„Én azt látom, se egyenlőség, se szabadság, se testvériség. A megoldás nem jó megoldás, a demokrácia délibáb”

Az ember a lehetőségét mindig megérzi, milyen szép lehetne, ha nem úgy volna, ahogyan – mondja Jancsó Lula, akinek első könyve, a Lehetne szép hamarosan a kikerül a nyomdából. A friss és reflektív költemény a szeretet, a választás, a veszteség és az elengedés kérdéseit járja körül, egy huszonéves álmodozó lendületével. Kötetbeli versei, melyeket az élet.történet. pályázatra kerekített egésszé, a „jövőtől, a mennyeitől, a széptől” megfosztott mindennapjainkba a képzelet és az ideák világát kívánják visszacsepegtetni – amelyben szerinte több a lehetőség a jóra.

– A mai kultúra a gyengeséget hibának, a sérülékenységet kudarcnak látja, így lassan nem merünk gyengék lenni egymás előtt. És amikor a gyengeség kiveszik az emberből, eltűnik vele együtt a gyengédség is. Akkor létrejönnek és fennmaradnak álistenek, a tévedhetetlenség istenei. Úgy érzem, ma sok minden megmarad a felszínen, még a jó szándék is inkább társadalmi szerep, nem feltétlenül valódi meggyőződés. Az igazságérzet, a bátorság, az erő, hogy cselekedj sokszor hiányzik mögüle. – fogalmazza meg Lula, aki már ötévesen is verseket írt.

– Nem az a fajta gyerek voltam, akit bátorítani kell – mondja. Mégis fordulópontként tanítója, Cserhalmi György kérdését említi: – Miért nem írod le? Van tollad és papírod, nem? – Amit aztán leírt, Háy Jánosnak mutatta meg – ő szólt pár jó szót, ami egy jóleső rezonancia volt, mintha valaki megsimogatta volna a fejemet – idézi fel. Bár mesterének így is édesanyját nevezi, aki egy igazi „Van Gogh-i nő” – ugyanazzal a kedvességgel megáldva, bár a füle még megvan – viccelődik. Az írás során ő segített Lulának egyensúlyt találni szenvedély és az érthetőség között.

Az élet.történet pályázat kapcsán pedig azt meséli, megadta neki a löketet, hogy egésszé formálja a történetét. – Az volt a pályázati felhívásban, hogy nem az irodalmi érték számít, hanem a szabadság – írjuk le úgy, ahogy mi gondoljuk. Ez az elengedés teremthet aztán értéket, hogy nem vagyunk keretekbe téve, mint sok más helyen.

Olyan volt, mintha az, amit írtam, pont azokra a kérdésekre válaszolna, amiket a pályázat feltett nekünk. Jó érzés volt, hogy valaki felteszi a kérdést: mi van veletek, hogy érzitek magatokat? – vallja be az ifjú művész, aki bár nem lett díjazott, szövege a shortlistre került. „Nem kell mindenáron jól járni” – idézi erre Mérei Ferenc mondását.

Azt mondja, az írás alatt azt is megtanulta, mennyire igaz Borges mondása, hogy: „Az embernek nem kell sokat utaznia, hogy megismerje a világot. Az álmodozó a karosszékében is eljuthat a végtelenségig.” Bár hozzáfűzi – odáig talán nem lehet, ez az emberiség legnagyobb baja, de egy kicsit tovább mindenképp. Olyan jó lenne, ha a társadalomban is újra elindulna egy folyamat, ami a szépet és a jót nem naivitásnak, hanem értéknek tekinti.

Magáról azt vallja, mindig inkább vállalta a pillanatnyi kellemetlenséget, csak hogy elmondhassa, amit gondol, így a publikációtól nem riad vissza, sőt, megszólalóként büszkén vállal felelősséget. – Szeretném azt hinni, hogy minden, amiben van szeretet és jó, az nagyon kell ma, hiszen ez már egyáltalán nem magától értetődő. Jó volna, ha nem a semmi lenne az isten, hanem Isten maradna az isten – mondja a fiatal költő, aki azt szeretné: a költészet ne csak a valóság tükre legyen, hanem gyógyír is arra.

 – teszi hozzá.