Vucskics Ádám szerepelt a IV. Doráti Antal Nemzetközi Karmesterverseny harminchat döntőse között , amelynek utolsó koncertjét és eredményhirdetését vasárnap rendezik. A verseny egy újabb állomás a karmesteri pályán, mely mérföldkő lehet a szakmai presztízsben ám – ami igazán számít, az a kilométer – mondja Vucskics, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanul, mellette a Csillagberek Waldorf Iskolában tanít hegedűt. A tanítás és a zenekari munka egyszerre van jelen az életében, bár ma már egyértelműen a vezénylés iránya határozza meg a gondolkodását.
Hogy milyen érzés zenekart irányítani, egy tihanyi táborban tapasztalta meg először – A tanár tíz percet késett, a zenekar meg ott ült. Nem akartam, hogy kárba vesszen az idő, ezért felmentem a pulpitusra, és elkezdtem a próbát. Emlékszem, nagyon izgultam, hogy ‘most mi lesz, le fog-e szidni, hogy mit csinálok’ – de nem, a legnagyobb meglepetésemre, megköszönte, kezed fogott, leültem a helyemre, és folytatódott a próba. Ez a tíz perc, amikor kipróbáltam magamat: a zenekar jött velem, és tudtam olyat mondani, ami hasznos volt, és ad absurdum, még jobban is érezték magukat a zenészek, ez egy nagyon jó érzés volt. – meséli Vucskics.
Karmesterként az empátia számára alapvető – Amikor fáradt zenekarral dolgozom, tudnom kell, mikor szóljak a hibákért, és mikor ne. Ha egyszeri figyelmetlenség, elengedem, ha rendszeres, javítok. Az a legfontosabb, hogy értsem, miért nem sikerül valami, és hogyan lehet továbblépni – fejti ki az ifjú dirigens, aki szerda este utolsónak állt a MÁV zenekar elé versenyzőként. Azt mondja, számára a zenekari munka elsősorban kommunikáció és bizalom kérdése – Régen az volt az ideál, hogy a karizmatikus karmester diktál, és a zenekar engedelmeskedik. Ma ez már nem működik.
Ha diktátorként állok oda, az ellenállást vált ki, ám ha túl alárendelten, az sem hatékony. A kettő között van az igazság.
A vezényléshez szerinte nemcsak zenei tudás, hanem tapasztalat is kell. – Lehet valaki virtuóz, de a lényeg, hogy hogy mennyi időt tölt az ember zenekarral. Hogy figyel, hogyan reagálnak egymásra, hogyan épül fel a közös munka. – Ám van, hogy ez sem elég – Egy próbát mindig előre megtervezek, de közben újra és újra kell tervezni – mondja, felidézve a helyzetet, amikor egy zenekari gyakorlat teljesen meghiúsult – Szinte semmi nem tudott megvalósulni. A zenekar nem hallgatta meg a darabot, nem ismerték, így nem volt miből építkezni.
Szerinte a helyzet pedig jól mutatja a karmesteri munka egyik alapkérdését: – Ha egy karmester nem tud egy ilyet helyrehozni, akkor vajon van-e szükség egyáltalán karmesterre?
A válasz persze egyértelmű – Lehetne azt mondani, hogy a karmester csak elindítja a gépet, de ha így lenne, minden előadás egyformán szólna és nem járnánk koncertekre – vágja rá, majd kiemeli: Ha valaki nem a szívéből zenél, az is meghallatszik. Mégis elismeri, hogy a klasszikus zene nem a határtalan kreativitásról, és az újításokról szól – a műfaj kicsit ezért van bajban, mert ez nem az, ami újat tud mutatni nagyon látványos módon. Ez a tradíciókból merítkezve szeretne valami örök értéket közvetíteni.
Ezért is kezdett kicsit kitekinteni, „körüljárni” a klasszikus zenét. – Mostanában magyar alternatív zenét is hallgatok. Nagyon érdekesnek találom, milyen érzéseket tükröz – abszolút a mai fiatalság hangulatán alapul, azt igyekszik megmutatni. Sokkal emberközelibbnek érzem – vallja be, bár leszögezi, ez semmiféle letérést nem jelent a karmesteri útról. – Ez a fajta lazasság, keret nélküliség, és szerintem ez az, ami nekem nagyon tetszik, mert a komoly zenében nagyon sok keret van. És mindenképpen úgy szeretnék a klasszikus műfajban lenni, hogy mást is kipróbáltam. Különben úgy érezném, hogy én csak idepottyantam, és nem pedig itt akarok lenni – magyarázza a fiatal dirigens, aki egy itthoni, állandó zenekari munkáról álmodik.
Szabadnak, de nem szabadosnak lenni