Inna Sevcsenko: Levél keletről (Az ukrán nők hangja) (Részlet)

A háború nem a bombák robajával kezdődött, hanem az apám reszkető, kíméletlen hangjával a telefonban.
– Bombázzák a várost – mondta, és szavai úgy hullottak rám, mint a kétségbeesetten, szinte lángolva záporozó parázs.
Egyedül voltam otthon, a konyhában, a téli napfelkelte fényében fürdőztem, és éreztem, ahogy egy láthatatlan törésvonal nyílik, ahogy lassan beroskad a föld a lábam alatt. Próbáltam kiszűrni a robbanások hangjából, mit mond apám, nagyon figyeltem, de a saját reszkető testem minden mást elhomályosított, mintha a lelkem el akart volna menekülni a valóság elől.
– Fogalmunk sincs, hogyan fogunk kijutni Harkivból, hogy utánad menjünk Herszonba. Rakéták röpködnek mindenhol.
Egy becsapódást hallottam, minden beleremegett, a vonal elkezdett recsegni, majd fülsiketítően elnémult.
Valami megtört ebben a csendben. Sűrű lett a levegő, szinte körülírhatóan lebegett, mintha összegyűlt volna benne a még hallgatag, de kitörni kész erőszak. Az asztalt néztem. Ott volt rajta az előző nap sütött szirnyiki, akár egy soha többé át nem élhető reggel mulandó emléke. Meglepetésnek szántam a lányomnak, mielőtt elviszem az oviba, ahol játszani, nevetgélni fog egész álló nap, mielőtt bemennék a gyermekkórházba gyerekeket oltani, ahogy mindennap szoktam. Munka után pedig megyek majd Szolomijáért, úgy volt, hogy megnézünk egy előadást a herszoni bábszínházban, utána meg beugrunk a kedvenc kávézónkba egy Napóleon-szeletre. A világ azonban egyetlen telefonhívás alatt megváltozott, és a csend is valami más lett: űr, amely elnyelt mindent, ami számomra valaha otthonosan ismerős volt.
Aztán egyszer csak megnyílt a levegő. Egy harci repülőgép zúgott el felettünk, és süvöltve szaggatta szét a hajnalt. Nem csak a hangja volt bántóan éles, valósággal kettéhasította az eget, és az az elzúgó acéldarab valahogy a biztonságérzetünk maradékát is szétkergette. Kezemmel gépiesen a hűvös asztal pereme után kaptam, igyekeztem megkapaszkodni benne, mintha ezzel az abszurd mozdulattal képes lennék egyben tartani a széteső világot, de még az asztal is remegett, mintha az is a közelgő véget érezte volna.
Apró és gyors léptek akasztották meg a gondolataimat – a lányom volt az az előszobában, akinek minden egyes lépése arra emlékeztetett, mi mindent veszíthetek el. Ott volt Szolomija, a takaróját szorongatva, tágra nyílt szemmel, és szorosan hozzám bújt, ahogy a karomba vettem.
Biztonságban vagyunk? – kérdezte tőlem szavak nélkül a tekintete olyan irgalmatlan ártatlansággal, amely valósággal összeroppantott. Ez az ártatlanság, ez a bizalom – amit mindaddig olyan természetesnek vettem – egyszerre törékenynek tűnt, akárcsak az ablak előttem, amely mögött most már háború folyt.
Az ő szemében láttam meg először a háború valódi arcát – nem a romokat, nem is a lángokat, hanem egy gyerek hallgatag szorongását, amikor azt várja tőlem, amit már nem tudok megadni neki: egy békés világot. Csöpp ujjaival a vállamba kapaszkodott, de én egy reszkető ölelésnél többet nem tudtam neki adni. Körülöttem mindenütt ugyanaz a félelem torzította el az arcokat. Gyötrelmes volt elnéznem azokat az embereket, akiket szerettem – nem a fájdalom torzította el az arcukat, hanem egy olyan új, mindaddig ismeretlen rettegés, aminek még szomorúsággá sem volt ideje alakulni bennük.
Odakint a pánik valósággal életre kelt. Ott kúszott-mászott az utcákon, átitatott minden tekintetet, minden tétova lépést, minden visszafojtott lélegzetet. Bár fogalmunk sem volt, hova rejtőzhetnénk, szomszédokkal és vadidegenekkel együtt mindenkit, mindannyiunkat magával ragadott a rettegés fagyos áramlata és a menekülés ösztöne.
Ekkor, a kezdetek kezdetén, semmi sem tűnt valóságosnak. Gépiesen mentem előre, mintha csak hárítottam volna annak tudatát, hogy a háború lesújtott a városomra, az otthonomra. Első reakcióm az volt, hogy ragasztószalagot ragasztottam az ablakra, olyan csillagmintában, ahogy az internetes útmutatókban láttam néhány nappal korábban. Akkor még olyan távolinak, szinte megmosolyogtató fontoskodásnak tűnt mindez, olyan elővigyázatosságnak, amely mintha nem is az én életem védelmét szolgálná. Most azonban ez a ragasztószalag lett a törékeny védelem a láthatatlannal szemben, a kétségbeesett kísérlet, hogy újraépítsem a határvonalat magunk és a külvilág borzalmai között. Mitévő legyen egy egyedülálló anya, ha kitör a háború? Erre a – minden normalitástól távol álló – kérdésre még sosem gondoltam azelőtt. Apám gyakorlatias szavai felráztak a bénultságomból.
– Ez igazi háború. Most az egyszer higgy nekem! Menj el a boltba azonnal!
A sürgetése kirángatott a kábultságból. Bebugyoláltam Szolomiját a kabátjába, és csatlakoztunk a tömeghez. Mindannyiunkat egyetlen, néma cél vezérelt. A boltban egyre hosszabb sorok álltak, a polcok pedig már kiürültek. Az alapvető termékek – kenyér, gyógyszerek, víz – a szemem előtt tűntek el, mintha az egész életünk, amely tegnap még biztosnak tűnt, csak egy illúzió lett volna. A háború nemcsak a bombázásokkal szivárgott be az életünkbe, hanem ezekkel a hiányokkal is, ahol minden újabb üresen tátongó polccal egy lépéssel közelebb kerültünk valami felfoghatatlanhoz. A gyerekemmel a babakocsiban utat törtem magamnak a sorok között. Ez az ismerős hely, ahol tegnap még édességet vettem a lányomnak, ma már kegyetlenül kong az ürességtől. Azt vettem, amit találtam: konzerveket, egy zacskó rizst, egy csomag tésztát, egy fél zacskó, szétszakadt csomagolású lisztet. A kasszánál a sorban, amely olyan hosszú volt, amilyet még sose láttam, úgy kapaszkodtam ujjaimmal a két flakon vízbe a kezemben, mintha mentőbóják lettek volna. Aztán egy kétségbeesett arcú idegen nyújtotta értük a kezét, és próbálta kitépni a kezemből. Rám tört a pánik. Hangosan, kiabálva védekeztem, a lelkem egy olyan része vette át felettem a hatalmat, amelyről addig nem is sejtettem, hogy létezik, és olyan erősen szorítottam a palackokat, amilyen erősen még sose szorítottam semmit életemben. Elszaladt, és vitte magával, amit tudott. Én álltam ott remegve, és éreztem, hogy a háború nemcsak a falakat és az utcákat rombolja le, de minket is átformál szépen, lassan önmagunk kétségbeesett és felismerhetetlen árnyékává.
Minden, ami addig ismerős volt, idegenné vált. Látszólag ugyanaz a világ volt, de mégsem volt a korábbival azonos; felgördült a függöny, és egy sötétebb, kegyetlenebb előadás tárult elénk. Apám szavai, a repülő hangja, a nővérem figyelmeztetése, a lányom apró léptei – mindez valóságos kakofóniává vegyült bennem, ahogy minden egyes hang annak az új fejezetnek a kezdetét jelzi, amelyet a félelem ihletett.
Mindenki hívogatott, elkeseredve tudakolták, mi történik Herszonban. Ez volt az első városok egyike, amelyet súlyos támadás ért. Nekem viszont valami egyszerűbb dologra volt szükségem: arra, hogy valaki megmondja, mit tegyek. Merre fussak? Mit csináljak? Van, aki tudja? Ránéztem a telefonomra, és mardosott a bűntudat – a munkahelyemen, a kórházban kéne lennem. Mi van, ha szükségük van rám? Ahogy elkezdődtek a bombázások, és a rakéták hatalmas robajjal hasítottak a levegőbe, tudtam, hogy az az élet, amit addig éltünk, már kicsúszott a kezünk közül.
Megint csörgött a telefonom. Az a férfi volt, akit valaha szerettem, a lányom apja, aki az egy évvel azelőtti válásunk óta nem volt jelen az életünkben, leszámítva azokat az alkalmakat, amikor Szolomiját látogatta meg, akit nagyon szeretett. Feszültnek és aggódónak tűnt a hangja. Megígérte, hogy eljön Kijevből Herszonba, hogy biztonságosabb helyre vigyen minket. Hinni akartam neki; egy pillanatig számítottam is rá. Egészen addig, amíg nem próbált megnyugtatni:
– Senki sem fog civilekre támadni. Amint az oroszok elfoglalják Kijevet, mind biztonságban leszünk, és minden rendben lesz.
Ezek a szavak úgy hullottak rám, mint a kősziklák. Éreztem, ahogy a súlyuk alatt valami (a bizalom, a hit, a biztonság utolsó illúziója?) összetörik bennem.
Minden rendben lesz? Minket, civileket az invázió első percétől fogva támadtak az otthonainkban és az utcán is. Ezek a különös és üres szavak megdöbbentettek. Amint szemben találja magát az ellenséggel, ő abban a pillanatban képes megadni magát, mintha nem értené – vagy nem akarná érteni –, mi történik, és az mit jelent. Furcsának hatott a nyugalma, olyan közönyösnek, mintha azt gondolná, mindennek semmi jelentősége sincs – mintha az oroszok csak úgy bemasírozhatnának, de az élet majd megy tovább biztonságban, és minden rendben lesz. De hát hányszor vették már be erőszakkal az oroszok Ukrajnát, csak pusztulást és halált hagyva maguk után? Valamit még mondott a baráti nemzetekről is, a szívem ekkor meg összeszorult. Akárhogy is volt, ő sosem érezte magát ukránnak.
Nekem gondolnom kellett arra a helyre, amelyet otthonomnak hívok, Herszonra. A városunkra, a vidékre, ahol aranyló napraforgómezők terülnek el, ameddig a szem ellát, ahol hatalmasra nőnek az egész országban híres, mézédes görögdinnyék, és ahol a sós vizű tavak különleges rózsaszínben ragyognak a napsütésben. Ukrajna leghosszabb erdősávja veszi körbe a várost, akár egy zöld és csendes őrangyal, amely olyan egyedülálló vadasparkoknak ad otthont, ahol a veszélyeztetett fajok biztonságban lehetnek. És a tengerekre is gondoltam – a Fekete-tengerre és az Azovi-tengerre –, amelyeknek oly sok gyermekkori örömöt és nyári kikapcsolódást köszönhetünk. Ez az otthonom. Sosem tartottam magam nagy hazafinak, de ebben a pillanatban az voltam. Ez a mi Ukrajnánk, amelyet el akarnak venni, velünk együtt. Herszon nem csak egy apró pötty volt a térképen. Ez a város az ukrán identitásunk része volt. Éreztem, hogy amiket mond, ez a készséges behódolás, kitörölhetetlen nyomot hagy a szívemben. Bármit hozzon is a jövő, azzal egyedül fogok szembenézni.

Ez után a hívás után kisebb lett a családunk. Már csak a lányom és én, meg Cicus, a gyönyörű, fehér perzsa macskánk voltunk a tagjai. Halálra volt rémülve, és szokatlan módon nem engedte, hogy ölbe vegyem; reszketve találtam rá Szolomija ágyában a párnája alá bújva, a nagy szeméből a saját félelmem köszönt vissza. Gyerekkorom társa volt ez az édes kis teremtés, aki nyugodtabb pillanatokban mindig ott gubbasztott mellettem. Cicus nem élte túl az első órák borzalmait. A bombázások kezdete után nem sokkal egyszerűen megállt a szíve. Ott találtam rá az ajtó mellett, kicsi volt és mozdulatlan, mintha el akart volna menekülni a szűnni nem akaró hangok elől, de nem talált menedéket. Beletettem egy kopott, virágmintás táskába, és ott hagytam a lift mellett a lépcsőházban – csak ennyi búcsúra telt. Szolomija előtt titkoltam, hogy meghalt, nem akartam, hogy az ártatlan lelke még egy sokkot szenvedjen el abban a törékeny világban, amelyet annyira igyekeztem életben tartani a számára.
Csak engem terhelt ez a súly. Innentől kezdve én voltam a lányom támasza, az egyetlen biztos pont, az egyetlen védelmezője. Én álltam egyedül közé és a közeledő borzalmak közé. Megrémített ez a gondolat, súlyos kősziklaként nehezedett rám a súlya. Miközben egy repülőgép fülsiketítő robaja hasította ketté az eget a még ukrán Herszon felett, úgy éreztem, képtelen leszek eleget tenni ennek a kötelességemnek, és akkor mintha egy mély szakadék nyílt volna meg előttem. Még a szüleimre sem volt szabad gondolnom, akik éppen a folyamatos bombázás alatt álló Harkivból próbáltak elmenekülni – nekem itt kellett felnőtt módjára viselkednem, a lányomért.

                                                                                                               K. Jeges Anna fordítása