Ha azt a szót halljuk: matematikus, valószínűleg egy idősebb, kopaszodó férfi képe jelenik meg lelki szemeink előtt, természetesen szemüvegben, kinyúlt kötött kardigánban, aki motyogva magyarázza érthetetlen és unalmas tudományát. Keszthelyi Gabriella tökéletesen rácáfol erre a sztereotípiára: csinos fiatal nő, hosszú, sötét hajában vagány kék tincsekkel, aki remek humorral és hétköznapi nyelvezettel mesél most megjelent könyvéről, amelyben azt boncolgatja, miképpen szövik át a valószínűségek a mindennapjainkat, hogyan függ össze a matematikai és a kritikai gondolkodás, és miért számít legtöbbünk számára nehéz terepnek a valószínűségek világa.
A Milyen színű a valószínű? című kötet bemutatóján a HUN-REN Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet igazgatója, Stipsicz András elmondta: a diákok 90 százaléka fél a matematikától, nem szereti, és gyakran hangzik el, hogy minek tanuljuk, amikor úgysem használjuk semmire. Azonban a valószínűségszámítás valamennyire kivétel ez alól, bár ezt is leginkább tudat alatt használjuk a mindennapjainkban. „Fussak-e a busz után, vagy menjek inkább villamossal? Vajon dugó lesz az Erzsébet hídon? Egy csomó olyan döntést hozunk az életünkben, amikor esélyeket latolgatunk, valószínűségeket próbálunk megbecsülni, de legtöbbször nem tudományos alapon, hanem az intuíciónkra alapozva. A könyv egy csomó olyan példát mutat be, amikor ez az intuíció megcsal minket, valahogy rosszul képzeljük el azt a modellt, és arra szeretne minket rávezetni, hogy érdemes a dolgokat néha analitikusabban végiggondolni és így választani valamit.” A Typotex Kiadó vezetője, Németh Kinga arról beszélt, hogy manapság sajnos nagyon kevés az olyan szerző, aki magyar nyelven ír tudományos ismeretterjesztő könyvet. Ezért is fontos, hogy Keszthelyi Gabriella ilyen elhivatottsággal, lelkesedéssel és a nagyközönség számára is érthető módon magyarázza el a szakterületét.
„Minden sikeres nő mögött áll egy jómódú intézmény, vagy hogy is szól ez a mondás” – csillogtatta meg rögtön kezdésként a humorát a szerző, megköszönve a Rényi Intézet támogatását. Majd képeket villantott fel az életéből, az útról, ami ide vezetett. Megmutatta az első „tudományos dolgozatát”, amelyet 13 éves korában írt, hogy illusztrálja a közönségnek, mekkora arca volt már akkor. Az atomszerkezetről szóló tankönyvi fejezetben azt írták, a tudósok erről a korszakról nem sokat tudnak, de úgy gondolják, hogy a Nagy Bumm előtt semmi sem létezett. Gabriella ehhez azt kommentelte: „Bár hipotézisem szerint ez nem lehetséges, mert a semmiből nem lehetett robbanás.” Felnőve aztán először az ELTE-n, majd a BME-n tanított analízist, ahol meglepetésként érte, hogy a nyugdíjba vonuló kolléga helyét és az L4 valószínűségszámítási statisztika oktatását neki kellett átvennie. Akkor kezdett elmélyedni ebben a tudományágban és keresni, hogyan lehet érdekessé tenni az előadásokat, mivel nagyon sok olyan visszajelzést kapott a hallgatóktól, hogy ez a tantárgy még a matematikán belül is egy mumus.
A könyvben éppen ezért rengeteg sztori szerepel, kezdve a valószínűségszámítás kialakulásától a csomósodásokon és illúziókon át a normalitás mítoszáig. Ír arról, hogy a legtöbb embernek miért okoz nehézséget ez a tudomány, mivel ez a fajta gondolkodás a legtöbbünknek nem természetes – de nagyon is megtanulható. Kitér arra, milyen gondolkodásbeli rövidítéseket alkalmazunk annak érdekében, hogy gyorsan megbecsüljünk valószínűségeket, ami gyakran vezet oda, hogy nem jó eredményt kapunk. Ezután felsorolta, mi minden NINCS a könyvben, csak hogy elkerüljük a csalódásokat. Nincsenek benne felső matematikai számítások, semmi olyasmi, amivel csak egyetemen találkozhatunk. Nincsenek tételek, bizonyítások, csak néhány levezetés, amelyek középiskolai eszközökkel is követhetők. „Nem mondom, hogy nem kell energiát fektetni az olvasásába, de igazából bárki számára érthető és követhető, nagyjából 16-17 éves kortól.” A szerző elmondta: a következő kérdés az szokott lenni, hogy mi minden derül ki a könyvből. Itt is először felsorolta, mi minden NEM derül ki. Például az, hogy okoznak-e az oltások autizmust – bár Keszthelyi Gabriella elárulta: nem okoznak. Azonban kiderül helyette, hogy mi az a randomizált kontrollált kísérlet, ami alapján vizsgálják az oltások és az autizmus összefüggését. „Vannak-e gyíkemberek, és világuralomra törnek-e? Ez sem derül ki, de ez a kedvenc konteóm. Szimulációban élünk-e? Ezt még lebegtetem kicsit… Hogyan kell kitölteni egy lottószelvényt, hogy biztosan nyerjünk? Nos, ha ezt tudnám, akkor sem lenne benne a könyvben, hanem akkor ez egy online könyvbemutató lenne, én pedig a Seychelle-szigetekről jelentkeznék be. Meddig fogunk élni? Az konkrétan nem derül ki, hogy te vagy én meddig fogunk élni, de arról sokat beszélek, hogy populációszinten hogyan jelzünk előre élettartamokat. Mi a valószínűsége annak, hogy boldogok leszünk? Ez nagyon erőteljes megszorításokkal kiderül. Ami viszont tényleg kiderül, hogy mi a különbség a kaotikus és a véletlen között, hogyan jelzünk előre élettartamot, de nemcsak emberekét, hanem tárgyakét is, mi az a haranggörbe, és miért fontos, mit takar az, hogy holnap 70 százalékos eséllyel esni fog, továbbá mit jelent az örök ifjúság – matematikai értelemben, mert ez nem egy longevity könyv.”
A könyvbemutatón Oláh Andrea, a Rényi Intézet sajtóreferense beszélgetett a szerzővel, képviselve a matematikához nem sokat konyító átlagembereket. Az oldott hangulatú csevegés során több érdekes és izgalmas sztori szóba került, amelyek a kötetben szerepelnek. Megtudtuk például, miért használjuk gyakran tévesen a nagy számok törvénye kifejezést. „Nagyon leegyszerűsítve ez azt mondja ki, hogy ha egy szabályos érmét feldobunk nagyon, nagyon, nagyon sokszor, akkor körülbelül fele-fele arányban lesz fej és írás. Ezt úgy szoktuk félreértelmezni, hogy megpróbáljuk kis számokra alkalmazni. Mondjuk elmegyünk a kaszinóba rulettezni, és ha ötször egymás után kijön a fekete, azt mondjuk, hogy most már pirosnak kell lenni. De az öt nem egy nagy szám. A tíz sem. Ezres, tízezres nagyságrendnél lehet már valamit látni. De akkor sem pontosan fele-fele lesz!”
Keszthelyi Gabriella mesélt az illuzórikus korrelációról is, amelyről egyébként már könyv is megjelent Tyler Vigen tollából. Ennek az a lényege, hogy simán kimutatható látszólagos korreláció két olyan adat között, amelyek között valójában semmiféle összefüggés nincs. „Az abszolút kedvenc példám, hogy nagyon erős a korreláció Nicholas Cage filmszerepeinek száma és aközött, hogy Amerikában hányan fulladnak bele a medencéjükbe. Vagy aközött, hogy hányan jelentkeztek szociológia szakra, és hány kg margarin fogyott Maine államban. Egyszerűen arról van szó, hogy ha nagyon sok adatunk van, azok csomósodnak, és elkezdünk bennük összefüggéseket látni. Az agyunk ugyanis szereti, ha van ok és okozat, ehhez vagyunk hozzászokva, ezt keressük mindenhol. Így rossz esetben olyan összefüggést is találunk, ami igazából nincs ott.”
Egyébként a könyv címében feltett kérdésre szerintem a válasz: királykék. Ugyanis a bemutatón ketten viseltek ilyen színű ruhát: a könyv és jelen cikk szerzője, ami ugye nem lehet véletlen. Akinek van hozzá kedve, számolja ki ennek a valószínűségét…
