– Héééééé! – visszhangzik bele hosszan a kaposmérői határba, majd kis szünetet követve még kétszer: – Héééé! Héééé!
Normál esetben egy ilyen hangra bárki meglepetten felkapná a fejét és körülnézne, a hatalmas birtok túloldalán, légvonalban úgy 3-400 méterre viszont látványos érdektelenség a reakció. Gelencsér László így a következő két percben már nemcsak kiabál, de bőszen lenget egy almákkal megpakolt vödröt is, hogy felhívja magára a figyelmet.
Sikerrel.
A messzeségben csak barna foltnak tűnő állatok közül előbb csak egy fordítja a fejét a hang irányába, majd a vödröt látva feltápászkodik, s indul kényelmesen irányunkba. Lassacskán a többiek is lábra kapnak, mozgásba lendül az egész csorda.
– Ha dinnyével jöttem volna, már dübörögne a föld, mint a gyorsvonat érkeznének – int a baktató bölények felé László, s hogy biztosan a közelünkbe csalogassa az állatokat, jó száz méterre beballag a villanypásztor mögé. Mi maradunk a biztonságot garantáló drótok mögött, ugyanis ha megindul a csorda, akkor olyan távolságból nem elég a gyors láb – akár 50 kilométer per órás sebességgel is képesek futni –, hatalmas szerencse is szükségeltetik, hogy ép bőrrel kiérjünk a kerítés mögé. Lászlónak nagyobb a sansza, szinte az összes állatot születése óta gondozza-ismeri – kivéve a génfrissítés miatt cserélt-vett állatokat, legutóbb Cseh-, illetve Németországból hozott bikákat, s adott cserébe a saját állományból –, vele valamennyire barátságosabbak, persze csak szűk keretek között. A kínált almát, magvas kenyeret ugyan kieszik a kezéből, de azért nem árt figyelni, mert egyetlen fejmozdulattal szilánkosra tudják törni a gazda alkarját.
László persze mindezt pontosan tudja, rezdüléseikből megállapítja a következő várható mozdulatot. Persze nem véletlen, otthonosan mozog az Észak-Amerikában honos vadállatok között, hiszen 2004 óta foglalkozik bölényekkel. Eredendően íjkészítő, s miután szakmájából adódóan megannyi indiáníjat, tomahawkot és pipát készített, úgy gondolta, egy kis Vadnyugatot varázsol a somogyi falu határába. Az első példányokat Németországból vásárolta, az állatok eredeti tulajdonosa egy utánfutós Volkswagen Transporterrel érkezett a somogyi faluba, s a kaposmérői portán három tehén és egy bika lelt új otthonra. Utóbbi a Samu nevet kapta, s ő lett a família feje.
– Nem volt egyszerű megszerezni az engedélyeket – emlékszik vissza a kezdetekre a csorda gazdája –, kellett papír a helyi jegyzőtől, a szakminisztériumtól, a Duna-Dráva Nemzeti Parktól, a megyei főállatorvostól, és még ki tudja, honnan. És persze hiába olvastam el minden fellelhető szakirodalmat, csak lassan, a mindennapok során tanultam meg, hogyan kell bánni velük.
Az első, amit hamar megtapasztalt: bármennyire tudják is az állatok, hogy tőle kapják az ételt, amelyet akár a kezéből is elfogadnak, nem lehet simogatni őket. Sőt, etetésen kívül megközelíteni is veszélyes, mert azonnal támadásnak veszik.
Éppen ezért az őrzésükre eredendően kiválasztott két komondor is inkább csak a státuszukat, mintsem a biztonságukat növelte, a bölények, ha játszani volt kedvük, hagyták, hogy a pásztorkutyák ösztönösen meghajtsák őket, máskülönben a villanypásztorok mögé kergették az őrszemélyzetet. A két őrkutya azóta már az örök vadászmezőkön jár, helyüket agarak vették át, ugyanis teljesen mindegy, milyen eb szerepel testőrként, valójában, ahogyan László mondja, a bölények őrzik a kutyákat.
– Vigyáznak magukra, nem kell félteni őket semmitől – jelenti ki Gelencsér László, s a tehenek között kószáló több, mint tíz, bozontos fejű bika láttán ez nem is kétséges. – Annak idején építettem nekik karámot is a rossz idő ellen, de inkább csak a széna tárolására használom, ők feléje sem néznek. Naponta fél-egy mázsát legelnek, ám csak néhány kiló marad meg bennük. Esőben, hóban-fagyban, hőségben kint tanyáznak. Legelnek, télen pedig kitúrják a hó alól a füvet.
A bölények igazi otthona ugyanis az Egyesült Államok északi részén elterülő Montana, ahol mindig harminc fokot mutat a hőmérő: télen mínuszban, míg nyáron pluszban. Az időjárás tehát nem jelent veszélyt az állatokra, nem úgy az ember. Miután a bölény minden porcikája rendkívül értékes – húsa koleszterinmentes, nyelve a legdrágább csemegék közé tartozik a világon, bőre kiválóan megmunkálható, szőre remek hőszigetelő, hatalmas csöves csontjaiért iparművészek vetélkednek, trófeája az erre szakosodott aukciók slágere –, a XX. század első harmadára sikerült szinte teljesen kiirtani Észak-Amerikából. Az eredendően 50 milliós állomány ezerre apadt. Védetté nyilvánításuk után aztán valamelyest visszaszaporították, ma nagyjából 50 ezer élhet vadon. Európai rokona sem járt jobban: a második világháború végére Lengyelországban kilenc tehén és egy bika maradt, innen sikerült visszatornászni ezerre a példányszámot.
Kaposmérőben jelenleg 32 amerikai bölény él – az idén négy kis bikával és egy üszővel gyarapodott a família –, vagyis Samu anno igencsak kitett magáért. Az első bika kétévesen került a birtokra, s 15 esztendős koráig uralta a családot. Ekkor azonban, elsősorban a vérfrissítés és a génállomány érdekében a vágóhídra került – koponyája a farm bejárata fölött emlékeztet az „alapító atyára”.
– Az első években nem vágtam le egyetlen állatot sem, szerettem volna, ha felszaporodik a csorda – magyarázza Gelencsér László. – Aztán úgy másfél évtizede éve eljött az idő, s azóta évente kettőt-hármat, jellemzően bikákat, néha nem ellő teheneket dolgozunk fel a vágóhídon.
Illetve egyszer családi-baráti körben is rendezett bölényvágást: a hétszáz kilós bikáról negyed tonna színhús került a hűtőládákba. Zsírt egy dekát sem találtak, nem véletlen, hogy
a bölényhús kalóriatartalma alacsonyabb a lazacénál vagy a csirkéjénél, emellett az összes nélkülözhetetlen aminosavat tartalmazza, gazdag omega-3 és omega-6 zsírsavakban, vitaminokban, szelénben, cinkben, foszforban és remek vasforrás.
– A helyi fogadó különlegessége téli napokon a bölényhús – jegyzi meg Gelencsér László. – Olyan időszakban is telt házzal mennek, amikor amúgy igencsak pang a vendéglátás.
Utóbbiba ő is belevágott, csak nem a gasztrovonalon: ismeretterjesztő túrákat tart a birtokon. Leginkább iskolások érkeznek, akik így a valóságban is szembesülhetnek az indiánkönyvekben előszeretettel vadászott állatokat. Ha szerencséjük van, éppen strandolás közben, a bölények ugyanis kifejezetten szeretnek a birtok egyik tavában mártózni. Sőt, akár télen is belegázolnának, amíg be nem fagy, engedi is a gazda, utána viszont el kell keríteni a tavat, mert a jég nem bírja el a közel tonnás állatokat, beszakadnak, s bármilyen vastag is a szőrük, 10-15 perc alatt átáznak, elkezdenek kihűlni. Kihúzni pedig lehetetlen őket, hiszen nem engedik magukat megközelíteni, támadásnak veszik.
Ezt hamarosan megtapasztaljuk, bár okot nem adunk rá, csak éppen túl közel állunk az almát és kenyeret osztogató Lászlóhoz. És a villanypásztorhoz. Legalábbis az egyik falatozó tehén szerint, mely látszólag ugyan unottan fordul felénk, aztán azonban olyan hang tör fel belőle, mintha egy T-72-es tank motorja dübörögne fel, morogni és fújtatni kezd, így – képletesen és a szó szoros értelmében is – meghátrálunk. A mozgolódásra a vezérbika is felfigyel, ám csak megrázza bozontos üstökét, aztán unottan elfordítja a fejét. Ilyen csenevész ellenfelek nem érik el az ingerküszöbét.
