Hiszen mégiscsak most… Nos, igen, itt torpantak meg odabent a szépen feldíszített teremben is a tanácstalan szónokok. Mert mindannak, ami most történt, az eredményét csak januárban lehet majd megmondani, amikor már eloszlott a lőporfüst, visszatért az élet a felperzselt területekre, és egyáltalán: van mit nézdegélni. Addig marad a statisztika és a kincstári optimizmus.
Meg a fáradtság. Mint a jól végzett munka utáni, csak az kicsit romantikusabb, látni az acélkék izmokat kidomborodni a szocreál testen. Itt se izom, se domborulat. Minden mondatomhoz két támaszték kell, hogy ne dőljenek el már a születésük pillanatában. A gondolataim mellett pedig elszáguldanak Zénón teknőcei. Nem csoda, hogy ez alatt a hét hét alatt nem tudtam olvasni. Egyszerűen túlontúl megnőttek a távolságok a szavak között, az elmém kétségbeesetten bolyongott ide-oda még egy kisebb bekezdésben is. A regény pedig, egy jó olvasó ezt pontosan tudja, több mint a bekezdései összessége. Egy jó regénynek felépítjük magunkban a díszletét (még akkor is, ha az a legvalóságosabb), felöltöztetjük a szereplőit, és nem csak azokat a jeleneteket „forgatjuk le” vele, amiket a regény amúgy is megad. Megpróbáljuk őket másfelé is csábítani. Előbb csak játszásiból. Aztán már szenvedélyből. Ki ne akart volna megmenteni egy szereplőt haláltól, végzettől, rossz házasságtól? De akkor jó egy regény, ha a mentőexpedíció nem járhat sikerrel, ha Csingacsguk és Nemecsek mindig és örökké halott marad. És akkor kétszeresen lehet sírni.
Ez nem megy most nekem. A díszletépítés. Az írás még csak-csak, mert ott saját anyagból dolgozom, és a kudarcaimat is be tudom állítani zsenialitásnak. A regény korai pontján még bármit át lehet fogalmazni, bármit ki lehet forgatni, ezért is haladok nehezebben az elején, mert túl sok a bizonytalanság, túl sok a lépési lehetőség. De elég megsejteni a lehetséges végkifejlet egy-két-három verzióját, és onnantól kezdve máris lehet száguldani feléje boldogan. Még ha az, teszem hozzá, épp egy szakadék. Én csak azokat a regényeket szeretem igazán, mármint írni, amelyben a szereplőket az élet, a sors vagy csak egy rossz házmester igenis eltolja a saját hasadékuk széléig. Ahol dönteni kell. Ki kell pakolni mindent a zsebekből. Előre nézni. És itt, a meredély szélén csakhamar elválik: tudnak repülni, vagy a seggüket végképp lehúzza a végzet.
Amúgy meg hallgatok, talányos mosollyal az arcomon, mint Buddha. (Csak már nem olyan kövéren.) Fáj a beszéd, pontosabban, minden kiejtett szónak, akárcsak egy ingatag barlangban, következményei vannak. Hol itt szakad le egy sztalaktit, hol ott tör be a víz. A családtagok hol következetesen, hol kevésbé, de tartják a másfél lépésnyi távolságot, mivel az immunrendszerem a távollétével tüntet. Soha nem törekedtem sem család-, sem törzsfői szerepre, de meg kell mondjam, hogy némán, diszkrét distanciát tartva mindenkitől, sokkal könnyebben menne, mintha meg kellene küzdenem érte. Inteni például már egészen királyian tudok, kár, hogy a többi gesztus sokkal több magyarázatot és morgást igényel. Nem is nagyon fordulnak hozzám bonyolult kérdésekkel.
A többit pedig már megoldjuk humorral. A nejem például, amikor az asztalnál adok ki magamból olyan hangokat, amilyeneket egy torokrákos ember csak kiadhat magából, mindig megjegyzi: ilyen lehet Voldemort a gyengélkedőn, mert rosszul használt egy átkot. Ez sokat segít Dusinak abban, hogy ne kiszolgáltatottan nézzen szembe egy valóban ijesztő helyzettel. Ha a velem való történések egy részét áttoljuk a mese területére, akkor a gyermeki fantázia máris a szövetségesünkké válik: nem súlyosbítja, hanem feloldja a rémületet. Meg amúgy is: pont Voldermort kerülne kórházba? Tuti, hogy ez csak valami félrevezetés lehet.
Egy biztos: innen, egy kis gödröt kalkulálva még, már csak felfelé visz az út. Legalábbis az orvos ezt pantomimezte el, amikor afelől érdeklődtem szintén mutogatással, hogy akkor most mégis mi várható. A folyékony tápszert megint felválthatja majd a pürés, később a darabos étel, és úgy három és hat hét között valamikor az ízek is visszatérnek majd, megint értelmet adva az evésnek, amit jobbára csak táplálkozásként írtak le a tankönyvek. Emlékszem, ez jobban meglepett, mint amikor a szexet próbálták így eladni szaporodásként. Bizonyos életkorban ezért sem szabad rájuk hallgatni. De hát elég volt egyetlen bizsergető tavaszi nap, hogy kamaszként sutba vágjuk a tankönyvi tudást.
Hol íróként, hol Buddhaként, hol Voldermortként próbálok hát kikeveredni végleg abból, ami hivatalosan befejeződött. Keresem azt a valakit, akivé megint válhatok. Buddhának eleve nem kell a szomszédba mennie egy kis reinkarnációért, Voldermort pedig a horcruxoktól reméli az örök, de nem túl változékony életet. Én a történetekben hiszek. Azokban felejtem majd ott magam, ha eljön az idő. Addig meg csak: élni, élni könnyedén.
