Magyarországon a pedagógusok gyakran már 40 éves korukra kiégnek, valódi párbeszédhez is önálló oktatási minisztériumra lenne szükség

Hogyan lesz valakiből oktatáskutató?

A felsőoktatásban még ma sincs ilyen szakirányú képzés, szinte mindenki „a terepen” tanul bele ebbe a szakmába, majd Doktori Iskolába jár. Én például párhuzamosan tanultam szociológiát és elméleti pedagógiát az egyetemen, mert tudtam, hogy egyszer majd szeretnék oktatáskutatással foglalkozni, és ez egy jó iránynak tűnt. Utána felvettek a Cambridge-i Egyetemre, ahol már volt oktatáskutatói képzés, így elvégeztem egy mesterszakot. Először az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézethez kerültem, mint fiatal kutató, majd a TÁRKI-val közösen megalapítottunk egy oktatáskutató részleget. Egészen 2012-ig így működtünk, utána önállósodtunk és létrehoztuk a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központot. Mi is fogadunk gyakorlatra fiatal pályakezdőket, egyetemi hallgatókat.

Miért váltak ki A TÁRKI-ból?

Csak azért, mert a TÁRKI-ban a társadalomkutatás dominál, azon belül pedig az oktatáskutatási rész nem tudott markánsan megjelenni. A legtöbb esetben a nemzetközi pályázatok, vagy más megpályázható források tekintetében sem volt előtérben az oktatási vonal. De a TÁRKI-val utána is együttműködtünk, például a Biztos Kezdet Gyermekházak vizsgálatánál, ahol főként a társadalomkutatások eszközrendszerét használtuk. Ugyanakkor vannak olyan területek, mint például az iskola belső világának vizsgálata, ami a TÁRKI számára abszolút marginális, mi viszont jobban megpróbáltunk erre fókuszálni.

Milyen lehetőségei vannak ma egy oktatáskutatónak Magyarországon?

Piaci szereplőként alap a bizonytalanság, ezt rugalmasan kell kezelni, igazodni kell az adott helyzetekhez. De nekünk nem is az volt a célunk, hogy ebből gazdagodjunk meg, az érdeklődés és a kitartás vezérel minket. A megrendelések száma és a pénzügyi helyzet hullámzó, de minden évben van legalább három-négy kutatási projektünk, amin szívesen és örömmel tudunk dolgozni. Vannak nemzetközi partnerek is, akikkel közös kutatásokat végzünk. Egy ilyen partnerségi projekt keretében tavaly 180 hazai középiskolai osztályban, idén pedig 180 nyolcadik évfolyamos osztályban vizsgáljuk és támogatjuk főként a hátrányos helyzetű gyerekek pályaorientációját, vagy más esetekben a minőségi oktatáshoz való hozzáférést.

Az iskolákba gond nélkül bejutnak?

Sajnos nem mindig. A magyar oktatási rendszer sajátossága a centralizált állami, vagyis a tankerületi fenntartás, így mindig az az első lépés, hogy engedélyt kell kérnünk a fenntartóktól, a tankerületi központoktól, a Klebelsberg Központtól. Van, amikor kapunk, és van, amikor nem kapunk. A 16 éven aluli gyerekek esetében a szülőktől is engedélyt kell kérni. Az a tapasztalatunk, hogy bár a tankerületi fenntartói rendszer jogilag egységes, minden más szempontból töredezett, nagyon változó, hogy mennyire rugalmas és együttműködő egy tankerület. Van, ahol gyorsan megy az engedélyeztetési folyamat, máshol heteket, hónapokat kell várni. Van, ahol maguk az iskolák is gyorsabban reagálhatnak vagy maguk is pályázhatnak ilyen projektekre, máshol nem. Pedig ezek a kutatások egyáltalán nem jelentenek többletköltséget sem az iskoláknak, sem a tankerületeknek, és olyan fejlesztési célúak, amik például a pályaorientációs lehetőségekkel vagy a digitális tér kockázataival is foglalkoznak. Mindebből az is következik, hogy az iskolák, illetve az oktatás minősége sem azonos. De a kutatás szempontjából az is probléma, hogy például az Oktatási Hivatal által kezelt adatbázisok, tanulói és intézményadatok, vagy a kompetenciamérések adatbázisai már nem hozzáférhetőek a kutatók számára másodelemzésre, pedig erre nagy szükség lenne.

Azokban az iskolákban, ahova bejutnak, a pedagógusok mennyire együttműködőek?

Ez is változó. A magyar pedagógusok még mindig rendkívül leterheltek, a pedagógushiány a mi tapasztalataink szerint is létező jelenség, évről évre egyre többen mennek nyugdíjba, és nagyon kevés a pályakezdő. Sok hátrányos helyzetű régióban lévő iskolával dolgozunk, a pedagógusok pedig gyakran már 40 éves korukra kiégtek. Van olyan kutatásunk is, ahol pályakezdő pedagógusokkal készítettünk interjúkat, őket már az első három évben rendkívül leterhelik, mentorálást pedig egyáltalán nem tudnak biztosítani számukra, épp a pedagógushiány miatt. A kutatásokkal járó feladatokkal nem is terheljük őket, legfeljebb annyit kérünk, hogy engedjenek be az osztályba, esetleg szerezzék be a szülői engedélyeket. Ugyanakkor az kulcskérdés szokott lenni, hogy legyen legalább egy pedagógus, aki egyfajta koordinátorunk lehet az iskolában, és érdeklődik a munkánk iránt.

A pályakezdő tanárokkal készült interjúk során még mit tudtak meg?

Elsősorban azt vizsgáltuk, hogy a természettudományi tanárképzésben mennyien vannak, akik valóban ezt a pályát választják. Azt tapasztaltuk, ha el is végzik a képzést, nagyon kevesen mennek iskolába dolgozni, tanítani. Előfordul, hogy már a gyakorlóiskolai évek alatt rájönnek, mégsem ez az ő útjuk. Akik végül elhivatottságból a pályára lépnek, azok közül sokan a tanítási, módszertani szabadságot hiányolták, vagyis azt, hogy a pedagógusi hivatás valóban egy intellektuális mesterség legyen. Volt, aki arról is beszámolt, nem igazán szeretne egy olyan szakma képviselője lenni, ahol nincs önállóság, nincsenek döntési lehetőségek. Ám gyakoribb, hogy valaki csak “B-opcióként” került be a tanárképzésbe, mert más szakra vagy egyetemre nem sikerült bejutnia, de azt gondolja, így is lesz felsőfokú végzettsége, és tanári diplomával majd valami másba kezd. Utóbbi gondolatot az is erősíti, hogy évről évre egyre alacsonyabb pontszámokkal lehet bekerülni a tanárképzésbe.

Magasabb ponthatárokkal nem lenne még kevesebb jelentkező?

Inkább megelőlegezné, hogy a pedagógushivatás presztízse egyre inkább visszatérjen. Ezt láttuk Észtországban és Finnországban is, ahol egy oktatási reformot előzött meg a bejutási pontok emelése. Ehhez persze a képzés megújítására is szükség lenne, de a tanárképzés csak akkor tud innovatívvá válni, ha kompetens fiatalok kerülnek be. Én tréningeket is tartok pedagógusoknak a kreatív tanítás és tanulásról, és mindig megkérdezem, a képzésük vagy a pályájuk során mi volt a legnagyszerűbb tanulási élmény? Minden csoportban vannak többen, akik azt mondják, nekik nem volt ilyen élményük. Vagyis úgy kellene átadniuk a gyerekeknek a tanulás szeretetét, hogy nekik nincs ezzel kapcsolatban olyan élményük, amire szívesen visszaemlékeznek. Sokszor azt látjuk, hogy a pedagógusok úgy tanítanak, ahogy még gyermekkorukban az általános iskolában, a középiskolában a saját tanáriaktól látták. A pedagógusképzésnek ezeket a régi gyakorlatokat kellene felülírnia, új élményeket adnia. Ehelyett kialakul egy zárt körforgású világ, többen épp abba az iskolába mennek vissza tanítani, ahova gyerekként jártak. Az osztálytermi munka a legtöbb helyen az egységes tankönyvekre épül, minden rutinból megy, innovációra nem jut idő. Pedig most egy olyan időszakban élünk, amikor az oktatásnak nem a rutinról kellene szólnia. Ezt a Covid-járvány is bebizonyította.

A Covid és a digitális oktatás hatásait vizsgálták?

Igen, és alapvetően azt láttuk, hogy a pedagógusok többsége, amikor valamilyen válság vagy nehézség van, alkalmas arra, hogy reagáljon a váratlan helyzetekre. Nem egyformán, mindenki a maga módján, de a lényeg, mindenki adott valamilyen választ a kihívásokra. Az első lezáráskor például legalább 24-féle online platformhasználati megoldást találtunk, amelyekkel sikerült átállni a digitális oktatásra. A második és harmadik lezárásra már eléggé egységesült a gyakorlat, mostanra viszont a legtöbb helyről eltűnt, mintha nem is lett volna. Sőt, öt év leforgása alatt a digitális távoktatástól eljutottunk oda, hogy a digitális eszközök iskolai használatát korlátozzuk. Persze ott a lehetőség, hogy oktatási célra lehet használni az okostelefonokat, de azokban az iskolákban, ahol dolgozunk, azt látjuk, hogy a pedagógusoknak macera állandóan beszedni, kiosztani az eszközöket, ezért inkább nem használják őket. Ugyanakkor egy pozitív eredménye biztosan megmaradt a Covid időszaknak: a szülőkkel való online kapcsolattartás jobb lett.

A változásokhoz politikai akarat is kell. Erre lát esélyt?

Én azt gondolom, hogy az oktatás esetében muszáj lenne túllépni a politikai kérdéseken. Muszáj lenne kialakulnia egy össztársadalmi konszenzusnak arról, mit értünk az alatt, hogy jó iskola és minőségi oktatás? Valódi, nyílt párbeszédre lenne szükség, amihez kellene egy önálló Oktatási Minisztérium is, aminek kifejezetten az lenne az egyik feladata, hogy a társadalmi párbeszédet menedzselje, és az oktatás egy korszerű irányba tudjon elindulni. Mert két évtizede alig változott valami. Húsz éve, még pályakezdőként készítettem egy esettanulmányt egy vidéki iskolában. Néhány hete, egy másik projekt miatt elmentem ugyanebbe az iskolába. Megdöbbentő volt, hogy ugyanazok a problémák, kérdések merültek fel. A húsz éve készült esettanulmányomat ma is, változtatás nélkül be tudnám nyújtani.