Bár állatira csínján kell bánni az efféle történelmi példálózgatással, nehogy ilyen nemeskürtys mélységekbe süllyedjen az ember; az agg mester a Mohács körüli eseményekből vont le a nemzeti jellemvonásokra vonatkozó következtetéseket sztem teljesen történelmietlen és dilettáns, bulvárszinten felületes nagy-esszéiben (1966), melyekkel eszméletlen vihart kavart a nemzeti kérdésre érzékeny, fékezett habzású kádárista sajtónyilvánosság bilijében, és sokat ártott a hiteles önképet keresőknek. Durvára ingoványos talaj ez, azért vesszük elő, mert olyan ítéletekbe botlottunk mézkutató légi útjaink során, amelyek tök olyanok, mintha ma fogalmazódtak volna meg, nem évszázadokkal ezelőtt.
Mert például az nem egyszerű sztereotípia, hogy már a XVI. században kirajzolódnak azok a keretek, amelyek mintha mostanában újra kirajzolódnának; „ekkor indul útjára az újkori magyar társadalom legkártékonyabb jelensége, a paraszttól alig különböző és mégis uralmi szellemmel és társadalmi kiváltságigénnyel telített parasztgyűlölő kisnemes” (Bibó). Akinek a modernizációban a mentalitása mintha a lecsúszó dzsentriben élne tovább és máig ott vibrál a luxizó kivagyiságban, annyi hozzáadott értékkel, hogy a dzsentri mai reinkarnációi ráadásul faluszéli batidai parvenük, nem paraszttól alig különböző nemesek, hanem valódi büdös parasztok, akiknek a szocializációja a mély úri középosztálybéli kultúra elemeit nyomokban sem tartalmazza. Ez az „elit” annak a dzsentriburgernek a fölső rétege, ami alatt az ujjnyi vastag középosztály, alatta a töredékesen polgárosult plebs, a maga cselédfalusi vagy félproli gyökereivel és az a rurális világ, ahol csak a királyi tévét foghatni, és akiktől mindent elvesz a polgi – innen szép nyerni. Ezért tűnnek időtlennek az olyasmi kínos és kellemetlenül időszerű vélemények, hogy Magyarországon az arisztokrácia hatalma és a parasztok elnyomása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a XVII. századi Itáliában, és a jobbágyok mintha rabszolgasorban sínylődnének, mert a földesúr mindent elvesz tőlük (C.V. da Bergamo, 1659). A magyarok jellemzően gyűlölik az idegeneket (Bernardo de Aldana, 1550 körül), és még a spanyolok lovait is ellopják, a szegedi csata azért bukott el, mert a magyar katonák a győztes csata vége előtt elkezdtek fosztogatni. Az agrárium helyzetéről a XIX. század első évtizedében itt utazgató Richard Bright is lesújtó képet fest; a parasztságból minden totálisan kitaposva, miközben az ősiség törvénye a szabad földforgalmat és a vállalkozást blokkolja, „ami mind a paraszt, mind a földesúr számára rossz”. John Paget szerint „A magyar jellem sajátos keverék: alkati passzivitásuk és mélabújuk nagy fokú ingerlékenységgel párosul” (1835), a magyar könnyen elveszíti a kedvét, ha valami nem sikerül. „Kevés ország akad, ahol a társai közül kitűnő embernek több ellensége lenne, ahol több kicsinyes gáncsoskodás érné, mint Magyarországon”, és az összes környező népre megvetéssel néznek. (A témáról Berend. T Iván írt egy remek publit két éve, s ha az érdekes témáról kimerítő tanulmányokat akarsz olvasni, lásd a Rubicon 2021/1-2. számát, én is innen csórtam a legtöbb idézetet).
Ments isten, hogy direkt kauzalitást állítsunk, de a jelen társadalmi anómiáinak és hallatlanul egészségtelen vonásainak nagyon mély gyökerei vannak. Ezek nem ilyen genetikai gyökerű izék, minden efféle nemzeti jellemvonás döntően történeti-kulturális gyökerű, társadalmilag szerzett tulajdonság, vélhetőleg az releváns, aminek van kontinuitása, újratermelődik, és a jelenben reprezentálódó tulajdonságok igazolhatóan visszavezethetők történeti-szociológiai okokra.
