Vannak mozdulatok, amelyek észrevétlenné simultak, teljesen beépültek a mindennapjainkba. Ilyen a csap megnyitása is – rutinszerű, automatikus művelet, melyről többnyire semmit sem gondolunk – mégis elképesztő társadalmi szakadék szimbóluma lehet. A SZANITER projektre összeállt csapat hónapokon át járta az országot, hogy megértsék, feltárják az emberi mélységeit ennek a sokszor fel sem tett kérdésnek: mit jelent az, amikor a vízhez való hozzáférés nem feltétlen adottság?
– Azt kerestük, mi történik azon a biztonságos burkon kívül, amelyben élünk — mi az, ami nekünk természetes, másoknak viszont korántsem az – mesélte Páder Petra, a kiállítás kurátora a megnyitón. A Budapest Design Week programjaként a KULT7 Galériában létrejött tárlat így pontos és nyers vetülete a magyarországi higiéniás szegénységnek – csupán csöpögő csappal, vágatlan történetekkel és Monopolyval, melyben ha „nincs pénzed mosószerre, kimaradsz egy körből”.
A Habitat for Humanity 2024-es adatai szerint itthon közel három millió ember él lakhatási szegénységben – közülük sokan penészes, beázó, túlzsúfolt lakásokban.
Százezreknek nincs fürdőszobájuk, sem angol WC-jük és gyakori az, hogy a mosdás lavórban, a melegítés tűzhelyen történik. A számok a galéria tereiben arccá, történetté és helyzetté alakulnak. Személyes interjúkon, képeken és rövidfilmen keresztül érezzük át, a repedezett vakolat folytását, és a vizes padlók hidegét.
Az egyik szereplő, Matild családjánál például a falak állandóan nedvesek. A penész nem múlik el, a levegőben mindig érezni a szagot. A szobák egymásba nyílnak, a mozgás és a levegő korlátozott, mégis ez a tér a biztonság egyetlen formája. Tamaráék fürdőszobájában a bojler két éve elromlott. A fürdés lavórban zajlik, a víz melegítése a napi rutin része. Mariann vályogháza pedig két szobából áll, a melléképületet egyszer majd fürdőszobává szeretnék alakítani. Az alapanyagokat már megvették, külön dobozban gyűjtik hozzá a pénzt.
Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő a megnyitón kiemelte, hogy ezek a problémák a gyermekeket érintik a legközvetlenebbül – ők gyakran nemcsak a vízhez, hanem a játékhoz, a pihenéshez, a gyerekkorhoz való joguktól is megfosztatnak – és hozzátette – A szegénység olyan árnyékot vet, amiből egy gyerek gyakran egész életében nem tud kimászni.
A kiállításban ezen felül hangsúlyos a női jelenlét. Az otthonok fenntartása, a gyerekek gondozása, a tisztaság megőrzése, bár láthatatlan munka, mégis ez az, ami a mindennapokat egyben tartja. Gyurkó arról is beszélt, hogy a nők osztják be a pénzt, ők biztosítják a működést, ők képviselik a gondoskodás folytonosságát.
A SZANITER-ben pedig kétségtelenül ez a legmegrázóbb. A kiállítás minden tere a gondoskodásról szól – arról az energiáról, amely a rendszerek hiányát próbálja nap mint nap betölteni. Abszurd, és éles kontrasztként az alkotók pedig nem a “nyomorpornót”, hanem élő, részvételre építő elemeket használtak. Az egyik legemlékezetesebb ezek közül a „realisztikus Monopoly”, amely a valóság mechanizmusát modellezi. A táblán olyan mondatok olvashatók, mint „Elromlott a bojlered, fizess 15 000 forintot”, vagy „Lakhatási támogatást kaptál, lépj előre három mezőt.” A játék logikája egyszerű: minden kör kockázat, minden lépés kiszolgáltatottság.
A SZANITER egészének súlyát hordozó kérdés viszont az, hogy mit jelent tisztán élni egy szennyezett rendszerben. Hogy hogyan lehet megőrizni az emberi méltóságot akkor is, amikor tiszta ruhánk sosem lesz. És felismerni, hogy a hiány itt nem egyéni kudarc, hanem közös felelősség. A tárlat beszélgetésre, és cselekvésre hív minket – egyébként elfolyó figyelmünket oda próbálva terelni, ahol a legnagyobb szükség van rá. Oda, ahol a csap megnyitása nem egy mozdulat, hanem vágy.
