Beszél-e hozzánk a világegyetem, megszólítanak-e a csillagok, válaszolnak-e a hegyek a mi hívásunkra? Első hallásra ezek a kérdések nagyon absztraktnak és megfoghatatlannak tűnnek, valójában azonban nagyon is meghatározóak lehetnek a mindennapjainkban. Ugyanis egy olyan modernitáskritikának a kezdőkérdései ezek, melyek a világtól való elidegenedésünkre világítanak rá, vagyis arra a jelenségre, hogy bár egyre inkább uraljuk a környezetünket és életünket, a világ mégis elnémul számunkra.
Hartmut Rosa német szociológus és filozófus ezt úgy fogalmazza meg, hogy minél inkább kezelhetővé tesszük a világot, annál inkább eltűnik belőle a varázs. Mindehhez hozzájön (vagy talán mindennek az alapja) a modern társadalom azon sajátossága, hogy folyamatos növekedést kell teremtenünk csak azért, hogy a már meglévő dolgokat fenntartsuk.
Társadalmunkat minden szempontból a gyorsulás jellemzi, csakhogy ebben a növekedésben – nagyon úgy tűnik, hogy – a szűkösség lesz a jussunk.
Rosa konkrét példákat hozott ennek az elsőre nyomasztó jelenségnek a szemléltetésére. Mint azt a vele rendezett beszélgetésen elmondta, mind Magyarországra, mind Németországra az jellemző, hogy bár egyre kevesebben vagyunk, mégis egyre több mindent (és egyre újabb dolgokat) akarunk. Elegendő autó áll például rendelkezésünkre, mégis az a célunk, hogy egyre többet gyártsunk belőlük, ami pedig egyre gyorsabb cserét eredményez. Azt gondoljuk, hogy ettől jobbá tesszük életünket, a világ pedig kiszámíthatóvá, kontrolláhatóvá, kezelhetővé válik. Ez azonban illúzió, a kezelhetővé tett világ ugyanis elzárkózik, visszahúzódik, olvashatatlanná válik, végső soron pedig elnémul. Ez a modernség alapszorongása, melyre Rosa az rezonancia jelenségét javasolja gyógyírként.
A rezonancia jelenségét négy egyszerű lépésből álló folyamatként lehet a legkönnyebben szemléltetni. Első lépésként kapcsolatba kell lépnünk a világgal – vagy mondhatnánk úgy is –hagynunk kell, hogy valami a világban megszólítson bennünket. (Gondolhatunk itt a már említett hegyekre, csillagokra, de hétköznapi dolgokra is.) A rezonancia-folyamat második lépése, hogy valamiképpen reagálunk erre a hívásra, megéljük azt, érzelmeket vált ki belőlünk, vagy, hogy stílusosak legyünk: rezonálunk rá. A harmadik lépésben átalakuláson megyünk keresztül, míg a negyedik lépésben ráébredünk ennek a jelenségnek az elérhetetlenségére, kezelhetetlenségére.
Rosa receptje tehát ennek a kezelhetetlenségnek (és annak varázsának) felismerése: az, hogy nem tudjuk, mit fog kiváltani belőlünk. Mindössze meg kell engednünk magunknak, hogy megszólítson ennek a világnak a kiismerhetetlensége, a világegyetem ugyanis beszél hozzánk.
A Budapesti Goethe Intézet és a Typotex Kiadó társszervezésében megvalósult beszélgetésen a rezonancia koncepciójával kapcsolatos izgalmas és némileg zavarba ejtő kérdések is felmerültek. Az egyik ilyen kérdés az volt, hogy vajon kimutatható-e valamilyen formában (akár úgy, ahogyan Csíkszentmihályi-flow) a rezonancia jelensége? Bár elsőre azt gondolnánk, hogy a rezonancia absztrakt és bizonyos értelemben megragadhatatlan fogalom, Rosa szerint vannak kimutatható fizikális hatásai, közvetlenül a rezonancia mérésére kifejlesztett gépet azonban még nem találtak fel. Egy másik, szintén kissé zavarba ejtő kérdés volt, hogy tanulható-e valamiféleképpen a rezonancia? A német gondolkodó erre úgy válaszolt, hogy a rezonancia valami megtapasztalásával kezdődik. A világ megszólít bennünket, nekünk pedig mindössze hagynunk kell, hogy megérintsen.
Rosa koncepciója nem radikálisan új, ő maga is számos német és angol gondolkodóra hivatkozott a vele készült beszélgetésben. A gyorsulás (és annak egy szélsőségesebb verziója, a gyorsítás) ismert társadalmi jelenség, mint ahogyan az erre adott válasz a lassú élet (slow living) is. Hozzánk, magyarokhoz különösen közel áll a már említett, Csíkszentmihályi Mihály által kidolgozott flow, ami
a valamibe való örömteli belefeledkezést írja le, a német filozófiatörténetben pedig jól ismert az a visszatérő kérdéskör is, hogy vajon a világegyetem beszél-e hozzánk, vagy csak a csend vesz körül bennünket.
Rosa frissessége azonban abban áll, hogy a német (és itt-ott angol) gondolkodástörténetre támaszkodva mindezt a szociológia nyelvén fogalmazta meg és erre, úgy tűnik, nagyon is sokan kíváncsiak.
