R. F. Kuang: Katabasis (regényrészlet)

Cambridge, október, Szent Mihály-trimeszter. Csípős szél, borús ég, első tanítási nap. Alice Law-nak elvileg a karteziánus szétválasztó bűbáj használatáról kellett volna pisiszünet nélküli előadást tartania az alsóéveseknek, de ő a Pokol Nyolc Körét indult bejárni, hogy megmentse a témavezetője lelkét.
Jacob Grimes professzor egy rémesen hátborzongató balesetben hunyt el, amelynek előállása bizonyos szempontból tekinthető Alice hibájának, így aztán az erkölcsi elkötelezettség és az önérdek összefonódásából fakadóan – minthogy Grimes professzor léte hiányában nincs bizottsági elnöke, bizottsági elnök hiányában pedig nem védheti meg a doktori disszertációját, nem szerezhet diplomát, és persze esélye sem lehet egy állandó pozícióhoz vezető állásra jelentkezni az Analitikus Mágia Tanszéken – a lány nem látott más utat, mint hogy az Alvilág Urához, a Könyörületes Jama királyhoz forduljon, és visszakérlelje a professzort a világi életbe.
Nem kis vállalkozás. Az elmúlt hónap alatt autodidakta módon tartarológia-szakértővé vált, pedig ez nem tartozott a szakterülete résztudományai közé. Persze manapság senki szakterületének résztudományai közé nem nagyon tartozik, mivel ritkaságszámba megy, hogy egy tartarológus megérje saját műve megjelenését. Alice a professzor halála óta minden ébren töltött percében a Poklot megjárt utazók visszaemlékezéseit, dolgozatait és levelezését bújta. Nagyjából tucatnyi tudós tette meg a nagy utat és maradt életben, hogy hitelt érdemlően beszámoljon róla, de az elmúlt évszázadban rendkívül lecsökkent a számuk. A létező források változó mértékben, de egytől egyig megbízhatatlannak és mellesleg pokolian nehézkesen értelmezhetőnek tűntek. Dante beszámolóját teljesen félrevitte a sok gonoszkodó gyomros, alig lehetett belőle valamit kihámozni. Az egyik legfrissebb és legrészletesebb leírást T. S. Eliot szolgáltatta, csakhogy az Átokföldje annyira köldöknéző, hogy sokan azt is vitatják, a szerzője valóban megtett utazásról számol-e be benne. Orpheusz ógörögül tett feljegyzései már leginkább foszlányok csupán, mint az utazó maga. Aeneas meg – nos, ő pusztán római propaganda. Feltehetően akadt kevésbé jegyzett, kis nyelveken is néhány beszámoló – a lány évtizedeken át is elmolyolgathatott volna a levéltárakban –, de ketyegett az óra: a kutatói állása hamarosan semmivé válik.
A trimeszter végén valakinek értékelnie kellett a munkáját, márpedig élő és dobogó szívű témavezető nélkül Alice legjobb esetben is csak annyi haladékra számíthatott, hogy nem hagyják felkopni az állát, amíg új témavezetőt nem talál magának, és nem kéri át magát az intézményébe.
Viszont sehova sem akarta átkérni magát, neki a cambridge-i diploma kellett. És nem kellett neki akármilyen másik témavezető, csakis Jacob Grimes professzor, a tanszékvezető, a Királyi Mágiai Akadémia kétszeresen megválasztott, Nobel-díjas elnöke. Kellett neki az a bizonyos aranyozott ajánlólevél, amely előtt minden ajtó kitárul. Mert ő minden kupac legtetején akarta kezdeni. Vagyis nem volt más lehetősége: a Pokolra kellett mennie, mégpedig ma.
Sokszorosan ellenőrizte a krétaábráit. A kör bezárását hagyta mindig a legvégére, miután száz százalékig megbizonyosodott róla, hogy a pentagramma kimondásos aktiválása nem végez vele. Nem árt ebben biztosra menni. A mágiában alaptétel a pontosság. Addig vizsgálgatta a rendezett fehér vonalakat, míg végül minden összefolyt a szeme előtt. Arra jutott, hogy ennél jobb már nem lehet. Az emberi elme esendő, bár a sajátja talán kevésbé, mint a legtöbb, és jelenleg csakis a sajátjára számíthatott.
Megmarkolta a krétát. Egyetlen vonás, és kész a pentagramma.
Nagy levegőt vett. Belépett a körbe.
Persze meglesz ennek is az ára. Senki sem ússza meg ép bőrrel a Poklot. De már az elején tudomásul vette, hogy meg kell fizetnie az árat, mert a nagy egész tekintetében triviálisnak tűnt. Abban azért reménykedett, hogy nem fog fájni.
– Te meg mit művelsz?
Ismerte ezt a hangot. Hátra se fordult; tudta, hogy ki áll az ajtóban.
Peter Murdoch: a kabátja kigombolva, az ingét nem tűrte be, és a táskájából összevissza kandikáltak ki a papírok, mintha menten kisodorná őket onnan a szél. Alice sohasem tudott megbékélni a ténnyel, hogy Peter, aki mindennap mintha éppen az ágyból mászott volna ki, a tanszék üdvöskéje. Tény, hogy nem meglepő: a tudományos életben mindenki tiszteli a fegyelmet és a kitartó munkát, viszont még ennél is jobban rajonganak a zsenikért, akiknek a kisujjukat sem kell mozdítaniuk. Márpedig a kócos fejű, rozoga biciklin egyensúlyozó, madárijesztő alkatú fiúról sütött, hogy az életben még soha semmiért nem kellett megfeszülnie. Egyszerűen csak sziporkázónak született – az istenek a tudás minden cseppjét belecsorgatták a fejébe, nem loccsant félre semmi.
Alice ki nem állhatta.
– Tűnj innen! – közölte vele.
Peter betrappolt az ábrájába, ami igazán nagy bunkóság volt. Az ember mindig kérje ki a másik varázsló engedélyét, mielőtt a pentagrammája belsejébe lép.
– Tudom, mire készülsz.
– Nem tudod.
– Cu alapszintű utaztató pentagrammája a Setiya-módosításokkal – vágta rá Peter, amitől Alice dobott egy hátast, hiszen a srác épp csak lepillantott az ábrákra, ráadásul az ajtóból. – Rámánudzsan főtétele a Casimir-effektusra alkalmazva, hogy a célszeméllyel létrejöjjön a látnoki kapcsolat. Nyolc vonás a nyolc körnek. – Széles vigyorba futott a képe: – Alice Law, te rossz kislány! A Pokolba akarsz menni.
– Jó, ha így rájöttél – csattant fel Alice –, akkor nyilván azt is tudod, hogy az ábra egyszemélyes.
Peter letérdelt, feltolta a szemüveget az orrán, és gyors változtatásokat eszközölt a pentagrammán a saját krétacsonkjával. Ez is micsoda bunkóság – az ember először mindig kérje tudóstársa engedélyét, ha át akarja rajzolni a művét. Csakhogy Peter Murdochra még az alapvető udvariasság szabályai sem vonatkoznak. Olyan hanyag nemtörődömséggel siklott át az életen, amit csakis a zseniknek néznek el. Alice szemtanúja volt, amikor egyszer csokiöntetet löttyintett a kollégium dékánjának talárjára a díszebéd közben, és megúszta mindösszesen egy kedélyes vállveregetéssel és öblös kacagással. Ha Peter elvétett valamit, azt mindenki bájosnak ítélte. Ezzel szemben Alice egyszer egy egész étkezés alatt a mosdóban kuporgott levegő után kapkodva szájára szorított kézzel, amiért véletlenül lesodort az asztalról egy kenyereskosarat.
– És máris kettő lesz az egyből. – Peter megmozgatta az ujjait. – Abrakadabra! Most már van hely bőven.
Alice ismét ellenőrizte a rajzait és a kutyafuttában felfirkantott képleteit, és kénytelen-kelletlen megállapította, hogy a srác hibátlan munkát végzett. Jobban örült volna, ha hibázik, amitől legalábbis leszakad egy végtagja. Annak meg még jobban örült volna, ha nem jelenti ki:
– Veled tartok.
– Egy fenét.
A cambridge-i egyetem Analitikus Mágia Tanszékén Peter Murdoch volt az utolsó, akit szíve szerint magával vitt volna az alvilágba. A tökéletes, zseniális, tenyérbemászó Petert, aki minden alkalommal első helyen végzett a tanszéken – övé volt a Legjobb Elsőéves Tanulmány, a Legjobb Másodéves Tanulmány, logikából és matematikából is elnyerte a Dékáni Érmet (az igazat megvallva Alice nem remekelt ebben a két tárgyban soha, viszont a Cambridge előtt nem sok tapasztalatot szerzett második helyek megszerzésében sem). Peter klasszikus tudóscsaládba született tudóspalánta volt, fizikus és biológus szülők varázsló gyereke, vagyis totyogós kora óta az elefántcsonttorony íratlan szabályrendszere vette körbe. Ő rég megkapott mindent az élettől, ami szép és jó. Neki semmi szüksége nem lenne Grimes professzor ajánlólevelére, talál ő magának munkát anélkül is.
A legrosszabb az egészben, hogy mindig olyan tántoríthatatlanul kedves volt. Arcán az örök kedélyes mosolyával folyton ott termett, ha bármelyik kollégája fennakadt valamilyen kisebb bökkenőn a kutatásában; folyton érdeklődött, ki hogy töltötte a hétvégét, miközben pontosan tudta, hogy a bizonyításuk felett zokogtak két napon át, ami neki persze álmában is ment volna. Peter soha nem kárörvendett, soha nem viselkedett leereszkedően, ő egyszerűen jobb volt, és ettől mindenki csak még pocsékabbul érezte mellette magát.
Nem, ezt a problémát Alice egyedül akarta megoldani. Nem volt arra szüksége, hogy Peter Murdoch végig a nyakába lihegjen, és puszta jó szándékból belekössön a pentagrammáiba. És ha végül sikerülne épségben visszahozni Grimes professzor lelkét, akkor pláne nem óhajtana Peterrel osztozni a babérokon.
– A Pokol magányos hely – közölte a férfi –, jól fog jönni a társaság.
– Én úgy hallottam, a Pokol a másik ember.
– Nagyon vicces. Na, ne csináld! Valakinek cipelnie kell majd a sok holmit.
Alice csomagolt az útra egy vadiúj kiapadhatatlan kulacsot (elvarázsolt vizeskulacs, amiből hetekig nem fogy ki a víz) és lembaskenyeret (az egyetemi hallgatók között igen népszerű, állott, kartonszerű energiaszelet, ami pillanatok alatt elfogyasztható, és órákig kitart. A lembaskenyér nem varázscucc, csak többmázsányi mogyoróból kivont fehérje és istentelenül sok cukor). Tett el zseblámpát, jódot, gyufát, kötelet, sebtapaszt és elsősegély-takarót. Egy csilivili doboz Barkles krétát és az egyetemi könyvtárban fellelhető összes létező Pokol-térkép mappába rendezett, laminált másolatát. (Naná, hogy mindegyik eltért a másiktól – Alice úgy okoskodott, hogy amikor majd odaér, felmászik valami magaslatra, és ott kiválasztja azt a térképet, amelyik a legprecízebbnek tűnik.) Volt nála bicska és két éles vadászkés. És bekészített egy Proustot is, ha esetleg esténként unatkozna. (Őszintén szólva eddig soha nem jutott el odáig, hogy elővegye Proustot, viszont Cambridge-ben valahogy felébredt benne a vágy, bárcsak olvasta volna már, és úgy volt vele, a Pokol pont megfelelő hely lesz, hogy belefogjon.)
– Megvagyok, kösz.
– Akkor is jól fog jönni a segítség, hogy a körök között kiigazodj – erősködött Peter. – A Pokol metafizikusan nagyon trükkös hely. Anscombe állítása szerint csak az állandó térbeli reorientáció…
– Ha lehet, ne is célozgass olyasmire, hogy nem vagyok elég okos a Pokolhoz – forgatta a szemét Alice.
– Nálad van a Cleary?
– Még jó. – Soha nem feledkezne meg Cleary sablonjairól. ­Alice nem feledkezett meg semmiről.
– Összevetetted Orpheusz tizenkét szerzői változatát?
– Persze hogy végigmentem Orpheuszon, elég egyértelmű, hogy vele kezdi az ember, ha…
– Tudod, hogy jutsz át a Léthén?
– Ne már, Murdoch!
– Tudod, hogy szelídíted meg Kerberoszt?
A lány elbizonytalanodott. Tisztában volt ezzel a lehetséges akadállyal: Danténak Bernardo Canaccióhoz írt levelében olvasott a veszedelmes Kerberoszról, de soha semmilyen egyéb anyagban nem talált róla említést, és azt a könyvet, amelyben esetleg lehetett szó róla – Vandicktől a Dante és az igazi pokol –, nem találta a könyvtárban.

                                                                                                  Török Krisztina fordítása