Az első részletben egy, a rabéveit letöltő hajdani honvéd és a néhai nagygéci lelkész elárvult leánya munkára jelentkezik a kisgécpusztai kastélyba, hogy utánajárjanak a faluban Hajnóként emlegetett Haynau körüli szóbeszédeknek…
Báró Julius Heinrich Friedrich Ludwig von Haynau nyugalmazott táborszernagy ezúttal nem katonai ruhát, hanem szűkre szabott fekete pantallót és állógalléros, zsinóros, ugyancsak fekete zubbonyt viselt. Némiképp hasonlót a Groszman Albert papos öltözékéhez. Felületes szemlélő akár Bach-huszároknak is nézhette volna őket. Ám nem azok voltak. A táborszernagyot könnyűszerrel föl lehetett ismerni rövidre nyírt, őszbe fordult, fejtetőre fésült frizurájáról és hatalmas bajuszáról, amely nem lelógott, ahogyan az itteni parasztoké, hanem pedánsan feszített orcájának két oldala irányába.
Amint megpillantotta, Sárszegit furcsa módon elsőként nem a harag vagy a düh rohanta meg a meglepetés és a megdöbbenés mellett. Hanem egyfajta kifacsart csodálkozás. Elvégre a gyilkosokra is rácsodálkozhatunk, arra, hogy képesek bizonyos tetteket elkövetni, és rajtuk keresztül szembesülhetünk azzal, miféle ocsmány dolgok rejtőzhetnek az emberben. Talán meg is rettenünk attól, hogy ez a fajta gonoszság esetleg bennünk is ott lakozik, csak még nem volt, ami a felszínre hozta, és legföljebb bizakodhatunk abban, hogy belőlünk ki nem tör ki alantas, állatias ösztönünk – már ha ott van egyáltalán. De ki bírja ezt felelősséggel megmondani? Talán báró Julius von Haynauról sem lett volna képes senkifia a legrosszabbat állítani, amennyiben nem ismeri a múltját. Most is szelíd kíváncsisággal figyelte az érkezőket, a reggeli dér csípte vöröses orcáján pedig enyhe félmosoly ült. Szemei élénken csillogtak, fürtjeit meg-meglibbentette a kastély előtt is tekergő pusztai szél, és csupán hosszú bajuszának aprócska, alig észrevehető rándulásai árulhatták el az avatott és figyelmes szemlélő előtt, hogy ebben a nem túlságosan erős testben olyan vibrálás rejtőzik, amely amennyiben elszabadul, sem Istent, sem embert nem ismer.
Amióta elszegődött kertésznek, Sárszegi Kornél nemhogy nem is látta az új földesurat, de emlegetni se hallotta. Most meg hirtelenjében nem tudta, mitévő legyen. Önkéntelen mozdulattal levette a kalapját, aztán eszébe jutott, hogy ezzel pont azokat az ideákat és eszméket sérti meg, amelyek jegyében eredetileg idejött. De már nem volt mit tenni, ha visszarakja a fejfedőt, az talán kisebb földindulást okoz.
– Nocsak – szólalt meg Groszman úr vidáman –, úgy látom, fiam, ezúttal vendéget is hoztál.
– Ez itt Bardóczi Sára – mondta a kertész, a tőle telhető lehető legékesebb német kiejtéssel, amelyet annak idején Olmützben elsajátított. – Az édesapja lelkész volt Nagygécen. Miután elhunyt, a kisasszony a lelkészlakban és a templomban szolgált, ott azonban immáron nincsen maradása. Gondoltam, elhozom ide, mielőtt Szatmárnémetiben vagy Nagyváradon diakonisszának áll.
Sára közben le sem bírta venni a tekintetét a kastély uráról. Három évvel ezelőtt épp eleget hallotta az apjától emlegetni. Az utóbbi időben pedig a faluban kelt sűrűn szárnyra neve. Találkozni ellenben ő sem találkozott eddig vele. Most enyhén megbabonázva figyelte azokat a viszonzásképpen őt fürkésző, szürkéskék szemeket.
– Aztán mire tudjuk a kisasszony tudását használni? – kérdezte Groszman úr.
Sárszegi várta, a lány mondjon valamit, ám az még mindig ott állt földbe gyökerezett lábakkal, így aztán ő felelt helyette:
– Igazán sok mindenre. Takarít, rendet tart, főz, gondoskodik arról, hogy a házban minden meglegyen…
– Szakácsunk van – szakította félbe Groszman úr. – Csengerről jár be. Több napra megfőz.
Ez megint olyasmi dolog volt, amelyről Sárszegi eddig nem tudott. Igazából Sára főzőtudományáról sem lehetett meggyőződve, egyszerűen föltételezte annak létezését.
– A kisasszony igen művelt és sokat olvasott – jutott eszébe a konyhaasztal sarkán heverő kötet, a Kisfaludy Társaság kiadványa, amelyből az ő olmützi levele is hosszas rejtőzködés után előkerült. – Társalkodónőnek is beválhat.
– Társalkodónőnek? – kérdezett vissza az intéző, és hangja az eddigi szívélyesből most egyszeriben gyanakvóvá változott. – És kivel társalkodna?
– A báró úr leányával.
Miután kicsúszott a száján, Sárszegi rögtön meg is bánta a kijelentését. Egyszeriben mintha megfagyott volna köröttük az amúgy is hűvös őszi levegő.
– Te vagy az új kertész, ugye? – törte meg a csöndet Haynau.
Sárszegi összerezzent. Hallotta párszor ezt a nem túl mély, mégis erős hangot az aradi várban zengeni. De akkor nem ilyenformán, majdhogynem halkan szólt. Éppen ellenkezőleg: a táborszernagy úgy ordított, kishíján belehasadtak a falak.
– Én vagyok…
– Groszman úr említette, hogy fölvett valakit, és az eddigi kevés tapasztalat ellenére meg van elégedve vele. Magam is figyeltelek egyszer az ablakból, ahogyan dolgozol. Szorgalmas fiú vagy.
Sárszegi hátán ennek hallatán fölállt a szőr. Utólag is érezte magán a báró metsző, szürke tekintetét.
– Honnét tudod, hogy van egy lányom?
A kertész tétován abba az irányba mutatott, amerre Nagygécet rejtette az őszi reggeli köd:
– A faluban mondják…
– Valóban? És még mit mondanak róla?
Haynau továbbra sem emelte föl a hangját, Sárszegi mégis egészen elbátortalanodott, ami miatt nagyon szégyellte magát:
– Igazából mást nem. Csak annyit, hogy nemigen látni a bárókisasszonyt. Bizonyára egyedül van. Ezért gondoltuk, jól jöhet valaki, akivel szót ért.
A báró megint Sárára nézett:
– Maga is így gondolja?
Emezt nem tegezte. Katolikus volt, nagyhatalmú földesúr és nyugalmazott katonatiszt, egykor élet és halál ura, ám a falusi református lelkész lányának így is kijárt a magázásban megnyilvánuló egyfajta tisztelet. Ezt írta elő az udvari etikett.
Sára igazából nem gondolta sehogy, mégis ezt felelte, ha nem is túlságosan határozottan:
– Igen.
Aztán mert Haynau továbbra is hosszasan fürkészte az átható farkastekintetével, egy kis idő elteltével kénytelen volt lehajtani a fejét és lesütni a szemét.
A báró még egyszer végigmérte Sárszegi Kornélt is, majd az intézőhöz fordult:
– Maga mit gondol, Groszman úr?
– Kérem – felelte kissé enyhültebben amaz –, tény és való, a bárókisasszony, bár nem szokott panaszkodni, időnként valóban egyedül érezheti magát. Az édesanyja halálát sem heverte még ki, és hát hiányozhat neki a társaság. Mert bármennyire is igyekszünk mindenben a kedvére tenni, mi, férfiak, mégse tudunk a hölgyeknek a bizalmasaik lenni. És hát végtére is – most ő is Sárszegire nézett – a kertészünkben nem csalódtunk. Amennyiben a báró úr egyetért, adhatunk egy esélyt a papkisasszonynak is. Némi bizalom mindenkinek kijár. És talán a környéken is jó híre kél, ha megtudják, hogy a báró úr az itteniekkel is barátkozik.
– Miért is ne barátkoznék? – kérdezte Haynau. – Elvégre kedves, jóravaló emberek élnek errefelé. De talán a legegyszerűbb az volna, ha magát az érintettet kérdeznénk meg erről.
Mintha csak erre vártak volna, mintegy végszóra kinyílt a kastély ajtaja.
Az egész annyira színpadias volt, akár egy rosszul megrendezett népszínházi jelenet valamelyik vándorszínész-társulat előadásában.
Kijött egy nő. Régies szabású, de azért frissnek tűnő, a férfiakéhoz hasonlóan fekete csipkeruhát viselt. Úgy tűnt, mintha gyászolna, ám nem volt meg hozzá a megfelelő öltözéke, ezért egy ódon szekrény mélyéről kirángatott egy eddig még nem használt, bár nem túl fiatal darabot. A nő sem tűnt túlságosan ifjúnak, bár ez leginkább a kissé nehézkes mozgásából és hamar hízásnak indult testéből látszott. Az arcát ugyanis – noha azt végképp nem lehetett volna kijelenteni, hogy tűzött a nap – egyszerre megmagyarázhatatlan és szürreális módon ugyancsak fekete csipkéből készült fátyol fedte, amely groteszkül apró kalapja karimájáról omlott le a nő vállairól.
– Matilde – szólt Haynau szelíden – nézd, ki jött hozzád.
Sára nem tudta, mi illik ilyenkor. Pukedlizni nem tanult, a pusztában nemigen volt szokás. A meghajlás inkább férfias cselekedet. Így aztán kissé megdöntötte a felső testét és egy pillanatra rogyasztotta a lábait. A mozdulat, mi tagadás, a helyzethez illetlen módon komikussá sikeredett, noha senkinek nem volt kedve nevetni.
A fátyol olyan sűrű szövésű volt, Matilde von Haynau vonásaiból nem látszott semmi, és az is erősen kérdéses volt, mit láthat ő egyáltalán. Mindenesetre a fejét most lassan a jövevények felé fordította.
Sárába ekkor villámként hasított valami fura és ijesztő felismerés.
Már látta ezt a tekintetet valahol.
De honnét is tudja ezt, amikor eme szemeket sűrű fátyol rejti el a kíváncsi pillantások elől?
Mégis különös megérzések keltek benne életre, ahogyan a bárókisasszony a fátyol mögül reá szegezte láthatatlan tekintetét. A fekete háló mögött nem látszott semmi, Sárának azonban úgy tűnt, mintha onnét lámpással világítottak volna reá. Még érezte is a fény távolból is parázsló melegét.
– Na, hát mutatkozzon be végre a lányomnak. Elvégre azért jött, hogy a barátnője legyen.
Sára óvatosan közelebb lépett Matildéhez. Igyekezett minél kevésbé esetlennek tűnni, ezért most nem hajolt meg, mindössze a térdeit hajtotta be egy kicsit. A szoknyája belelógott a felszáradni nem akaró sárba. Az jutott eszébe, így nem mehet be a kastélyba.
Csak akkor vette észre, miután már megmondta a nevét, hogy közben a feje lehajtva volt. Lehet, hogy amaz nem értett meg belőle semmit. Mindegy. Elsőre úgyse szokta senki megjegyezni a neveket.
Valahol, a kerten túl, a majorsági épületek között vonyítás hallatszott. Nem farkasé: kutyáé. Kettőé is egyszerre. Sárszegi csodálkozva fordult abba az irányba, de Castor és Pollux nem látszott sehol. Csak a hangjuk hallatszott kitartóan.
Talán farkas van a kerítés alatt? Vagy toportyánok ólálkodnak megint errefelé?
A báró mordult egyet, mire a két kuvasz elhallgatott.
Matilde von Haynau még mindig nem szólalt meg.
– A lányom tavaly veszítette el az édesanyját – mondta az apja, mintha magyarázkodni akarna helyette is. – A gyászév mostanában ér véget, de még egyikünk se heverte ki a veszteséget. Matildét különösen megviseli. Persze én is megsirattam a feleségemet. Igen jó asszony volt, és több mint negyven boldog esztendőt töltöttünk együtt.
Sárszegi önkéntelenül is a vérbíró arcát fürkészte. Nehezen bírta elképzelni, ahogyan sír.
Folytatjuk
