A kommunikációs kormányzás az igazi politikai hiba, a Fidesz most a saját akadálypályáján esett hasra

Február végén az egész világot megdöbbentette Donald Trump és Volodimir Zelenszkij nyilvánosság előtt zajló, botrányos beszélgetése a Fehér Ház Ovális Irodájában. Az ukrán elnök kissé hevesen igyekezett bizonygatni, milyen kritikus helyzetbe juttatta országát a világ békéjét is fenyegető orosz agresszió, ­miért lenne szüksége nagyobb támogatásra, mire megkapta, hogy ne követelőzzön, nincsenek kártyák a kezében, mondjon inkább köszönetet az eddigi segítségért, legyen rugalmasabb.

Zelenszkijt gyakorlatilag kipenderítették a Fehér Házból a világ szeme láttára. Morálisan a legtöbben melléálltak, mégis erőre kapott egy értékelés, miszerint politikai hibát követett el. Nem vette figyelembe a reális erőviszonyokat, és így megakasztotta az esetleges béketeremtési folyamatot. Trumpot inkább elképesztő modortalansága miatt ítélték el.

Meg akarta törni, maga alá akarta rendelni az egyik háborús felet, épp az agressziót elszenvedő országot, üzleti előnyöket erőszakolt ki, igényt tartva az ukrán nemesföldfémkészlet 50 százalékára a további támogatásért. És elhitte Putyinnak, hogy készen áll a békére, nagyvonalúan fogadta később Alaszkában, nyitottnak mutatkozott az orosz területi hódítások elfogadására. Azóta sincs béke. Szóval nem Trump hibázott? Vagy éppen az európai vezetők, amikor udvarias köszönetnyilvánításokkal lengték körül az elnököt Washingtonban? Mit köszöntek meg? Hogy vásárolhatnak amerikai fegyvereket?

Putyinról mostanában mondogatják, hogy orránál fogva vezeti a Nyugatot. De nem ő követi el a legnagyobb politikai hibát? Óriási veszteségeket követelő, elhúzódó háborúba sodorta Oroszországot, az ország gazdasága is inog. Ehhez képest mit jelent, hogy Trump vörös szőnyeget gördített a lába elé?

Infernális indíttatások

Ugyanakkor az kétségtelen, hogy a fenti említettek körében valóban súlyos ügyekről, szuverenitásról, érdekszférákról, világrendről, előnyös gazdasági pozíciók megszerzéséről van szó. Hátborzongató és undorító az egész, de politika. Ezzel szemben milyen kérdések körül forog a magyar közélet, mit befolyásolnak az ügyes lépések és a hibák? Már hosszú idő óta, de egy éve bizonyosan, kizárólag a választási győzelem van a fókuszban. Ami növelheti a támogatottságot, jó húzás, ami csökkentheti, baklövés. Ráadásul a beszűkülés olyan szintű, hogy bármiből, bármilyen eszközzel kovácsolható politikai hiba.Vegyük a legutóbb elhíresült eseteket. Tarr Zoltán, a Tisza Párt alelnöke részt vesz egy beszélgetésen valamelyik Tisza-szigeten. Gazdasági kérdéseket járnak körbe, érintik az adózást is. Felmerül, mi a többkulcsos adózás, és hogy sokan támogatják. Tarr, átadva magát a rendezvény bensőséges hangulatának, belebonyolódik egy szarkasztikus elmélkedésbe, hogy ez fontos kérdés, de ma ilyesmiről nem lehet még beszélgetni sem. Aggálya igazolódik. A politikai ellenfél, a kormánypárt keserűen odavetett mondatai kiforgatásával igazolja propagandájában, hogy a Tisza adóemelést tervez, amit valóságos gaztettként állít be (mondván, a nem dolgozókat segíti), és nemzeti konzultációt indít róla, illetve ennek apropóján.

Nem sokkal később kirobban a Szőlő utcai javítóintézet igazgatójának visszaélései körüli az újabb gyermekvédelmi botrány. Név nélkül magas rangú politikusok szerepe is felmerül benne. Egyiküket egy anonim nyilatkozatra utalva Zsolti bácsinak nevezik el. A parlamentben megkérdezik (nem véletlenül) Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest, nem tudja, ki az a Zsolti bácsi? Ő bőszülten feláll, kikéri magának, hogy pedofíliával vádolják, őt, az abszolút ártatlant, aki az LMBTQ+ lobbival szemben is fellépett. Utóbbi állítása ugyan nagyon csúnya védekezés, de az indulatos reakció érthető, már-már emberi. Ezzel együtt politikai hibának minősül. Mert nehéz, védekező helyzetbe rántotta a kormányt.

Csakhogy valódi politikai kérdésről egyik esetben sincs szó. Nem az adópolitika vagy a gyerekvédelem problémái kerülnek a középpontba, hanem „csupán” annyi, hol, ki, milyen konkrét bűnt, vétket követhetett el. Az igazi hibák, intézkedések, koncepciók, hanyagságok, amelyek miatt egy ágazat nem működik megfelelően, érdektelenek, mert nem lehet őket azonnal plusz-mínusz választási százalékra fordítani. Ördögi szándékokat és Zsolti bácsikat kell hát keresni. Minden szóban, minden gesztusban. Jól van ez így?

Skrupulusok nélkül

Galgóczi Eszter politológus, a Forrás Társadalomkutató Intézet társalapítója úgy véli, szembe kell nézni azzal, hogy ma a politikusok célja alapvetően a hatalom megszerzése, potenciális választótáboruk meggyőzése, mozgósítása. Bármit gondol is erről a politikai elemző, amit akár ki is fejthet, az értékeléseiben alkalmazkodnia kell a létező helyzethez. Ha a hatalom birtoklása az elsődleges cél, azt kell figyelnie, hogy ebből a szempontból mennyire hatékony vagy káros egy-egy lépés.

„Tarr Zoltán politikai hibát követett el, mert amit mondott, a hatalmi harcban ki tudta használni az ellenfél. Kényelmetlen helyzet ma ellenzékinek lenni a magyar politikában, mert arra is figyelni kell, a mondandónkat hogyan lehet kiforgatni. Tudni kell, hogy a kormány kommunikációs csápjai, nem hivatalos alszervezetei mögött olyan gépezet áll, amely gyakorlatilag mindent figyel. A „beszélgetni”-ből könnyű „beszélni”-t csinálni, a nüanszot csak nagyon kevesen érzékelik. Mint ahogy a teljes szöveg, annak kontextusa is felszívódik. És fel lehet építeni egy ijesztő, adóemeléses narratívát. A Fidesz ezeket a mutatványokat a nem elkötelezett szavazók elbizonytalanítására használja. Értük folyik a verseny. Magyar Péter ezért is igyekszik az állítások kiforgatására alkalmas témákat kerülni, a kellemetlen helyzeteket pedig elengedni. Ő elfogadta, milyen politikai térben kell mozognia, ráadásul belülről ismeri a Fidesz támadó eszközeit és bevált hárítási taktikáit. Utóbbiak közé tartozik, hogy politikai gikszer esetén nem magyarázkodunk, ami validálná az ellenfél állításait, hanem megyünk tovább. Az adóemelésvádra Magyar Péternek persze reagálnia kellett, de nem Tarr kijelentését védte, hanem bejelentette pártja valódi adóztatási tervét, amelyben a csökkentés dominál.

Semjén Zsolt felszólalását a politikai elemző a fentiek alapján szintén politikai hibaként értékeli. Ugyan elmondható, hogy természetes emberi érzelmei vezérelték, de lehetőséget adott az ellenzéknek a politikai támadásra. Nem volt egyeztetés, a helyzetre reagált. Ha elszámol magában tízig, válaszolhatott volna úgy is: „Nem tudok semmit erről.” A Fidesz ezt az ügyet nem engedhette el, de látjuk, hogy nem vitatkozik, hanem teljes gépezetével visszatámad. Jobboldali áldozati pózzal (mintha ők sosem rágalmaztak volna senkit), kis komcsizással, ügynökszállal. Azonnal próbál narratívát építeni a dologból.

Galgóczi Eszter hangsúlyozza: világosan látni kell, hogy a Fidesz az évek során kommunikációs kormányzást alakított ki, amelyhez morális skrupulusok nélkül minden lehetséges eszközt felhasznál. „Az ellenzék eddig nem találta meg hozzá az ellenszert – állítja az elemző. – Politikusai beleálltak az értelmetlen vitákba, nemigen vetettek fel saját témákat. Fontos tényező, hogy az ellenzék mögött nincs egységes médiagépezet, amely utasítás szerint magára vállalja a támadást és a védekezést. A demokratikus oldal újságírói igyekeznek végezni a munkájukat, kutakodnak, kérdéseket tesznek föl, ellenőrzik az információkat. Így mindenből kusza ügy lesz. A gyermekvédelmi téma azonban így is nagyon átélhető, markánsan lehet vele hiteles kormánykritikát közvetíteni a társadalom számára.

A hatalmi célok nagyon beszűkültté teszik. A valódik ügyek háttérbe szorulnak benne. Még olyan súlyos témák esetében is, mint a gyermekvédelem, amelyeket közös felelősséggel kéne képviselni, csak civakodást látunk.”

Hibázni csak szépen

Antal Attila jogász, politológus inkább értékek felől, a morális szintet is beemelve közelít a kérdéskörhöz.

„Elvileg nem probléma, ha egy politikus, egy párt, főleg, ha hatalomra tör, a terveiről, megközelítéseiről beszél. Nonszensz, hogy Magyarországon ma már se szakpolitikai, se olyan nagy, átfogó kérdésekkel kapcsolatban, mint például az európai uniós tagság vagy az ukrán–orosz háborúhoz való viszony, nem marad tér politikai diskurzusra. Ez tabusítás, lényegében csak percpolitikai válaszokra, kommunikációs villanásokra van szükség, ami óriási tehertétel a politikán. Ennek a mentálhigiénés, kommunikációs térnek a megteremtése az Orbán-rendszer felelőssége, amely még egy gyűlöletpropaganda-gépezetet is ráépített. Szerintem nem hiba, ha a politikus a saját elképzeléseiről beszél. Akkor válik azzá, ha a közvélemény vagy a politikai ellenfelek hatására visszakozik, és azt mondja, erről nem szabadna beszélni, mert kárt okozhat. Amivel hozzájárul a diskurzusok tabusításához. Hasonló hiba, amikor a Pride, a civilek vegzálása, a nagytakarítási jogszabályhalmaz kapcsán a Tisza Párt biztonsági játékot folytat, beszorítva magát a Fidesz kommunikációs keretei közé.”

A szakértő szerint ezt az ördögi kört csak úgy lehet megtörni, ha az ellenzéki pártok felvállalják és elmondják a saját üzeneteiket. És nem csak közösségi médiás hátországukban. Ha például a Tisza hisz egy progresszív adórendszerben, abba bele kell állni, és nem azt képviselni, hogy ezeket a témákat most tabusítani kell. Ez gyanút kelt, és az Orbán-rendszer kommunikációs rendszerét erősíti. A szakértő a Semjén-esetet is a kialakult politikai tér kontextusában próbálja értékelni: „Egy politikus is nyilván elérzékenyülhet, ha vádolják.

Ebben Semjén Zsolt reagálása leleplező hibává válik. Védekezésével részben azt is üzente, hogy a rendszert nem lehet vádolni, ha mégis megteszik, óriási kommunikációs és jogi apparátussal fog visszalőni. És Orbán Viktor szinte már másnap rendelettel avatkozott be a folyamatban lévő büntetőeljárásba. Ez nem hiba – ez bűn.”

Antal Attila egészében rossz irányvonalnak, az autoriter politika eklatáns jellemvonásának tartja, hogy nem lehet hibázni, a tévedéseket beismerni. „Még az olyan súlyos hibákat is, amilyenek például a kegyelmi botrányt eredményezték, úgy igyekszik beállítani a kormánykommunikáció, hogy győztesen kerültek ki a csatából, még erkölcsileg is. Ez nem a demokratikus politika sajátja, ahol az ellenfelek elismerik egymást. A »nem hibázás« kultúrájából az ellenfél, a politikai másként gondolkodás tagadása is következik. Ami nagyon veszélyes.”