is ki a magyar irodalomtudomány, természetesen szó sincs arról, hogy véglegesen lezárható lett volna, avagy akárcsak minden alkotóra, műalkotástípusra alkalmazható lenne. Mindenesetre a tényleges szövegtől és olvasói élménytől elszakadó, steril, „posztmodern” nyelvi analízis, a szofisztikált és már-már önkényes „hermeneutikai” belemagyarázások divatjával − Tverdota ironikus kifejezésével, a „túlértelmezés falláciájával” − szemben a tudós az irodalom, a művek és az élet egymásra-felelésének értékteremtő képessége mellett érvel – az olvasók érdekében is. A könyv bevezetőjében írja: „a referenciamező eltűnése, a versek mögött rejlő történelmi realitás elhomályosulása megakadályozza a szövegértést és lehetetlenné teszi a művészi értékek élvezetét”. Ez az egyszerre önelvű és kontextuális elemzési módszer garantálja Tverdota József Attila-olvasatának, irodalomértésének és interpretációjának érvényét és sikerét. Ami természetesen nem zárja ki, sőt ösztönzi is a szakmai vitákat vele.
A költői pályaalakulás tengelyét, egyúttal a centrális versihleteket, József Attila lírai énjét Tverdota döntően a drámai konfliktusokkal terhes társadalmi beilleszkedésében, a szociokulturális dimenzióban találja meg s bontja ki. Már az első kötetben is: a sűrű és radikális életformaváltásokban, alkalmazkodási-beilleszkedési kényszerekben, emancipációs küzdelmekben – a család, az irodalmi élet és a tágan értett magyar társadalom mintázataiban. Az önálló költői egzisztencia megteremtésének, a szuverén íróvá válásnak a vágya és megannyi kudarca, a szabad alkotói életvitel és habitus kiküzdésének meg-megújuló kísérletei hevítik költészetét és bölcseleti, művészetelméleti írásainak jelentős részét („az én vezérem bensőmből vezérel”). Magánéletét, párkapcsolatait, irodalom-közéleti csatáit (köztük durva elfogultságait, például Babits Mihály megtámadását), továbbá és talán mindenekelőtt a 30-as évtizedforduló „zavaros” politikai-ideológiai életében való eligazodási kísérleteit is ezek a kontextusok és a személyiség reájuk hevesen reagáló attitűdje magyarázzák. Nem mentik, inkább „büntetik”, mindazonáltal érthetővé teszik, sőt esztétikummá szublimálják.
Ennek a középső élet- és pályaszakasznak (1927−1933) a fő jellemzőit Tverdota a társadalmi helykeresés és beilleszkedés rapid változásaiban, a viharos magánéleti és társadalmi-politikai fordulatokban (kirekesztettség, válságok, Hitler hatalomra kerülése, az illegális KMP-vel történt szakítás stb.), a szociokulturális fordulatok sűrűségében mutatja be. Nincs szó semmiféle linearitásról, még kevésbé ideologikus „fejlődés-teleológiáról”. A – gyakran kétségbeesett − egzisztenciális és költői önkeresés, az új környezethez, kultúrához, irodalmi közeghez való alkalmazkodás, illetve a sérelmek elviselése és megtorlása hajtja s köti József Attilát a különböző alkotói és politikai csoportokhoz. A kisvárosi fiatal értelmiségi életforma, a városperemi nyomorgó életvitel, a polgári liberális szellemi kör, az anarchista radikalizmus, a bohém kávéházi élet, a radikális parasztorientáció és a kommunista illegalitás változatait egyaránt kipróbálta és megélte – megannyi költőileg és teoretikusan termékenyítő ihlettel, de egyúttal sok csalódással is. A korábbi kanonizálással szemben Tverdota bizonyítja, hogy József Attila „osztozott a proletariátus sorsában, de nem volt proletár”. A költő sűrű kötődésváltásai csak látszat szerint „szélkakas költőiség”, ahogy Féja Géza vádolta meg süketen és gonoszkodóan József Attilát.
A városi liberális polgárságtól a népiekhez, majd a kommunistákhoz forduló, utóbb bennük is csalódva a szociáldemokratákhoz közeledő és végül a Szép Szóban emberi és művészi közösséget találó költő teoretikus világképére a humanista rendszerkritikai baloldaliság és a művészi önérzet szerves folytonossága a jellemző – érvel a szerző. Annak ellenére és azzal együtt igaz ez a mély kontinuitás, hogy a frazeológia és a költői képek, metaforák készlete, variabilitása állandóan alakul, ahogy ezt a gazdag versváltozatok is dokumentálják. Külön újdonsága a monográfiának, hogy „rehabilitálja” az ún. proletárforradalmi periódus teljes értékű költeményeit s újszerűen, részletesen, plasztikusan mutatja be a 30-as évtizedforduló illegális munkásmozgalmát, az ún. kommunista szubkultúrát, valamint a „tulkok”-ként lesajnált baloldali értelmiségiek helyzetét és megrendülését.
(Tverdota György: A város peremén – Az érett József Attila. Osiris Kiadó, 2025)
