Jorge Luis Borges a képzelt lények közé sorolja Hamletet éppúgy, mint a mértani pontot, az egyenest vagy a görbét, tehát az univerzum minden egyes alkatrészét. Ahogy nem ismerjük a sárkány vagy a csikóhal értelmét, többé-kevésbé titok előttünk, vajon a víziló úszik-e, vagy áll a folyamok iszapjában; s vajon az égre néz-e, vagy a parton bámészkodókra. Azt sem tudjuk pontosan, közelebb jutott-e az éghez Antal, az oszlopos szent, vagy sem; vagy esetleg a bűntelenség gerjesztette szédület magasában várta a megsemmisülést, amit a megistenülés káprázatával azonos tapasztalatnak vélt. Nem is beszélek az Anka nevű állat, a Szimurg meséjéről, akiről Flaubert is említést tesz Szent Antal megkísértése című misztikus könyvében; vagy az árnyékzabáló nevű bíráról, aki a holtakat fogadja a másvilágon, hogy megmérje bocsánatos és halálos bűneiket, és átadja őket a végső igazságszolgáltatás fenevadjainak. Se vége, se hossza annak az igazságnak, amely a nemlétben várhatja az embert, hogy megkínálja az igazi léttel – hiszen a halott hasztalan esküdözik: nem okozott ő éhínséget a földön, nem indított könnyekre senki halandót odafenn, nem ölt és nem öletett meg senkit, nem hamisította meg a mértékegységeket egyetlen valódi vagy képzelt mérlegen sem; nem lőtt le madarat a fákról, és nem lopott le felhőt az égből... Minden fogadkozás hiába, hiába, hiába: ha csak egy sóhajtással vagy félszóval hazudott, a negyvenkét tagból álló bírói testület majd elküldi az árnyékzabálóhoz, aki elölről krokodil, középtájon oroszlán, faránál pedig nílusi víziló, és dönt élet és halál felett.
Persze, lehet létezni a tűz legforróbb centrumában is – a szalamandra éppen a lángok közt szeret élni, ott várja a test feltámadását, talán az idők végezetéig. Számos rejtélyes meggyőződésünk atyja, Szent Ágoston, az afrikai kánikulában vérmesen fellobbant kíméletlen szellem azt mondja az Isten városáról szóló könyvében: az emberi testek – lélekben és elevenen – nem csak, hogy soha nem halnak meg, nem oszlanak fel, hanem éppen az örök Tűz kínjai közt is romlatlan életet nyernek, hála az Úr csodálatos mindenhatóságának. Ágoston példaként hozza szóba a szalamandra kitartását, aki ugyan romlékony test és halandó, mégis, mégis: a Tűz közepében örök életet nyer.
A selymák és huncutok fejedelme – egyre veszélyesebb szaporulat ez a fajta immár a világban –, Benvenuto Cellini kápráztat el Önéletrajzában ezzel a történettel: ötéves lehetett, amikor látta: a tűzben játszadozik egy gyíkra emlékeztető kis állat, fickándozik, illog-villog, él-hal a lángnyelvek lobogásában... A kis Benvenuto élményét rögtön el is újságolta édesapjának, mire az egy csípős nyaklevessel jutalmazta a fiúcska hencegését. És miért? Azért, mondja Benvenuto, hogy a gyerek egy életre jegyezze meg a csodálatos látványt, a rendkívüli felfedezést; emlékezzen a meghökkenésre egyszer s mindenkorra. (Mennyire imádta ezt a leleményes könyvet Goethe, a nagy természettudós, még le is fordította).
Hazudott- e az ötéves Benvenuto? Hazudott-e, amikor úgy mesélte el a történetet, hogy fenyítést szenvedett az igazmondásért? Hazudott-e Szent Ágoston, amikor a hitetleneket a szalamandra meséjével igyekezett meggyőzni az örök élet valódi kilátásairól? Hazudik-e Borges, amikor azt állítja: Hamlet ugyanolyan képzelt lény, mint Swedenborg ördögei? (Olyan egyének ők, akik haláluk után a poklot választják: nem boldogtalanok a pokolban, jobban szenvednének a mennyben...).
Nem csak a korábbi idők, hanem a honi és nagyvilági jelenkor is ismeri a hazudozás szenvedélyének természetrajzát. Lukianosz, Voltaire vagy Karl Kraus hasonló éleslátással állapítják meg, hogy az emberek zöme szenvedélyesen szereti a szemfényvesztést (ami a hazugságok gyűjtőfogalma), és nem csak akkor boldog, ha egy szemernyi igazat se szólhat, hanem akkor igazán, ha hazugságot eszelhet ki, terjeszthet vagy igazságot takarhat el. Ha gyönyörködhet abban, hogy becsaphat másokat, akár haszon vagy bármiféle indok vagy ürügy nélkül. Lukianosz személyes szégyenének tartja, hogy Uránosz kiheréléséről, Prométheusz megbilincseléséről, a gigászok zendüléséről kétes legendákat kell olvasnia. Vagy arról, hogyan változott bikává, hattyúvá a szerelmes Zeusz. Jó, jó, a költők hazudnak, csalnak a művészet érdekében (legalábbis erre hivatkoznak), de – dörren fel Lukianosz – nem bűnös dolog-e, ha egész államok hivatalosan hazudnak? Nem megyek tovább, itt maradok idő és tér és hiedelmek szomszédságában: nem hemzsegnek-e az első századok – az európai hitvallások alapító korszakai – a hamisított iratoktól, a könyvégető egyházatyák tajtékzó filippikáitól, az ellenfelek gyalázkodó megköpdösésétől? Hány és hány hamis közmegegyezés született abból, hogy az egyik fél nem akarta hallani az igazságot, a másik pedig kész volt hazudni? Az ördögi a dologban az, hogy a hazugság (vagy jobb esetben a sima tévedés) ugyanolyan vakítóan világos látszat, illúzió álarcában jelenhet meg, mint az igazság. Még furfangosabb valamely morális feddhetetlenséggel berzenkedő közszereplő taktikája, ha beszéde hallatán lépten-nyomon azt érzékeljük: igen, ez a féligazság éppen felér egy egész hazugsággal.
Az európai felvilágosodás, a szellemi éberség történetéből régóta ismerjük a közösségvesztő öntévesztés tragikus módszereit, az ún „élethazugságokból” épülő magabiztosság szókincsét és viselkedésmódját. Emlékeztetnék arra: Alfred Adler egy 1914-es tanulmányában (Lebenslüge und Verantwortlichkeit in der Neurose und Psychose – Élethazugság és felelősség a neurózis és pszichózis állapotában) kimutatta: az élethazugság az az embert eluraló, bomlasztó és lassan megcsontosodó meggyőződés, hogy a személyiség élettervét más egyének vagy körülmények kudarcra ítélik. Ez a meggyőződés kényszeresen állandósul, kivonja magát minden észszerű ellenőrzés vagy ellensúly-teremtés alól, és olyan látszat-igazságok (hazugságok) tenyészetéhez vezet, amelyeket a szenvedő alany igazságnak vél, pedig ismeri (vagy ismernie kellene) az ellenkezőjét.
Ez a szemünk láttára ragályosan terjedő – és tömegek zajos helyeslését igénylő – kérkedő, önhitt árvaságérzet tág teret enged a mások rászedését, elvakult indulatok szítását és a nyájszellem erősítését célzó testbeszédnek, szóhasználatnak. Nem láthattuk Odüsszeusz fortélyainak mechanikáját, nem láthattuk Szent Ágoston tajtékzó szónoklatait, nem láthattuk a pöttöm Benvenuto Cellini erősködését, de napról napra láthatjuk a hamisság öntetszelgő tűzijátékát, a megtévesztő érvelések cinikus és nyilvános „láttamoztatását”, a közszereplők csalásra és umbuldára épülő trükkjeinek diadalmenetét. A szirének csupán édes énekükkel csalták lépre a hajók legénységét. De vannak más, újabb keletű komiszságok is. Ó!, nézd csak ezt és ezt! És hallgasd meg még csak ezt!
Egy hazug Münchhausen kerüli a szemkontaktust a szemközti áldozattal, inkább keres a földön valamit, mintha épp az imént veszítette volna el az okuláréját. A szeme repdes, mintha épp most ragadná meg a boldogságot, tekintete el is röppen, mint a mennybe illanó pacsirta, a végén azt kérded: ki is ez az ember. Münchhausen gyakran pislog. Mintha fáradna a szemhéj-izma. Ugyanakkor arra is képes, hogy hosszan behunyva tartsa a szemét, mintha épp most pillantaná meg a meztelen igazságot. A pupillája? A pupillája tágra nyílik, mint három bécsi kapu, és rád néz, szemed kocsonyájába szúrja pillantását, hogy másra ne gondolhass, csak az ő démonaira. Gyakran fonja össze karjait, derűre-borúra igazgatja a nyakkendőjét, mintha attól félne, hogy kibomlik a csomó a nyakán, vagy félnie kellene, nehogy kivillanjon valami maradék étel pecsétnyoma az álla alatt. Újra meg újra begombolja a zakóját. Vakargatja az orrát is, mintha viszketne az a kis húsdarab az ajka fölött. Még azt se mondanám, hogy mindig elvörösödik attól, amit mond – gyakorlat és arcátlansági fok szabja meg az arcbőr pirulási együtthatóját, szinte függetlenül a szavaktól. A szavak viszont – mint templomok színes ablakain a szentek szájából kigöndörödő jelszó-szalagok – ömlenek az ajkáról. Ez a báró nem átallja eszeveszett élvezettel nyalogatni a szája szélét, mintha még a levegőből is be-beszippantana egy-egy falatkát. Talán az is feltűnik, hogy beszéd közben előredől az asztalra, mintha egész felsőtestével hallgatóira tukmálná megkövesedett nézeteit. Münchhausen akkor is nevet, ha sírnia kéne – ez a vastag kényszer-derű a hazafias vagy tömeg-döglesztő nekigyürkőzés kábítószere. Ha emlékszel, az Odüsszeia arról tudósít, hogy a szirének szigetükre csábították a hajósokat – majd megölték őket. Odüsszeusz megparancsolta a legénységnek: tömjék be a fülüket viasszal és köttessék magukat az árbócrudakhoz, nehogy engedjenek a szirének csábításának. Nagyon kockázatos sziréneknél vagy Münchhausennél puhatolni az igazságot. Átkozott szenvedély – gondolom néha – gyanútlanul, mérgezett források közelében keresni a tudást. Hallani olyan véleményt is, hogy Orpheusz lantjának hangja még a szirének énekénél veszélyesebb. Hazudnának a költők?
De most, hogy itt részleteztem a hazugságok sarlatánjainak módszereit, jelzem: csak mélyebb értelemben szavaznék kíméletet az illúziókeltésnek, a mesének és a költészetnek, – de nem kívánom felmenteni azokat, akik a hazugságok színfalai mögött bűntettek sorát követték el a közösség kifosztásával, a harácsolás cselfogásaival, hatalmi visszaéléssel vagy erőszakkal. Témám a hazugság szellemtörténeti természetrajza volt, nem a hatalom árnyékában elkövetett bűnök viszonylagosítása, relativizálása.
Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt levele (3,4) azt mondja: omnis homo mendax (minden ember hazug). Ha ezt olvassuk, ismét a tolerancia ajánlata jut eszünkbe – ezt hirdette a humanisták legbölcsebb vonulata, Lukianosztól Erasmuson át akár Nietzschéig (Kant erkölcse a kivétel: ő semmilyen engedményt nem tesz, és azt hiszem, semmilyen esetben nem engedi meg a hazugságot). Nietzsche egész életében teológus maradt, 1888-as Dionüszosz-ditirambusaiban (Dionysos-Dithyramben) így kiáltott fel az európai művészet hazugságokra épülő rendjét látva: Ki vagyok űzve minden igazság terepéről, igazi bolond vagyok! Csak költő! (Daß ich verbannt sei von aller Wahrheit, Nur Narr! Nur Dichter!)
Hadd zárjam ezzel: közélettel szembeni felháborodásunkat csak mérsékelten csillapíthatja, hogy az illúzióval, ábránd- és meseképekkel teremtő alkotókat nemigen vádolhatjuk nyakló nélküli hazudozással.
És azt is tudnunk kell: ha csak a hazugság menthet meg bennünket, akkor már régen elvesztünk.
