Túrta már lyukas csizmában a földet, súrolta kenderkóccal a nagytemplom ólommázas padlóját, cipelte a piacon rikkancs kofák standjának sorfala közt kétrét görnyedve mázsányi súlyát, a verejtékcseppek barnára pettyezték szakadt otthonkáját, segítséget mégsem fogadott el soha, de nem állt még a fogház málló mészkőfalának komor udvarán, akár a megfáradt lidérc, erőtlen kezében úgy lógott a rongyzsebkendő, mint a béke hófehér zászlaja, pedig a terror vicsorgó kutyái már időtlen idők óta rótták az utcákat, kivillanó szemfogaikkal ott voltak minden kapualjban, és miután az utolsó csillagot is rekvirálták, kemencébe vetették a könyveket és körzővel-szögmérővel jelölték ki a kötelező haladási irányt, az éj szénfekete búrája alatt besomolyogtak a fonnyadt répaszagú pincékbe és bemásztak az üvegablakok törött támláján, hogy a libatoll paplanok dúcában reszketőktől álmukban lopják el a gondolatot, mégis úgy nézte a bitófát a galambszínű őrök gyűrűjében, mint meggyötört matuzsálemet, aki hosszú vándorútról épp most tért haza, és fáradtan nyújtózik még egyet, mielőtt puha vánkosára hajtja fejét, s akinek elvakart sebhelyeiben ott rozsdállik még a bűn varvörös billogja, és fásult tekintete mindinkább a múltba révedt, mert tudta jól, jövője nincsen, hallgatta a loboncos boszorkák halálsikolyát, gyávák könyörgését, dicső forradalmárok mirtuszszagú igazát, és a tengernyi bánat, fohász és szenvedés is elviselhetőbbnek tűnt, mint a jelen kalodája, ami vaspántokkal szorította a torkát, mióta a fiút a tanácsépület elől elvezették, s a tömeg némán tűrte, hogy a Moszin–Nagantok drabális tusa letaszítsa őt a lépcső oldalán, pedig mielőtt a tizenkét páncélos a röpcédulák viharában becsörtetett a térre, az éljenzés őszinte volt, és ahogy állt ott a tapsviharban a simára koptatott macskaköveken, látta a fia kipirult arcát, a nők kezében a magasra tartott liliomok hullámzását, már ő is elhitte, hogy a zárt ajtók három évtizedig tartó magánya, a nyüszítve kushadó rettegés és kriptanémaság után közel a szabadság, szólni persze ő sem mert, csak nézte, ahogy a fiút a fakó szemű kandeláberek strázsáján végighajtják, és összehúzta magát, mígnem már úgy érezte, hogy kisebb lett a csatornákban szűkölő patkányoknál, a fiú mégsem tört meg, a puskák csöve hiába szurkálta a lapockáját, és a két karabélyos mint a sarkába ragasztott árnyék, peckesen követte őt, belökdösték a Tigr hátuljába, és miután a konvoj eltűnt a bérházak között, pár perc kellett csupán, hogy a csorda is oszolni kezdjen, csüggedten végigtrappoltak a halott virágok nyoszolyáján, lehorgasztották fejüket, mert az önvád perzselő kénkövét látták a másik szembogarán, így hát nem volt mit tenni, ő is nézte a saját elvásott cipője orrát, egy kókadt liliomlevél a ruhájára tapadt, vitte magával, mint a hamvába holt forradalom kokárdáját, és ahogy kanyarogtak némán az elvékonyodó utcácskán, a menet egyre szellősebb lett, az emberek elmaradtak mellőlük, hogy visszaosonjanak a sírbolt- és fagyúszagú falak közé, és behajtsák az ablakok elrozsdásodott zsanérját, a csalódottság hályoga ült szemén, így nem látta a babérfákat, ahogy sárgás sziromkönnyekkel siratják a holnapot, az ulicskában már csak ketten maradtak, a fia és ő, de szólni egyikük sem tudott, mert a tankok fogaskerekeinek csikorgása nemcsak a szabadság törtfehér illúzióját zúzta szét, az ifjúkor jéghártyáját is megroppantotta, és amikor a rozzant kiskapuhoz értek, már látta maga előtt a két suhancot, ahogy a kiskamra homályában egymás fülébe szelíd reményű álmokat suttog, de ahogy most elnézte a fiát a bitófa mellett, megértette, hogy minden eszmény és minden ábránd tünékeny, mint a dér a harmatos fűszálakon, magasra emelte állát, arcát megkeményítette, akár a mamutfenyő rostos vastag kérge, tűrte a fürkész tekintetek futótüzét, és a szégyen úgy született meg a szívében, mint az első sziklevelek a felfakadó mag hajtásain, és óvatosan, araszolva tört az felfelé, még nevet sem tudott adni neki, mert képtelen volt arra gondolni, hogy valaha ő fogta ezt a kezet, ami most kérlelhetetlen vasökölként markolta a kenderkötél végét, ő kötözte rajta a sebeket és kulcsolta imára, hogy aztán a hóhérhurok többmenetes csomóját húzza, és akkor az őrök kihozták a rabot, foszlott vászon takarta arcát, mégis kihúzta magát, lassan sétált az emelvény felé, pár lépés, és már ott is volt az akasztófa alatt, a két fegyveres megfordította, a zsákot, mint vihartépte hajó árbócáról a vitorlát, rángatták le róla, hogy személyét illetően kétség ne maradjon senkiben, és akkor meglátta az arcát, szeme alatt a bánatlila foltokkal is őrizte a maga méltóságát, nem sírt, nem reszketett, csak a tekintetét járatta végig a gyászos képű, díszruhába bújtatott seregen, de mivel nem lelte, akit keresett, csak lemondóan bólintott egyet, és talán nem is sejtette, hogy épp mögötte áll és ő lesz a gyilkosa, és akkor a fia mintha csak a párnára húzná fel a huzatot, visszatette fejére a zsákot, rádobta a hurkot, egy pisszenés, emel, két pisszenés, enged, megfeszült kötél a nyak finom ívén és a vékony lábszárakon, és amikor a test már elernyedve lógott a levegőben, jutott csak eszébe a hajnal, amikor a fiát az ajtó előtt találta, loncsosan támasztotta a ház oldalfalát, úgy tudod csak elpusztítani a másikat, ha megfosztod a lehetőségtől, hogy felálljon, mondta, és valóban, úgy kuporgott ott a küszöb mellett beesett vállal, mint akinek a lábát ócska rongyokból varrták, és megjegesedett tekintettel nézete a nyárfát a kert végén, ahogy ezüstlevelét rezegteti az első napsugarak erőtlen fényében, és ő átfonta karját a derekán, mint egy zsák árpát, kellett a konyhába becipelnie, a sezlonyra fektette, nem is ébredt fel, hiába motozott körülötte, csak amikor a csonka Hold felkúszott az elorozott csillagok szurokfekete egén, nyitotta ki a szemét, magára kapta az elnyűtt bőrkabátot, harmadnapig nem is nézett felé, és amikor végre belépett az ajtón, kócosan és borostásan, sem mondta el, mire készül, és ő sem kérdezett, csak elétette a húslevest, a csorba kislábasból ette szikkadt héjú kenyérrel, és még akkor sem sejtett semmit, amikor zsírpapírba csavarva kicsapta a pénzt a konyhaasztalra, vagy amikor a két marcona őr berontott a portára, és kezébe nyomták a selyemblúzt és a keményített szoknyát, amiben most egyre jobban feszengett a géppuskás tisztek oldalán, kapkodva húzta magára őket, és úgy remegett a keze, hogy az aranyozott gombokat nehezen sikerült csak a lyukba erőltetnie, aztán kitárták előtte a Volga hátsó ajtaját, kedélyesen betessékelték, és végighajtottak vele a jázminillatú városon, hogy a dicsőség büszke mátriárkájaként tanúja legyen, a történelem hogyan formálja önmagát, és képtelen volt megérteni, hogy az igazság, mint egy nyálkás hal, folyvást kicsúszik a keze közül, és ő hiába kap utána, el soha nem érheti, épphogy csak egyre esetlenebbé válik a görcsös akarásban, így csak nézte a fiát a bitó mellett, ahogy cirkuszi porondmesterként kényszeredetten hajbókol a közönség felé, pedig tudja jól, a taps nem neki szól, és miután a zebrákat és oroszlánokat kivezették, és a csarnokban is leoltják az utolsó fényeket, végre szögre akaszthatja a bohócruhát, és akkor egyedül kell majd állnia az öltözőben a foncsorozott tükör előtt, az olcsó lámpák hidegfehér fényében kénytelen lesz szembenézni önmagával, és ő sem tud már mondani neki semmit, mert ha arcának egyetlen izma rándulna, az igazság fűrészpor- és agyagtömése könnyen kibukna a bőr felfeslett korcán, így inkább magasba emelte hófehér keszkenőjét, és az ellopott álmok végnapján önmaga kiüresedett múmiájaként éltette tovább a diktatúrát.
