Ki itt a falu bolondja?

Böngészem a mai híreket. Megakad a szemem az egyiken. Megdöbbenek azon, amit látok és hallok. A miniszterelnök a törvénykezés házában a falu bolondjának nevezte Hadházy Ákost. Történt ugyanis, hogy az őszi parlamenti ülésszak második napján a független országgyűlési képviselő a parlamenti folyóson Hatvanpusztáról kérdezte (volna) a miniszterelnököt. Önmagában már az is felségsértésnek számít, hogy ott kérdezett, ahol a Ház elnöke szerint tilos. Az egykori fideszest az Orbán kíséretében lévő fideszes képviselők lökdösődéssel próbáltak akadályozni, hogy gazdájuk közelébe férkőzzön és tegye, amit esküje szerint tennie kell: kérdezzen.

A miniszterelnök leintette elvbarátait, mondván: „a falu bolondját sose bántják, hagyni kell…” Amit később még kiegészített azzal, hogy „a falu bolondjával nem is beszélünk”. Majd megkérdezte az esetnél jelenlévő párttársait, hogy nincs-e valakinél egy bohócsipka Hadházy fejére. Egy, a nép által közvetlenül megválasztott képviselőt nevezett a falu bolondjának a nép által közvetlenül soha meg nem választott (képviselő) miniszterelnök. Megjegyzem, Orbán egy vele készített interjúban azt is elárulta, hogy a jövőben is így lesz. Azaz a jövőben sem akarja közvetlenül megméretni magát. A párttársaival történt egyezség alapján, mindig lesz hely számára képviselőségre, akkor is, ha már átadja a miniszterelnöki stafétabotot valakinek. A városi pletykák szerint vannak önjelöltek.

Nem is olyan régen meg arról beszélt, hogy: „Nem adhatom át a hatalmat egy másik politikai tábornak, amely teljesen más meggyőződéseket, elképzeléseket, elveket és politikai véleményeket képvisel.”

Egy parlamentáris demokráciában a kormány feje arról értekezik, mindegy miként szavaz a jövő évi országgyűlési választáson résztvevők többsége, ők akkor is a hatalomban fognak maradni. Vajon mit válaszolna az idézett mondatra – ha még élne – a Kossuth-díjas író, Mészöly Miklós? Hát azt, hogy: „Csak az képes belátásból lemondani a hatalomról, aki jószerivel mindig tudta becsülettel, hogy sosem is birtokolta azt, csupán gyakorolta.”

Ha megszavaztatnánk, hogy Orbánra melyik igaz, a többség biztosan a birtoklásra szavazna. A kormányrúd olyan az ő számára, mintegy életpótlék. Mindent birtokolni – hatalmat, pénzt, vagyont, emberéletek feletti döntés jogát –, ez lehetne a jelszava. Hol van már az az Orbán Viktor, aki állítólag azt mondta évtizedekkel ezelőtt a felesége szőlőügylete kapcsán, hogy ne mi nyerjük a legtöbbet. Bizonyára sokan megjegyzik: naivitás belátásról beszélni kormányzásban résztvevő politikusok esetében. Babits Mihály szerint: „(...) a politikus az az ember, aki nem néz, hanem akar (...) A politikus nem lát és nem ért meg semmit, és nem ismeri el létjogosultságát annak, amit nem akar”. Van ebben igazság, de nekünk választóknak nem kell ezt tudomásul venni.

Durvul a jövő évi országgyűlési választásokra készülők kampánya. A képlet ugyan egyszerű: a hatalomban lévők célja a hatalom megtartása, az ellenzék célja a hatalom átvétele. Azt tapasztaljuk, hogy a miniszterelnök semmit sem szeretne a véletlenre bízni. Pénz, paripa, fegyver – minden a rendelkezésére áll a győzelemhez. A maguk által kitalált és elfogadott választási törvények nekik kedveznek. Nem riadnak vissza a törvényeikben rögzített tilalmaktól sem. Attól sem esnek kétségbe – bár nagy érvágás a számukra –, hogy a Google és a Meta felületeiről októbertől eltűnnek a politikai hirdetések. A rogáni boszorkánykonyhában már keresik és bizonyos mértékben meg is találták a kiskapukat, a közpénzégetésre győzelmük érdekében. Csak egy dolog teheti semmissé győzelmi elképzeléseiket, ha felsorakozik a Tisza Párt elnöke mögé a kormányváltást akarók kritikus tömege.

A miniszterelnök a kampány középpontjába pozicionálta magát. Soha annyi interjút nem adott az Orbán-kormányok időszaka alatt, mint az utóbbi néhány hónapban. Sokasodnak az olyan, évek óta húzódó beruházások, amelyek most hirtelen befejeződnek, s amelyeket Orbán ünnepélyes keretek között ad át, főképpen az őt támogató – a híradások szerint az aktuális helyszínre buszokkal szállított –embereknek. A nagy rohanásban néha már azt sem tudja, hogy melyik az a település, ahol éppen jelenése van. A fáradtságból (?) adódó legkínosabb jelenetek a Kossut rádió péntek reggeli Orbán-interjúkban tapasztalhatók meg (mert nem elég, hogy halljuk, amit mond, látnunk is kell, nehogy kitöröljük az emlékezetünkből), ahol a riporter kérdez, a kormányfő pedig az asztalon lévő szöveget silabizálva válaszol. Néha egészen abszurd, hogy a nyilvánvaló tévedéseit sem teszi a helyére a kérdező, csak bólogat. Az is már sokaknak feltűnt, hogy a kormány feje nagyon ritkán beszél szabadon. Zavaró, amikor az állami- vagy pártrendezvényeken is a papírt szorongatja a kezében. Na és a testbeszéde is sok mindent elárul.

A miniszterelnök az évek során sokat vesztett a karizmájából. Ez arról ismerhető fel, hogy a kommunikációja, a testbeszéde nem mindig kifejező, nem mindig egyértelmű és őszinte. Már nem rendelkezik rendkívüli vonzerővel és kisugárzással. Ha hibázik, vagy ha nem alakul minden úgy, ahogy eltervezte, akkor másokat hibáztat, vagy a körülményekre hivatkozik. Ritkán vállalja a személyes felelősséget. Gyurcsány, Soros, Soros fia, a brüsszeli bürokraták, az ukránok mindig kéznél voltak/vannak.

A miniszterelnök és stábja a kampányban mindent megtesz, hogy fiatalosnak tűnjön. Még az öltözékében is próbálják a fiatalos trendet követni. Gyakran jelenik meg farmerben, kívül hordott, a harmincas/negyvenes korosztály által kedvelt márkájú és stílusú ingben. Celebes, influenszeres, show-műsor vezetői szerepeket vesz fel, amely persze a táborán kívül nevetségessé teszi. Hiába nyilatkozta a „Harcosok órája” egyik adásában, hogy a modern politikának az a legnagyobb problémája, hogy összekeveredik a szórakoztatóiparral. Mégis használja, használnia kell. Próbálja feledtetni, hogy eljárt felette az idő.

Az államférfiúi imázsa semmisé lett. Nem most, már régen. Gyulai Pál szerint: azok tekinthetők államférfinak „akik a család és barátok helyett egy nemzetnek áldozták éltöket”.  Akik, tegyük hozzá, a személyes érdekeik elé a közjót helyezik, akik nem hagyják, hogy a közpénz elveszítse közpénz jellegét, akik azon fáradoznak, hogy a köz szolgálatára létrehozott intézmények ne veszítsék el közszolgálati jellegüket, akik a pártos megosztottságon felülemelkednek, akik nem a saját és elvbarátaik népszerűsítésére és az ellenzéki pártok/ellenzéki érzelmű választópolgárok lejáratására működtetik közpénzből a köz tájékoztatására hivatott tömegkommunikációs eszközöket.

Sokak számára úgy tűnik, hogy már régóta, a Covid óta biztosan, nincs is valódi kormányzás. Ötletelések vannak, amelyek vagy bejönnek, vagy nem. Az „új jobbkeze” – értsük alatta Nagy Mártont – csúcsminiszteri pozícióba helyezése óta még inkább tévútra került a gazdaságpolitika. Vannak, akik már fogadásokat kötnek az ő jóslataira. Biztosak benne, hogy nincs olyan területe a gazdaságnak, ahol eltalálná a negyed-, fél-, vagy éves várakozásokat. Az ötletelések mellett a megszorításokkal is szembesülhetünk. A tervezett beruházások leállításától, átcsoportosításától csak akkor térnek el, ha úgy látják, hogy az befolyásolhatná a választási eredményeket – a javukra. Ha lenne valódi kormányzás, akkor ütemesen csökkent volna a relatív szegénység és egyre kevesebben lennének kitéve a lecsúszás kockázatának.

Miközben hibát-hibára halmoznak, s botrányok követik egymást, aközben újabbnál újabb ellenségeket kreálnak, hogy minél nagyobb félelmet keltsenek és tartsanak fenn. Miközben azt hangsúlyozzák, hogy az ő oldalukon van az intellektuális fölény és a normalitás, aközben a legalja szövegek, műsorok jelenek meg a jobboldalhoz köthető társadalmi nyilvánosságban. A miniszterelnök meg az ötvenes éveket megidéző figurák bőrébe bújik. Bizonyára sokan hallották, olvasták a poloskák eltakarításáról szóló beszédét és látták a poloska-takarítós videóját. Hát, nem egy államférfiúi és kormányfői imázst erősítő volt a látvány. Erre mondjuk azt, hogy ennyi volt, ne tovább. Aztán – miközben az utolsó sorokat írtam – az abnormalitás kommunikációja mégis folytatódott. A miniszterelnöknek a kormánypártiak és a Tisza-pártiak között folyó versenyről szóló magyarázatában egy fedél alá került Szálasi, Rákosi és Magyar Péter.