Könnyű leírni, hogy Slavoj Žižek napjaink egyik legnagyobb hatású baloldali gondolkodója. Közülük is alighanem a legnépszerűbb. Elképesztő filozófiai mélységekben lubickolva képes újra meg újra felvillantani egy kommunista világ értelmes perspektíváját, miközben szórakoztató egyéniség, érzi a intellektuális hatáskeltés mai formáit, van „előadóművészete”, meg tudja szólítani a fiatalokat is. Nálunk Tamás Gáspár Miklós rendelkezett hasonló képességekkel. Žižekben azonban több a humor, a szertelenség, és kevesebb a váteszi indulat. Hitvallása szinten tökéletes összhangban van a korral. Megtalálta azt az attitűdöt, szemléletet, amellyel egy 68-as baloldali, neokommunista hitelesen megőrizheti magát a rendszerváltás után. Alighanem segítette ebben, hogy a titói Jugoszláviának egy kivételesen laza, pezsgő, reformer – bár csupán néhány évig virágzó – szellemi közegében érett felnőtté. Több írásának, előadásának provokatívan játékos hangütése az egykori új hullámos jugoszláv fekete film, mindenekelőtt Dušan Makavejev műveinek világát idézi.
Csak hát mindezzel együtt hogyan tud ma színpadon maradni egy baloldali, marxista gyökerű, kommunista gondolkodó? Atomizált figuraként, „magánszámként”.
Híveivel, elvbarátaival, közönségével együtt egy kis buborékot alkot. Ebben forgolódhat, így lehet legitim. Marx, Lenin, Lukács, Gramsci mögött még ott volt egy munkásmozgalom, a forradalom reális perspektívája. Későbbi követőik bíbelődhettek a létező szocialista rendszerekkel, és bármennyit bírálták is őket, tevékenységüknek súlyt adott a Szovjetunió világhatalmi pozíciója. Ezek a hátterek az 1990-es évektől részben megsemmisültek, részben átalakultak, „elpuhultak”, alkalmazkodtak a globális kapitalizmus kínálta mintákhoz. A kommunista így maga lesz a mozgalom, egyben az a társadalmi valóság, amelyet át akar alakítani. Szóljon bármiről, bárkihez, lényegében önmagára reflektál, önmagát formálja, önmagának kínál kibontakozási lehetőségeket. Bízva esetleg abban, hogy gondolatai, pozíciója, mintául, ösztönző erőként szolgálhat társadalmi szerveződések számára.
Žižek érezhetően tisztában van e szerep furcsaságával. Mindenesetre utolsó esszékötete, A haladás ellen, amely nemrég jelenet meg magyarul az Európa Könyvkiadónál Bialkó László értő fordításában, erős szkepszist sugároz. A szlovén gondolkodó lényegében a világvége realitásával birkózik. Az erősödő klímaválsággal, az előretörő neofasiszta populizmussal, a háborúkkal. Filozófiai szinten számot vet a vészjósló folyamatokkal, mintha csupán humanista kötelességként hirdetné az ellenállást, s nem tud reális alternatívát felvázolni. Amit elő lehet szedni a bölcsességtárból, üres közhellyé vált.
A kötet első két írása azonnal megpendíti a kétely, az illúzióhiány riffjeit.
A haladás és annak viszontagságai című esszé leszámol a hagyományos, jövőtervező progresszió lehetőségével. Ehhez kapcsolódva, A haladás ellen az „alkalmazkodó”, a társadalmi alapproblémákat megkerülő baloldali-zöld alternatívákat kérdőjelezi meg. Žižek nem hisz a fenntartható gazdaság koncepciójában, Saito Kohei ökomarxizmusában, amely szintén a fogyasztás visszafogására, a szellemi értékek kibontakoztatására szólít fel. A szerző szerint mindez az emberi természet megfékezése, korlátozása. De a gyorsított felzárkózást is a megsemmisülés felé vezető útnak tartja.
Hidegrázósak a kötet mélyebben filozofikus írásai is. Elképesztő gondolatjátékokat olvashatunk, melyekhez Žižek nagy kedvenceit, Jacques Lacant, Hegelt, Kierkegaard-t és más filozófus-óriásokat hívja segítségül, kvantummechanikai téziseket is beépítve a szövegekbe. Követésük kategória-rendszerek ismeretét igényli, a hozadék azonban nem mindig áll arányban az igényelt energiákkal. A legtöbb olvasót bizonyára inkább a mai világunkra praktikusabban reflektáló esszék késztetik majd továbbgondolásra, vagy adnak nekik akár cselekvésre mozgósító szellemi töltetet. A Rosszabbításban szintén Lacanra hivatkozva vezeti le, hogy a mai politikai kultúrában, főleg a populista oldalon, a tekintély megőrzésének egyik eszköze, hogy a vezető az elvártnál gátlástalanul rosszabbá teszi magát, mocskolódik, gúnyt űz mindenkiből, szabad utat adva lefojtott rasszista, szexista élvezetek kiélésének. De a baloldal is valami hasonlóval kompenzál. Rosszabbnak állítja be magát saját története féktelen, már-már a folytonosságot, az alapértékeket tagadó kritikájával. A Konkrét helyzet konkrét elemzésében a szerző hitet tesz Lenin módszere, felhívása mellett: az elvekhez, a politikai célhoz való hűség úgy tud eredményesen megnyilvánulni, ha egy létező helyzet felől értelmezzük, és keressük a felé vezető adekvát politikai lépést.
Kedvenc írásom a kötetben a Rossztól rosszabbik, bizonyára aktuális gondolatai miatt. Lincoln mondását („soha nem tudsz minden embert mindig becsapni”) parafrazálva Žižek azt állítja, ma „a legtöbb embert állandóan becsapják”. Legfőképpen a kapitalizmus meritokratikus mitizálásával: az esélyek egyenlők, fel lehet emelkedni. Ám jön az igazán keserű megállapítás: nem is igazán arról van szó, hogy az emberek többségét becsapják, hanem hogy ez nem érdekli őket: „A többség nem akar tényleges demokráciát, olyat, amelyben valóban ők dönthetnek. A többség a demokrácia látszatát akarja.” Ha a többség döntéshelyzetbe kerül, ezt „a demokrácia válságaként, a rendszer stabilitását fenyegető veszélyként” éli meg. A játékosan tekervényes, filozofikus szkepszisnek szép ellenpontjai ezek a fajta profetikus neokommunista felindulások, amelyek egyértelművé teszik Žižek hitvallását. Elköteleződését egy hierarchikus viszonyoktól mentes, szabad társadalom mellett. Amelyet a világvége felé haladva is érdemes képviselni. Hátha így más utat választ a történelem.
(Slavoj Žižek: A haladás ellen. Európa Könyvkiadó, 2025)
