Kivételes elismeréssel fogadták Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díját Németországban

Kivételes elismeréssel fogadták Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díját Németországban, ahol szinte kultikus szerzőnek tartják a kortárs irodalmi elitben. Gyakran nevezik „a közép-európai modernizmus utolsó nagy mesterének”, Kafka és Musil örökösének. Mint a patinás Cicero holnapja jellemzésében írta, magától értetődő, hogy komoly idők komoly írókat termelnek. A portál a Sátántangó című regényével kapcsolatban megjegyzi: amit a szerző művében bemutatott, az a kommunista rendszerekkel való leszámolás és a totalitárius rendszerek elutasítása. 

A Frankfurter Allgemeine Zeitung pedig ezt emelte ki jellemzésében: „Krasznahorkai László életművébe bele van írva ez a melankólia – és a világ állapota fölötti csodálkozás is –, de mindkettő sok regényében és elbeszélésében együtt jár azoknak az ideges nyugtalanságával, akik nem akarnak beletörődni abba, hogy egyszer majd romok előtt állnak, és akkor azon töprengenek: hogyan jutottunk idáig, és pontosan mikor lépett színre a pusztítás kísértete.” A Tagesspiegel magyar káoszelméletírónak aposztrofálta.

A magyar író szoros munkakapcsolatban állt a német kiadókkal és fordítókkal, minden műve szinte egy időben jelenik meg magyarul és németül. Németországban széles közönséget ér el. Több díjjal is jutalmazták német nyelvterületen és gyakori vendég a Frankfurti Könyvvásáron, illetve a Deutsches Literaturhaus rendezvényein.

Krasznahorkai legtöbb művét Hans Skirecki és Heike Flemming fordította németre, munkái elsősorban Németország egyik legnagyobb presztízsű irodalmi kiadója, a Suhrkamp gondozásában jelentek meg. Németországban a Tarr Béla-filmek is nagyban hozzájárultak Krasznahorkai ismertségéhez. Műveit rendszeresen újranyomtatják a Suhrkampnál.

Krasznahorkai László műveinek fordítása más nyelvre igazi kihívást jelent a fordítók számára. Erről vallott egy interjúban Ottilie Mulzet, aki 2014-ben irodalmi elismeréssel jutalmaztak Krasznahorkai Seiobo járt odalent című regényének angolra való átültetéséért. A munka számára három évet vett igénybe. Mint az a The Paris Review munkatársának, Valerie Stivernsek elmondta, Krasznahorkai műveinek átültetése egyfajta „küzdőtérnek” számít. Az író rendkívül hosszú, összetett mondatokat, hosszú tagmondatokat alkalmaz. „A mondatszerkesztés olyan pókhálószerű szerkezetet vehet fel, ahol több mellékmondat, párhuzamos szerkezet és eltolódott hangsúlyok nehezítik a célnyelvi mondat folyamatosságát” – mondta.

A kétértelműség – például azonos szóalakok több lehetséges jelentéssel, nem egyértelmű hivatkozások – fordításkor nehéz dilemmákat okoz: a fordító vagy fenntartja az eredeti formát, így az olvasót bizonytalanságban hagyja, vagy „tisztáz”, de azzal alakít a jelentésen – szerepelt egy a World Literature Todayban megjelent cikkben. Krasznahorkai maga is tanácsokat adott egyik angol fordítójának: „ne tedd azt, amit az angol nyelv akar” – mondta. Ő maga elismeri, hogy a fordítás „új mű”. Krasznahorkai gyakran utal művészetre, vallásra, filozófiára – ezek a kulturális referenciák nem mindig ismertek a célnyelvi olvasó számára, így a fordítónak döntenie kell: megtartja az utalást, vagy adaptálja, rosszabb esetben magyarázza.

Mulzet több interjúban beszél az angolra való fordítások nehézségéről – különösen arról, hogy az angol nyelv kevésbé rugalmas grammatikailag, merevebb szórendje van, s nehéz olyan „kitáguló mondatokat” átvinni, amelyekben a magyarban folyamatosan új információk épülnek be.

A francia kritika is rendkívül elismerően írt Krasznahorkai művészetéről, „áradó, hipnotikus szépségű próza, de rendkívüli igényességgel, állapította meg a Le Monde. A francia kritikusok stílusát Proustéhoz hasonlítják: „hosszú, hömpölygő mondatok, filozófiai mélység, időn kívüliség” – írták. A Télérama szerint írásai „az apokalipszis és az irgalom határán egyensúlyoznak”.