Fabricius Gábor: A társadalomnak le kell döntenie azt a tabut, amely az abuzálás körül kialakult

Nekem legalább olyan fontos, hogy önben milyen érzéseket ébresztett a könyv, mint az, hogy én mit gondolok róla, milyen volt az írás folyamata.

Egy ilyen könyvvel kapcsolatban nem használhatom azt a szót, hogy tetszett, hiszen a téma rettenetes. Úgyhogy azt mondom, hogy felkavart, feldühített, indulatokat gerjesztett bennem. Olvasás közben többször is letettem kis időre, hogy lecsillapodjak.

Ezt a könyvet egyébként egyáltalán nem akartam megírni.

Akkor miért?

Mert nem tudtam mást csinálni. Ennek a szövegnek egyszerűen meg kellett születnie. Évek óta érleltem magamban, nem tudtam mással foglalkozni, és attól féltem, nem fogok többé alkotómunkát végezni, olyan szinten telepedett rám ez a történet. Ezért engedtem neki.

Ez egyfajta terápia volt tehát?

Az írás önmagában mindig terápia, a világ és a történések értelmezésének folyamata. Annak ellenére, hogy ez a harmadik kötetem, rendeztem filmeket, az írás folyamata alatt sikerült megértenem azt, hogy ezzel az ember rendezni képes kognitívan a világot, ami körülötte van, mi miért történik, oksági kapcsolatokat képes felállítani a történések között. Ha ez nincs jelen az életünkben, akkor nagyon nehezen tudunk funkcionálni a hétköznapokban. Ha felbomlik a logikai sorrend, akkor az egész életünk elveszíti az értelmét, és ott jön az összeomlás. Nekem rendet kellett tennem magamban abban a tekintetben, hogy a szeretet, az otthon, a család hogyan jelenthet egyet az elhanyagolással, abúzussal, reszketéssel vagy akár halálfélelemmel. A legközelebb álló ember érintése, vagy a szexualitás hogyan tud egyet jelenteni a fizikai félelemmel és fájdalommal. Hogy milyen defektusokat tud okozni, ha ezek összeolvadnak, ahhoz elég felmenni a netre, és megnézni például a bántalmazó pornóvideókat. Hogyan éli át a bántalmazott a szeretetnek gondolt érzéseket. Mindezek tönkretett életekről tanúskodnak. Megdöbbentő az is, hogy a társadalom sokszor hogyan engedi mindezt, hogyan fordítja el a fejét, hogy nincs itt semmi látnivaló.

Egy egyes szám első személyben írt regény esetében óhatatlanul megfogalmazódik az olvasóban, hogy a főszereplő mennyire azonos az íróval.

Ez egy irodalmi szöveg, én vagyok a szerzője. Nyilván minden írónak a saját nézőpontja jelenik meg valamilyen tézis és antitézis, hősök, antihősök formájában. Sőt a szöveg maga egy vita, a tézisek vitája. Miért marad valaki évekig egy bántalmazó kapcsolatban? Mi az a traumakötés, ami miatt képtelen vagy kilépni egy helyzetből? Mi az, amit vársz, remélsz? A remény hogyan hagy el szépen lassan. Ez formailag, a szöveg esztétikája szempontjából nagyon nyers, mégis irodalmi, fikciós szöveg. Autofikció (kitalált elemekkel kevert önéletrajzi mű – a szerk.). Tulajdonképpen ez egy melodráma-horror. Vannak élményeim, amikből táplálkozom, de ezeknek az aránya a szöveg szempontjából nem lényeges. Az pedig alapvető irodalmi kérdés, hogy vajon férfiként meg lehet-e jeleníteni hitelesen egy nőnek a küzdelmeit. Az írás folyamatában nagyon sokat harcoltam ezzel a kérdéssel.

De vajon mért ragaszkodik a főhős ennyire egy olyan nőhöz, aki sorozatosan megveri, megalázza őt? Aki retteg tőle és gyűlöli őt? Miért nem veszi a kalapját?

Mert szereti, és mert terhes lett a lány. Ábris azt a szenvedést érzékeli, amit Flóra átélt. Nagyon erős empátia van benne a lány iránt. Egy gyerek születése két ember között egy soha el nem választható kapcsot épít.

Egy jelenetben azt írja: Ábris nem tudta eldönteni, hogy akit lát, az Flóra, vagy csak eljátszik egy szerepet. Hogyan lehet ezt megállapítani?

Azt gondolom, hogy akkor az a valaki sem tudja, hogy ő az, vagy egy szerep. Az identitásunk hosszú évtizedek alatt épül, és ha valakinél nem sziklaszilárdak a személyiség sarokkövei – ami a színészeknél amúgy nagyon gyakori, hiszen pont erre van szükség a munkájukhoz, hogy azt a poharat meg tudd tölteni valami egész mással –, akkor ebben elveszhet. Ez megjelenhet gesztusokban, hiedelmekben, de személyiségjegyekben is, és ez a többszemélyűség a magánéletben iszonyatosan rémisztő.

Ugyanakkor „felmenti” Flórát azzal, hogy ő maga sincs ezzel tisztában. Vagy igen?

Ez egy nagy kérdés. Szerintem ez egy folyamatos latolgatás, hogy az abuzáló tudja-e, hogy ő abuzál. Tudja-e, hogyan és mikor torzul el a személyisége.

Ha valaki felvenné videóra, és megmutatná neki, akkor beismerné?

Nem. Ezt hasításnak nevezi a szakirodalom. Azért kell lehasítania a valóság bizonyos szeleteit, mert ha beengedné, olyan erős lenne a kognitív disszonancia, hogy összeomlana a személyiség, és az illető extrém esetben a pszichiátrián kötne ki.

Ha kimondjuk azt a szót, hogy bántalmazás, mindenkinek az jelenik meg a lelki szemei előtt, hogy a szemét férfi veri a gyenge nőt. Elég merész vállalkozás azt bemutatni, hogy ez fordítva is megtörténhet. Tart-e attól, hogy olyan reakciókat fog kapni, hogy ez nem releváns?

Voltak olyan női lapok, amiket nem érdekelt ez a könyv. Azokat a női lapokat nem érdekelte, amelyek sokat foglalkoznak a nőket ért bántalmazással. Ami szörnyű, és ami ellen minden szempontból fel kell lépni, én magam is messzemenőkig támogatom azokat az NGO-kat és egyesületeket, amelyek a nők védelmezését tűzték célként a zászlajukra. Csak hát az a helyzet, hogy nem csak ez van. A bántalmazott férfiak többsége szégyelli ezt, ezért inkább nem beszél róla, pedig a feminista nővédelem a társadalomnak sokat segített azzal, hogy felemelte a szavát az abuzálás ellen. Óriási lehet a látencia a férfiak oldalán. Úgy gondolom, ember bántalmaz embert, és magával a bántalmazással van probléma. Ha nemeket állítunk egymással szembe, az egy üzleti vagy politikai érdek, hogy sokan kattintsanak, sokan olvassák, sokat fizessenek a hírdetők. Márpedig ha egy dolog mögött érdek áll, ezért lehasítják a valóság egy bizonyos szegmensét, akkor hitelességi kérdés merül fel. Vannak akik azt mondják: ez a szöveg nem érdekes, nem konfrontáljuk a közönségünket ezzel, a tabut nem döntjük le, hiedelmeiket nem formáljuk. Valójában a könyvnek nagyon jót tesz, ha kritikákat kap, és kialakul a diskurzus erről a témáról.

Két fogalmat említett azzal kapcsolatban, hogy mi tartja a férfit a nő mellett: szeretet és felelősségtudat. De ez a kettő nagyon nem ugyanaz. Egyáltalán hogyan definiálhatnánk, hogy mi a szeretet?

Valójában ez a legszubjektívebb fogalom. Mit jelent ez? Azt jeleni, hogy kívánlak? Azt jelenti, hogy jó érzésem van, ha ott vagy mellettem? Azt jelenti, hogy számítanék rád a következő 20 esztendőben? Azt szeretném, hogy gyerekeink legyenek? Jó nekem, ha megfőzöd a vacsorát? Birtokolni akarlak? Uralkodni akarok rajtad? A szeretet nehezen definiálható fogalom, és az egész világirodalom erről szólt az elmúlt 5000 évben.

Maximum azt tudjuk megmondani, hogy nekünk személy szerint mit jelent a szeretet.

De ez is szituatív, mert ez párban jár, mindenképpen egy reláció. Nagyon függ attól, hogy ki a szeretet tárgya. Egy mesében olvastam azt, hogy „őt igazán szerettem”. Van olyan, hogy nem igazán? Szóval nem gondolom, hogy a szeretet és a felelősség ugyanaz, egy igazán kiteljesedő szeretetnek a része lehet a felelősség, de az valami megfoghatatlan kapcsolódás. Persze, a felelősségérzet az, ami Ábrist a lány mellett tartja, segít neki, miközben lemond róla. Az öröm és a gyász zajlik párhuzamosan, egy szerelem és egy bántalmazás, egy új és egy régi család elvesztése, új élet és halál. A remény ott törik meg, amikor a lány kimondja: „én már nem szeretlek”.

Ön szereti Ábrist?

Megbarátkoztam vele. Ön hogy érzi: az író szerette Ábrist?

Úgy érzem, hogy igen.

Ennek nagyon örülök. De én mindenkit szeretek ebben a könyvben, és ez adja ennek a földi pokolnak ezt az iszonyatosan nagy súlyát. Ez keresztcipelés, ami itt zajlik, egy passió. Az író mindenkiben látja az embert, és minden karakternek látja a maga szenvedését. Ha kicsit tágabbra nyitunk, mindenki azt gondolja, hogy pont vele nem fog megtörténni a nagybetűs élet, őt majd pont elkerüli minden. De ahogy zajlik az élet, egyre inkább kiderül, hogy a passiótörténet mindannyiunk története. Ennek a belátása egy kulcsmomentum a könyvben. Rögtön az elején a Covid-osztályon annak ábrázolása, hogy nagyon vékony jégen táncolunk, bármelyik pillanatban meghalhatunk, valószínűleg senki nem fog ránk emlékezni. Lehet, hogy még azoknak sem jelenünk túl sokat, akiket úgy nevezünk, hogy család. De ez nem illúziónélküliség, mert pont ebből születik meg az a remény, az a hit, hogy igenis lehet jól szeretni. Van a szeretetnek egy tiszta, mély, örök formája, ami érdek nélküli, és ez Ábrisnak a gyerekeivel való kapcsolatában bontakozik ki. A főhős azzal is együtt tud érezni, aki a legtöbbet ártotta neki, őt is meg tudja érteni, de persze az nem menti fel Flórát. Ez a könyv így a győzelemről szól, győzelemről a közöny, halál, bántalmazás felett.

Mivel filmeket is készít, adódik a kérdés: tervezi-e a könyv megfilmesítését?

Valószínűleg nagyon nehéz lenne megrendezni, de ha mégis, egy pszichodramatikus, szituatív képet látok magam előtt. Gondolkodom rajta, hogy átíratom egy női forgatókönyvíróval – majd meglátjuk. Nyilván a kötet fogadtatása is befolyásolja ezt. Az biztos, hogy egy nagyon akut dologról beszélünk, ami sokkal több embert érint, mint azt a társadalom bevallja magának. Az abuzáló fél abban érdekelt, hogy elhitesse velünk, amit csinál, az nem abúzus. Gondoljunk csak bele, hányszor hallunk – vagy mondunk – lekicsinylő, alázó mondatokat arról, hogy nézel ki, milyen a tested, milyen vagy az ágyban, milyen hülyeségeket beszélsz, rossz a humorod stb. Aztán jön az, hogy jaj, nem kell olyan érzékenynek lenni, ezzel tulajdonképpen megint lehülyéz, te meg azt gondolod, hogy hát igen, igaza van. Ez azért nem férfi vagy nő kérdése, mert ebben a fajta verbális, pszichés bántalmazásban a férfiak és a nők is nagyon jók. Egymással is. Aztán ott van a fizikai bántalmazás, azt persze nem lehet már rejtegetni. Azt gondolom, hogy ezeket nagyon sokan átélik, megkockáztatom, hogy a magyar társadalom 50-60 százaléka érintett. Ráadásul azt gondoljuk, hogy ez teljesen rendben van, „benne van a pakliban”. Arról nem beszélve, hogy a politika milyen módon abuzálja az állampolgárt verbális és pszichikai eszközökkel. A közbeszéd megváltozása, a félelem mint alapmotívum felhasználása – óriási a paletta. Az önbecsüléshez és a boldog, kiegyensúlyozott létezéshez szükséges lenne megszabadulni ezektől a dolgoktól.

Hisz abban, hogy lehet változást elérni?

Egész biztos. Egy társadalomban azoknak, akiknek a kezében eszközök vannak, felelősség is van. Nem csak az üzleti érdekeket kell szem előtt tartani. Nagyon nagy lélekjelenlét és tisztánlátás szükséges ahhoz, hogy az ember tudja, mikor szolgálja a társadalom érdekét, de akinek van a kezében lehetőség arra, hogy formálja a társadalom nézőpontját, annak mindent meg kell tennie ennek érdekében. A társadalomnak le kell döntenie azt a tabut, amely az abuzálás körül kialakult.