„A közönség a tükröm, és én vagyok a tükre a közönségemnek” – állítja Marina Abramović, akinek performanszai kétségkívül nyomot hagynak az emberen, hisz a szerb művész a saját fizikai és mentális határait sem kímélve hajtja végre azokat. Ha kell, meztelenre vetkőzik, és a saját bőrébe karcol bele egy csillagot, vagy addig szívja be a ventilátorból a szájába áramló levegőt, amíg el nem szédül. Ő a modern performansz-művészet ikonikus alakja, aki már több mint öt évtizede nyűgözi és sokkolja le a közönségét. A szerteágazó életművét most a bécsi Albertina Modern múzeumban szemlélhetjük meg, de nem időrendben, hanem tematikus bontásban.
Az első teremben a művész „fogad” minket kényszerzubbonyban és szuggesztív tekintettel egy nagy méretű, fekete-fehér fotón, melyen piros betűkkel a következő olvasható: A lélek semmilyen állapotban nem ég el (The spirit in any condition does not burn). E mondat megalapozza azt, amit a tárlaton látni fogunk, hisz Abramović maga is számos lelki, mentális és testi megpróbáltatáson ment keresztül a performanszai során, melyek során bizonyította fizikai és szellemi állóképességét. A tárlaton az első ilyen A művész jelen van (The Artist is Present) című 2010-es performansza, amely során Abramović a New York-i Modern Művészeti Múzeumban (MoMA) rendezett retrospektív kiállításán három hónapon át egy asztalnál ülve várta a látogatókat, akik vele szemben helyet foglalva szótlanul nézhettek bele a szemébe, ameddig akartak. Mindez a befogadókból eltérő reakciókat váltott ki, amelyet az Albertina Modernben felállított folyosón mi is átélhetünk: a hosszú tér egyik felén Abramović arcát látni videón megsokszorozva, számos különböző időpontban, míg vele szemben a különböző korú és nemű látogatókét, akik vagy érzelemmentesen, vagy megrendülve vagy könnyezve néznek a művész szemébe.
Szintén a közönség bevonásáról szól a Ritmus 0 (Rythm 0) című performansza, amelyet 1974-ben hajtott végre Nápoly egy galériájában: egy napon át mozdulatlanul állt, miközben előtte egy asztalon hetvenkét tárgy volt, melyek örömöt vagy fájdalmat okozhattak neki: kések, ollók, tollak és egy pisztoly egyetlen tölténnyel. Ezen akció a nap során egyre erőszakosabbá vált: a művészt derékig levetkőztették, a testét rózsatövissel megkarcolták, a kezét megkötözték, végül egy férfi egy megtöltött pisztolyt emelt a nyakához, miután a művész megmozdult, mire a közönség elhagyta a teret. A tárlaton erről a sokkoló eseményről láthatunk fekete-fehér fotókat, illetve egy asztalt, melyen ott sorakozik az a bizonyos hetvenkét tárgy.
A kiállítás politikai tartalmú műveket is bemutat, mint a Balkán Barokk (Balkan Baroque), mellyel a művész a kilencvenes évek délszláv háborúira reagált. A performanszot 1997-ben a Velencei Biennálén adta elő az Olasz Pavilon pincéjében: ezerötszáz marhacsonton ült, miközben azokról próbálta letisztítani a húst és a vért, de azt lehetetlen volt – így fejezve ki a háború okozta fájdalmakat. A performansszal Abramović elnyerte a mustra fődíját, az Arany Oroszlánt.
Marina Abramović a Népszavának: Most értettem meg, Henri Matisse miért festett virágokat a második világháború alattA tárlaton a videók és fotók mellett performereket is láthatunk, akik újrajátsszák Abramović egy-egy művét. Ilyen az Imponderabilia című performansz, melynek lényege, hogy a kiállítás két terme közti ajtókeretben egy egymással szemben álló meztelen férfi és nő között kell a látogatóknak áthaladniuk vagy pontosabban átpasszírozniuk magukat. Ezt eredetileg 1977-ben adta elő Abramović és alkotótársa, Ulay (Frank Uwe Laysiepen), német művész egy bolognai múzeum bejáratánál. A performansz azt szimbolizálta, hogy a művészek a múzeum oszlopai, melyek közt átkelve a befogadó egy új világba, a részvételi művészet birodalmába kerül. Abramović és Ulay 1975-ben találkozott egymással Amszterdamban, és elhatározták, hogy egy alkotópáros lesznek, az együttműködésük 1988-ig tartott. Ez idő alatt hasonlóan kezdtek öltözködni, és a hajukat is ugyanolyan hosszúságúra vágatták, a műveiket pedig az Ulay /Marina Abramović vagy Marina Abramović / Ulay szignóval látták el. A bécsi tárlaton egy tágas teremben számos híres performanszukat lehet látni videón, például az 1980-as Rest Energy címűt, mely során Abramović egy felajzott íjat tart a kezében, míg vele szemben Ulay annak húrján egy nyílvesszőt, így demonstrálva az egymásba vetett bizalmat.
A tárlat utolsó egysége a spiritualitás világába vezeti a látogatót. A falakon az úgynevezett Átmeneti tárgyakat (Transitory Objects) láthatjuk, mint obszidiánból, oxidált rézből, kék és zöld kvarcból készült objekteket. Ezeknek a látogatók nekidőlhetnek, az ágy alakúra akár le is feküdhetnek, és közben ellazulva érezhetik, ahogy erőhöz jutnak. A kiállítás végén pedig egy fekete térben egy ragyogó portálon haladhatnak át: egy erős fénnyel megvilágított, szelenit kristállyal körbevett kapun, mintha csak egy titkos beavatáson vennének részt.
Infó: Marina Abramović. Kurátor: Bettina M. Busse. Albertina Modern. Bécs, Karlsplatz 5. Megtekinthető március 1-ig
