Az orbáni személyes autokrácia nemcsak egy központosított és szilárd hierarchikus intézményrendszert épített ki, hanem kinevelt egy, az államrendszert haszonélvező, attól függő embertípust, amely az Orbán-Messiás iránti lojalitásban és a rendszer fenntartásában érdekelt. Az „állam én vagyok” – hirdette meg Orbán. Én adok korlátlan hatalom és pénz birtokában országrészt, várost, falut, bankot, vállalatot, kastélyt, vagyont, privilégiumot, karrierpályát, életmentő vakcinát, amit akarok – üzeni a haszonélvezőknek, az orbáni új osztálynak. És én veszem el, ha úgy akarom. Tőlem függ az egész életed, a békéd, a biztonságod, a béred, nyugdíjad, egészséged, oktatásod, lakásod. Aki szembeszáll, annak ebben az országban, társadalomban nincs helye.
Budapest és a nagyvárosok polgárai, a magyar társadalom pannon kisebbsége immár két ciklus óta próbálkozik az Orbán-rendszer mellett, ellen manőverezni, nem nagy sikerrel. Ám a világjárvány egészségügyi válságában, majd az inflációs válságban feltámadt a gyanú a többségi homo orbanicusban is, hogy az Orbán-állam nem, vagy nem jól teljesít, amit Orbán magáról az államra hárított. A kegyelmi üggyel megroppant személyes erkölcsi hitele. Magyar Péterrel megjelent az új Messiás s vele az új hit: nem mi hagyjuk el, áruljuk el Orbánt, hanem ő hagyott el s árult el minket. A hitelességi versengésben most az a kérdése az orbáni embernek: már Magyar a jövendő, mindenható állam, hozzá kell átállni, tőle kell állami jövendőt várni, vagy még Orbántól? A pannon polgárok rendszerváltó kérdése pedig ez: vége van-e az állam- és kapcsolat-vezérelt személyes tekintélyuralmi rendszernek, s lesz-e végre szabadság-, jog-, verseny-vezérelt európai liberális demokrácia?
Tudjuk, két közös halmaz létezik a rendszer és ellenzéke között. Az egyik a globalizáció veszteseit, a jobb- és baloldali nemzeti és/vagy szociálpopulistákat, a Messiás- és államhívőket, a tekintély- és rendtisztelőket fűzi össze, akiket nemcsak az köt össze, hogy ugyanazt gondolják a családról, az LMBTQ-közösségről, a migránsokról, de az is, hogy csalódtak a rendszerben és személyesen Orbánban: becsapott minket, családjáé és embereié a pénzünk, s elvesztette az EU-forrást. Ebből a választói tömegből a dühös és elszánt csalódottak elmennek szavazni Magyarra és a Tisza Pártra, a keserű és lemondó csalódottak pedig otthon maradnak. Orbán az otthon maradókért küzd: adjatok még négy év esélyt, én voltam a mindenetek! Mindent megtehet: magasabb bér, alacsonyabb ár, adót csökkentek, kiadást növelek.
A másik közös halmaz a globalizáció nyertesei, az Európa-párti, polgárosuló, nagyvárosi, európai életformára vágyók, akik nem akarnak Orbánnal Keletre fordulni, akik Budapestből Bécset, Fehérvárból Grazot, Keszthelyből Villachot, Magyarországból nem Belaruszt, hanem Ausztriát szeretnének csinálni. Nekik a Fidesz európai, emelkedő polgári Magyarországot ígért – de úri, úrhatnám, kleptokrata, Európából kiszoruló, süllyedő országot teremtett. Közelebb állnak egymáshoz a Fidesz jobboldali konzervatív, illetve az ellenzék liberális konzervatív, szociálliberális, zöld realista, pragmatikus, európai közép szavazói és vezetői, mint az állam- és Messiásfüggő populisták. A 2026-os választás sajátossága, hogy egy populista és egy pragmatikus liberális demokrata választói csoport azért szavaz a Tiszára, mert nem kell elköteleznie magát többre és másra: nem akarják többé Orbánt és rendszerét.
Hét hónappal a választások előtt a közvélemény-kutatások csak jelzések a homályban. Egyetlen dolog bizonyos: a kétharmados Orbán-rendszer nem folytatható, nem is fog folytatódni. Felélte politikai, társadalmi és gazdasági tartalékait. Tizenöt év alatt az országot arányosan rosszabb helyzetbe hozta nyugat-európai történelmi példáihoz és regionális versenytársaihoz képest, Európa szégyenévé és számkivetettjévé tette. Távlat nélküli zsákutcába vitte a gazdaságot. Történelmileg példátlan módon, személye és családja, új osztálya és klánja javára Orbán kirabolta, Orbán Zrt.-vé változtatta az országot.
Többé-kevésbé három forgatókönyv körvonalazódik. Az első, hogy 3-5 százalékos mért ellenzéki fölény mellett a Fidesz a rendszer valamennyi eszközét, plusz Putyin embereinek befolyását bevetve az egyéni képviselőkkel megnyeri a választást. 8-10 fős többséggel, esetleg a bejutó Mi Hazánkkal koalícióban vagy annak külső támogatásával tovább zötyög a kiúttalan külpolitikai, gazdasági zsákutcában. Az ellenzéki tömegek az utcán választási csalást fognak kiáltani, s megkérdőjelezik az újabb Orbán-kormány legitimitását. Az EU és nagyhatalmai jelzik, Orbánnal nem kívánnak együttműködni. Amíg ő van, európai pénz nincs. Ez az a pillanat, amikor a Fidesz Európa-párti, őrségváltó vezetőinek át kell gondolniuk, hogy Orbánhoz kötik-e a maguk és az ország balsorsát. Ekkor elegendő a „berlini őrségváltóknak” – akik vigyázó szemüket Berlinre, Merz CDU-jára, Weber Európai Néppártjára, a magyarországi német termelő és szolgáltató vállalatokra vetik: Lázár János, Gulyás Gergely, Navracsics Tibor –, ha az európai visszatérés, fejlesztési források ígéretével, az Orbán nélküli Fideszt vagy annak egy részét „visszaugratják” az EU-ba, a NATO-ba. Előttük áll Meloni olasz kormányfő példája, a radikális szélsőjobbról középre: a melonizáció sikeres kísérlete. Ha nem, akkor elsüllyedünk az orosz, fehérorosz, szerb hatalmas keleti mocsárban.
A második forgatókönyv szerint a Tisza győz kicsiny többséggel. Ha a hatalom másnapja a jelenlegi tendenciák szerint alakul – gyenge felkészültség és kormányzóképesség –, és a régi rend alaposan felkészül arra, hogy kétharmados törvényekkel, a behelyezett intézményi vezetőkkel, illetve utcai tömegdemonstrációkkal blokkolja a kormányzati lépéseket, akkor komoly esélye támad az orbáni visszajövetelnek. A váltással együtt járó mértéktelen igények, várakozások és a mozgástér szűkössége azonnal csalódást kelt. A türelmetlen harag miatt azonnalra várt elszámoltatást nehéz lesz keresztülvinni. Az Orbán-rendszer gazdasági zsákutcája még fenntartható néhány évig, ám egy hozzá nem értő kormányzás hibái azonnali gazdasági válságot idézhetnek elő. Az orbáni diktatúra rendje utáni se demokrácia, se diktatúra rendetlensége a Nagy Visszatérés – vagyis Orbán újabb dicsőséges bevonulása – után újabb bosszút és hosszú szomorú évtizedet hoz magával. Itt két mentőkörülmény lehetséges. Az egyik, hogy egy hozzáértő szakértő kormány ügyesen manőverezik európai támogatással az orbáni sziklák között. Kellő középutat – stratégiát és taktikát, intézményi technikát – talál a választói jogi, gazdasági és társadalmi igények és a realitások között. A másik mentőkörülmény, hogy egy határidővel kormányzó szakértői csapat ajánlatot tud tenni a „berlini őrségváltóknak”: álljanak át az obstruáló ellenzékből a tevékeny kormányzás oldalára.
A harmadik forgatókönyv a kétharmados özönvíz a rendszerváltók javára. Ahogy 1990-ben, amikor a rendszerváltó pártok taroltak, vagy 2010-ben, amikor a rendszerváltás rendszere összecsuklott, az ellenzék mindent visz, tekintet nélkül a jelöltekre. A rendszer már most ingatag. Orbán személyesen, és hozzá lojális csapata mindent megtesznek azért, hogy saját rendszerük a fejükre omoljék. Ahogy Rákosi vakon és süketen rohant saját végzetébe, ahogy Kádár elveszítette politikai tájékozódó képességét, úgy kapkod Orbán, ránt hol erre, hol arra. Személyes válsága egy narcisztikus, hatalom-, pénz- és sikerorientált személyiség eltévedése a bukás labirintusában. Látszólag még mindig élet-halál ura, bármit megtehet, csak a bármi eredménytelen, mindenütt falba ütközik. Ellenfelének már régen össze kellett volna omlania, fel kellett volna bomlania, az orbáni „nemzeti sérelemtörténetnek” és a messiási szerepnek működnie kellene, a nukleáris fegyvernek már a raktárukban kellene lennie – nem, nem és nem. Ellenben azt ő és emberei is tudják, hogy az ellenzéki atombombák közül – a kegyelmi- és az újabb pedofil-ügy, Hatvanpuszta, a Völner-Rogán végrehajtó-ügy vagy a tihanyi beszéd – mindegyik ketyeg, és bármelyik a lehető legrosszabbkor/legjobbkor robbanhat fel. Az erkölcsi válság – soha egyetlen ember nem csapott be ennyire egy népet –, a romló gazdasági helyzet hatására bármelyik pillanatban átszakadhat a gát, s az özönvíz végigsöpör a tájon. És akkor a „mondható dolgok ideje jön, itt a hazájuk” – ahogy Rilke írja a Kilencedik elégiában.
