Ne tessék félreérteni, ezúttal nem a honfoglaló magyarokról, hanem az ugyancsak honfoglaló románokról szeretnék beszélni. Bár a tanulságokat talán nekünk kellene hasznosítanunk mégis. A moldovai választásokról van szó természetesen, az ezt megelőző bizonytalanságról, majd az eredményhirdetés utáni megkönnyebbülésről Chișinăutól Bukarestig és tovább, egészen Brüsszelig. Igen, állítólag mi is laktunk a Prut folyón innen és túl az idők hajnalán, és minden valószínűség szerint azt a vidéket emlegetik Etelközként a krónikák. Szeles régió lehetett akkor is, onnan fúj le egészen a Román-alföldig a krivec, amelyet felénk Háromszéken nemerének neveznek. Átjárt Etelközön a szél, átjártak rajta a vándornépek is, besenyők, kunok és mások, aztán tartósan belakták a románok. Hívták Moldvának, Moldovának vagy Moldáviának, de Besszarábiának is, némi különbséggel természetesen, ami a terület nagyságát vagy állami hovatartozást illeti. Mi, magyarok például a Romániához tartozó, Pruton inneni régiót ma Moldvaként emlegetjük, a Pruton túli volt szovjet köztársaságot pedig hol Moldovaként, hol Moldáviaként.
De megtörténhet, hogy előbb-utóbb ismét értelmét veszti a megkülönböztetés. Holott jócskán volt esély az idők folyamán a kettészakított Moldva szétfejlődésére, hiszen 1812-től bő száz éven át Oroszországhoz tartozott a keleti része, az első világháború után húsz évre visszakerült Romániához, de a Molotov-Ribbentrop-paktum (1939) ismét az oroszoknak, illetve a Szovjetuniónak ítélte, majd rövid időre román fennhatóság alatt volt a második világháborúban, aztán a szovjet birodalom része lett újra, egészen a Szovjetunió felbomlásáig, amikor független országgá vált ugyan, de még sokáig megmaradt az erős orosz befolyás. Mi több, bár az ország nem határos Oroszországgal, csak Ukrajnával, a Moldovai Köztársaság kisebb, keleti része ma is orosz megszállás alatt van. Ez a Tiraszpol központú Transznisztriai Köztársaság. Sőt, maga Moldova is sokáig külön nyelvként határozta meg azt, amit lakóinak majdnem nyolcvan százaléka beszél, és ami az enyhén oroszos kiejtéstől eltekintve, egyáltalán nem különbözik a romántól. Ez volt a moldáv nyelv, amelyet 2013-ban az ország alkotmányában végül aztán visszakereszteltek románra. Etnikailag sokszínű Moldova, van egy többnyire orosz nyelvű autonóm tartománya, az úgynevezett Gagauzia, de mint jeleztem, hosszú-hosszú különélés után is megmaradt a nagy többség románnak. Ami bizony nekünk, magyaroknak is tanulságos lehet, valamiféle figyelmeztetés, hogy mások is képesek a túlélésre, sőt, akár eredményesebben is, mint mi.
Harmincöt évvel ezelőtt kerültem a bukaresti parlamentbe, és huszonhat évig voltam szenátor, vagyis igazán megtapasztalhattam a román nacionalizmus számos változatát a célzott magyarellenességtől az általános idegengyűlöleten át egészen a fel-felmelegített dákoromán mítoszig. Viszont már akkor csodálkoztam, hogy Moldova, avagy Besszarábia kérdése a parlamentben szinte fel sem merült. De ha mégis, legfeljebb csak valamelyik ideiglenesen politikussá átvedlett író kérte a moldovai kultúra minél hathatósabb támogatását. Joggal persze. Szerepeltek is bőven a Moldovai Köztársaság írói, művészei, zenészei Romániában, és elindult egy kulturális integráció. A Romániai Írószövetség például külön chișinăui fiókot hozott létre, és ugyanígy jártak el más alkotószövetségek is. Viszont
miközben a magyar politikai szókincs olyan szavakkal bővült, hogy nemzetpolitika, nemzetstratégia, nemzetegyesítés, és reggeltől estig minden valamirevaló nemzetstratéga arról szónokolt, hogy miképpen fogjuk egyesíteni a nemzetet, a román közéletből ez teljesen kimaradt.
Nehezen értettem ezt meg. Hiszen itt lett volna az alkalom, hogy a másik román országot – mert akkor sem volt kétsége senkinek, hogy az is román – egyesítsék Romániával. Magánbeszélgetésekben szó volt erről természetesen, de akkor is nagyon óvatosan. Hogy a függetlenséget frissen elnyert moldovaiak sem akarják ezt. Hogy kisebbségben bár, de sok ott az orosz meg az ukrán. És így tovább. Semmi „édes Moldova, itt vagyunk”. Itt-ott a romániai utak mentén látni lehetett egy festékszóróval, nyilvánvalóan sebtében felmázolt feliratot: „Besszarábia Románia”. De ennyi. Hol volt ez a rovásírásos, székelyhimnuszos Erdély-romantikához képest.
Mi ugyan Románia és Moldova uniójában inkább ellenérdekeltek voltunk, hiszen ez lenyomta volna a megnagyobbodott országban a magyarok arányát, de ezzel együtt is értetlenül figyeltük ezt a politikai közönyt. Úgy éreztük, hogy a románok számára itt volna az alkalom. Utólag belátom, hogy nem volt akkor semmiféle alkalom semmiféle radikális lépésre, pedig még chișinăui látogatáson is voltam egy RMDSZ-küldöttséggel, a kilencvenes évek második felében, fogadott minket az államelnök, a miniszterelnök, és ide-oda hordoztak minket a baloldali kormány miniszterei. A chișinăui borpincében fejeztük be a látogatást, autóval vittek le minket, házmagasságú hordók között utcányi hely volt, még utcatáblák is voltak, emlékszem: Merlot utca, Sauvignon utca meg hasonlók. Egy alig több mint hárommilliós kis nép grandomániája. Óriási walkie-talkie-val az oldalán kísért minket a belügyminiszter, mintha egy különös paródiába csöppentünk volna. Kormányon voltunk mi is Romániában, és hűvös volt akkor a többségében jobboldali román kormány és a moldovai politikusok közti viszony, mi törtük meg a jeget. Koalíciós partnereink nem mertek nekünk szemrehányást tenni, de láttuk, hogy nem igazán lelkesek ettől az egésztől.
Ismétlem, lassan értettem meg, hogy mi ugyan lépten-nyomon nemzetstratégiázunk, de valójában nekik volt mindig is többek közt Moldova-stratégiájuk is. Önbizalom kellett ehhez. Meg már-már végtelen türelem. Valami olyasmi, amit mi úgy fejezünk ki, hogy „dobbal nem lehet verebet fogni”. Román közmondás is van erre, bár nem pontosan ugyanezt jelenti: „tace și face”. Próbáltam lefordítani ugyanilyen frappánsan, hiszen ez egy kis rímes versike tulajdonképpen, valahogy így hangzik: „tácse si fácse”. Nem leltem magyar megfelelőjét. Nyersfordításban így lenne: „hallgat és teszi a dolgát”. Másfél évtized múlva, 2012-ben még megfigyelhettem, hogy milyen kényesen ügyel mindkét ország a látszólag érzelemmentes partneri viszonyra. Miniszterelnök-helyettesként ott ültem egy közös kormányülésen a történelmi Moldva fővárosában, Iașiban, vagyis Jászvásáron, ahogy egykor magyarul nevezték. Kiderült, hogy ráadásul a két miniszterelnök, Mihai Răzvan Ungureanu és Vlad Filat egyetemi diáktársak is voltak, melegen üdvözölték egymást, de ezen túl semmi érzelemkitörés, semmi könnyfacsarás, csak higgadt egyeztetés kereskedelmi cseréről, közös beruházásokról, az oktatási intézmények együttműködéséről. Jól előkészített tanácskozás volt. Eredményes, ahogy mondani szokás.
Nos, nagyjából ez szerintem a román nemzetstratégia, és ha valaki azt hiszi, hogy én most a hagyományos magyar gőggel mondom ezt, bizony téved.
Minden elismerésem azoké a román politikusoké, akik felmérték a kilencvenes években, hogy nem engedte még ki az orosz medve Moldovát a mancsai közül, és lépésről lépésre kell közelíteni egymáshoz a két országot. Mint ahogy mára az is kiderült, egyetlen esély számukra is a határok nélküli Európai Unió.
Abban a pillanatban, hogy a Moldovai Köztársaság is bekerül az EU-ba, minden megváltozik. Ami még nagyon messze van persze. De a minapi moldovai parlamenti választások erről szóltak. Azon dolgozott a Kreml, hogy oroszbarát pártok nyerjék a választásokat, és a szó szoros értelmében minden megtettek ennek érdekében. Maia Sanduék viszont sokkal erőteljesebben léptek fel az orosz beavatkozás ellen, mint a tavaly ősszel Bukarest a romániai elnökválasztás esetében. De mindkét választás, a bukaresti és a kisinyovi tétje is az EU-integráció volt természetesen. Meg nyilván az is, hogy ily módon egy úton halad-e tovább a két ország.
Maia Sandu pártja több mint ötven százalékkal nyert, tehát felhatalmazást kaptak arra, hogy akár egyedül is kormányozhatnak. Tanulságos viszont, hogy ennek ellenére Transznisztriában vagy Gagauziában nagy fölénnyel nyertek az oroszbarát pártok. Ezek szerint továbbra is indokolt az óvatosság, nem beszélve arról, hogy Putyinék most már drónokkal kóstolgatják Romániát is. Viszont a „hallgat és teszi a dolgát” stratégia mostanáig bevált. Más kérdés, hogy az az integrációpárti konszenzus, amely a román politikát jellemezte a kilencvenes és a kétezres években, újabban országon belül is megbomlott. A rendszerváltás utáni nacionalisták nem igazán kérdőjelezték meg az európai és euroatlanti csatlakozást, legfeljebb olyasmiket tettek hozzá, hogy „idegeneknek földet nem adunk”. Viszont az újabban egyre erősödő, a közvélemény-kutatásokban is vezető mélyromán politikusok retorikája ugyanúgy EU-ellenes, mint a magyar kormányé, és bár Moldovát ők is magukénak szeretnék, közben az oroszokkal kokettálnak. Egyelőre sem Románia, sem Moldova nem váltott irányt, és remélnünk kell, hogy ez később is így lesz. Mindenképpen úgy tűnik, hogy a „hallgatag nemzetegyesítés” hatékonyabb, mint a harsány magyar-magyar ölelkezés, amivel csak az a baj, hogy „fenn az ernyő, nincsen kas”.
A választások közeledtével láthatóan erősödik a magyarországi kormánypárt EU-ellenes diskurzusa és a nemzetállam apológiája. Ami azt is jelenti, hogy amennyiben ez meg is valósulna,
a nemzet esetleg egyesülhet Magyarország határain belül, de a szülőföldön való boldogulásunk, ahogy egykor programként is megfogalmaztuk, írott malaszt marad csupán.
Nekünk egyértelműen az az érdekünk, hogy ne legyen köztünk határ, és Magyarország meg Románia soha ne kerüljön még virtuálisan sem szembe egymással. Nem szégyen nemzetstratégiát tanulni a románoktól. Ők több mint száz esztendeje tudják és teszik ezt. Hát azt javaslom, hogy „tegyük a dolgunkat” mi is. Az erdélyi magyarok és a moldovai románok helyzete természetesen egészen más, de egyvalamiben mégis hasonlítunk. Ugyanis az úgynevezett „nemzetegyesítésre” ebben a pillanatban nekik is, nekünk is a határok nélküli Európa kínál valós esélyt. Moldova éppen választott ismét. Tulajdonképpen mi, erdélyiek is már rég választottunk. Most sincs más választásunk. Nemcsak Brüsszelben, de tőlünk keletre, Etelközben is azt mondják, menjünk tovább ezen az úton. Jó lenne, ha ezt Budapesten is megértenék.
