„A legnagyobb hiba, hogy azt gondoljuk, halhatatlanok az elnyomóink”

A Csajkovszkij utca 40. intenzív könyv, különösen egy posztszovjet ország lakójaként. A mű először 2017-ben jelent meg, azóta pedig jó pár dolog történt az orosz politikában. Mit gondol, változtattak a könyv üzenetén az elmúlt évek?

Vladimir Nabokov szavai jutnak eszembe, aki egyszer azt mondta, bolond vagy, ha a politikát az irodalommal kevered. Amikor regényt írok, nincs vele a szó szoros értelmében üzenetem. A Csajkovszkij utca 40. száz évvel az 1917-es októberi orosz forradalom után jelent meg. Azt gondoltam, itt élek Szentpéterváron, Lenin pár sarokra lakott innen, tíz perc séta a Téli Palota, az első duma is az utcám végén volt a parkban. Erről akartam írni, a házról, ahol el sem tudtam képzelni például, hogy egykor az embereknek menekülniük kellett innen. Pedig többé-kevésbé ugyanez a sors várt rám 2022-ben, a háború kezdetével. Így a könyv önéletrajzi ihletésű lett, amely egyaránt szól a cári Oroszországról, a szovjet hatalom összeomlásáról, száz év elnyomásáról - miközben Putyint soha nem említem név szerint. Nem érdemli meg.

Az orosz politika nagyon kényes azzal kapcsolatban, milyen hírek hagyhatják el a határokat. Mit gondol, most, hogy ön is ilyen értelemben már “kívülálló”, megérthető valójában, mi történik az országban, hogyan vélekednek az ott élők a háborúról?

Az én szempontomból fontos megérteni, az Oroszországgal való kapcsolatom nem volt egy könnyű szerelem. Úgy is mondhatnám, ez egy skizofrén helyzet: mert ott van a Mariinszkij Színház, Csajkovszkij és az irodalom - Nabokov, Bulgakov, Csehov - de közben meg mindig tudtam, milyen országról van szó, ismertem a terrort a cári időkből és Sztálin uralmából. Azért hagytam magam mögött, mert nem akartam olyan országban élni, ahol ilyenek megtörténnek - mindenki a történelem jó oldalán akar állni. Eközben fájdalmas volt látni, hogy sokan a környezetemben azt mondták, már nem hallgatnak Csajkovszkijt, nem olvasnak Csehovot. Igazságtalan ez, mert Oroszország nem egyenlő Putyinnal. Igazságtalan az is, hogy nyugaton sokan mondják, látod, háború van és az emberek jó része még így is Putyint támogatja. Pedig azok az emberek - ezt valószínűleg ismerik Magyarországon is - félnek attól, hogy igazat mondjanak. Hiszen egy nap felhív a Levada (Levada Center, egyesek szerint csak papíron független orosz közvélemény-kutató szervezet - a szerk.), hogy támogatod-e Putyint. Nem fogod azt mondani, hogy nem, mert sose tudhatod, ki van a vonal másik végén. A félelem miatt soha nem fogod tudni, hogy az emberek mit gondolnak valójában. A szabad nyugaton, például Hollandiában, az emberek pontosan tudják, hogyan kell viselkedni terror alatt. De ők maguk egy szabad országba születtek és nagyon nehéz elmagyarázni azoknak, akik soha nem tapasztaltak elnyomást, hogy mi is az. Mégis, az élet zajlik Oroszországban, minden megy tovább. Ahogy mondtam, ez egy skizofrén élmény. A feleségem például Brezsnyev idején nőtt fel. Azt hitte, hogy Brezsnyev örökkévaló. Soha nem tudta elképzelni a kommunizmus összeomlásának végét. Amikor először találkoztunk a Szovjetunió idején, azt mondta: soha nem fogom látni a nyugatot, mert a világ legnagyobb börtönében, a Szovjetunióban születtem és élek. Most Putyinról hiszik sokan, hogy örökkévaló. Ez a 73 éves fickó valóban halhatatlan akar lenni, de mint mindenki, halandó ő is.

A háború kitörése után egy interjúban azt mondta, Oroszország a második otthona, amelyben mélységesen csalódott. Változhat valaha ez a viszony?

Mindig is tudtam, milyen ország ez. Ismertem a történelmét, tanúja voltam a Krím elfoglalásának, saját szememmel láttam az eseményeket Donbasszban. De nem számítottam rá, hogy Putyin háborút fog indítani. Most ugyan Nyugat-Európa háborús üzemmódban van, de hiba lenne azt gondolni, a rezsim örök. A könyvem is bizonyítja, vége lehetett a szovjet kommunizmusnak és hasonlóan, mint akkor, most is a történelem kopogtat az ajtón. Nemcsak Oroszországban, hanem most épp Magyarországon. Kérdés, hogyan birkózunk meg ezzel a sorsfordító időszakkal, hogy a helyes döntéseket hozzuk meg: azok az országok is, amelyeknek nem kellett átélnie akkor elnyomást, mint a posztszovjet államok. Emellett nagyon fontos lenne megérteni, hogy Putyin felfogásában vagy győzelem vagy halál létezik. Ha valaki azt gondolja, nála a nukleáris fenyegetés csak üres szó, akkor nem érti Putyin gondolkodását.

Két héttel vagyunk az egyik legfontosabb nemzeti emléknapunk, az 1956-os, az elnyomó orosz hatalommal szembeni szabadságharc napja előtt beszélgetünk. A magyar kormány az elmúlt három évben viszont több alkalommal ütött meg oroszbarát hangnemet. Mit gondol erről?

Ismerve Magyarország történelmét valóban ostoba a helyzet, viszont ne felejtsük el, a szovjet hadsereg nem egyenlő a mai Oroszországgal. Most viszont Magyarország olyan helyzetben van, hogy ideológiailag Orbán és Putyin ugyanazok, összeköti őket az, amelyet sokszor „konzervatív értékeknek” neveznek. Bár nem tudom, a lopás konzervatív érték-e. Mindenesetre harcostársak, Magyarország függ az olajtól, a gáztól, mindeközben Orbán országa az Európai Unió része is. Ahogy mondtam korábban, az a bizonyos skizofrén érzés, tudja?

Elsősorban a V4 országaiban - élén a magyar miniszterelnökkel - láthatóan erősödik az illiberalizmus, amelynek célja a sajtó felett gyakorolt minél nagyobb irányítás is. De sokak szerint Donald Trump egyre aggasztóbb kijelentései a szólásszabadságról már ennek világszintű terjedését mutatja. Mint volt újságíró, tart egy szabad sajtó nélküli jövőtől?

Oroszországban már nincs szabad sajtó. Itt, ebben az országban nyomás alatt van. Mi, Nyugaton, Hollandiában, dicsekszünk a szabad sajtóval. De milyen szabad sajtó és szabad társadalom az, amikor sok embernek csak egyetlen narratívája van: vagy a baloldalról vagy a jobboldalról. Az emberek már nem beszélgetnek és szerintem a társadalmon belül létező cenzúra még veszélyesebb, mint a kormány alatt működő sajtó. Amikor a túlélésük érdekében az emberek félnek kimondani, amit valójában gondolnak.