Milyen háttérrel érkeztek el odáig, hogy létrehozzanak egy saját kulturális magazint?
Perlaki-Borsos Noel: Én az aktivizmus felől érkeztem: 2023-ban az Egységes Diákfrontban kezdtem, ahol tüntetéseket szerveztünk, és ott szereztem szervezői tapasztalatokat. Ezzel párhuzamosan Tóbiással elindítottunk egy kisebb kezdeményezést, a Kelesztő klubot – beszélgetőkört újságírókkal, szakértőkkel, politikusokkal. Ez adott komoly alapot. Most mindketten a CEU Kultúra Politika és Társadalom szakán tanulunk, másodévesként.
Zsámbéki Tóbiás: Hozzám mindig közel volt a kultúra: édesapám színházi rendező, édesanyám irodalmár. De nem azért vagyunk kompetensek, mert ezt valahol tanultuk – megküzdöttünk mindazzal, ami egy magazin kiadásával jár. Senki sem profi szerkesztő vagy tördelő nálunk, de együtt összeadjuk a különböző féle tudásunkat.
Hányan dolgoznak a Kereszthuzaton, és milyen közegben?
PBN.: Fontos hangsúlyozni: nem ketten csináljuk. Körülbelül harminc fős szerkesztőségünk van, ahol mindenki önkéntesen dolgozik. Vannak köztünk MOME-, Képző-, ELTE-, Liszt Ferenc Zeneakadémia-, Trinity Dublin- és Royal Academy of Fine Arts Antwerpen-hallgatók. Mindannyian hozzátesszük a magunk kompetenciáit. Fiatalok vagyunk, kevesebb kulturális, szociális és gazdasági tőkével, mint a nagy lapok, de hiszünk benne, hogy ha összeadjuk, amink van, abból nagy dolgot lehet létrehozni.
A magazin első száma ingyenes. Hogyan alakul a finanszírozás?
PBN.: Az első ötszáz példányt pályázati forrásból nyomtattuk, és ingyen adtuk az eseményeinken. A következő számot a nyomtatási költség árában szeretnénk elérhetővé tenni, nagyjából ezer-kétezer forintért. Nem profitot akarunk, hanem a kultúrát elérhetővé tenni.
ZsT.: A nyomtatás a legnagyobb költségünk, de ragaszkodunk hozzá. Egy magazint lapozgatni egészen más élmény, mint egy weboldalt.
Mi a legnagyobb akadály, amibe beleütköztek?
PBN.: A legnagyobb akadály egyértelműen a pénz. A nyomtatás kb. egymillió forintba kerül, eddig ennek a felét sikerült előteremteni. Több száz támogatáskérő e-mailt küldtünk ki, de az állami intézmények többségéhez nem is érdemes fordulni: nemcsak Magyarországon, Nyugat-Európában is egyre inkább kivonul az állam a kulturális szférából, átadva a terepet a piacnak. Ez minden humán területet nehezebb helyzetbe hoz.
ZsT.: Az adománygyűjtés viszont remekül működik. Az eseményeinken mindig kint van egy persely, online is lehet támogatni – sok kisebb összegből is összeadódik a működésünk. Jó érzés, hogy a közösség tényleg mögénk áll.
Mi alapján válogatják az alkotásokat?
PBN.: A lehető legdemokratikusabban. Nem akarunk „élet és halál urai” lenni. A szerkesztőségi üléseken közösen döntünk. Ha valami nem tökéletes, segítünk a szerzőnek javítani, amíg publikálhatóvá válik. A célunk, hogy minél több embernek platformot biztosítsunk.
Mit jelent, hogy a magazin „közösségi alkotás”?
PBN.: A tipográfiától a borítóig mindent közösen csinálunk. Néha a hatékonyság rovására, de törekszünk rá, hogy mindenki beleszólhasson. A magazin lapjain mindenki hozzájárulása ott van.
Határozott kritikát fogalmaznak meg a mai kulturális rendszerről. Mi ellen és mi mellett határozzák meg magukat?
PBN.: Nem „ellenkampányt” akarunk, hanem kiállni értékekért: közösségi alapú működésért, demokratikus döntéshozatalért, a hierarchia mellőzéséért, és azért, hogy az alkotók és befogadók között ne legyen fal. Nem hisszük, hogy a tőke vagy az állam mondhatná meg, mi az értékes művészet.
ZsT.: Magyarországon nehéz bekerülni a színházi, irodalmi, múzeumi körökbe, fiatalon pedig szinte lehetetlen. Mi ezen akarunk lazítani.
Az internet korában valóban nehéz a fiataloknak elérni a kultúrát?
ZsT.: A telefonon pörgetett tartalom is kultúra, de gyorsan jön és megy, nem hagy mély nyomot. A print ezzel szemben időt kér, elmélyülést kínál.
PBN.: A magyar oktatási rendszerben különösen igaz, hogy a humán tárgyak háttérbe szorulnak. Ezért könnyebb választani a TikTok rövid videóit, mint egy könyvet. Mi eszköztárat nem tudunk adni, de fel tudjuk kelteni az érdeklődést és befogadható formában átadni a tartalmat.
A magazin mellett milyen programokat szerveznek?
ZsT.: A legnagyobb eddig a bemutatóestünk és a Duna-parti Noname-Feszt volt. Bárki jelentkezhetett zenével, képzőművészeti alkotással, és kiállítottuk.
PBN.: Ezek az események közelebb hozzák a kultúrát a mi generációnkhoz. Nem fogyasztani akarjuk a kultúrát, hanem együtt átélni.
Kiket tudtak eddig elérni?
PBN.: Egyelőre elsősorban egy budapesti közeget, de más városokból is kapcsolódnak. A beküldők között hat ország, tizenhárom egyetem, tizenkét város képviselteti magát.
ZsT.: Következő lépésként a magyar nagyvárosokban szeretnék jobban terjeszkedni, hosszabb távon pedig a nemzetközi közönség felé is nyitnánk.
A következő lapszám témája a Holnapután. Miért?
PBN.: Arra hívjuk az embereket, hogy gondolkodjanak velünk a jövőről. Nem napi botrányokra akarunk reagálni, hanem arra: milyen közös jövőt képzelünk el.
És személyesen mit ad a Kereszthuzat?
ZsT.: Közösséget. Ma már akkor is találkozunk, ha nincs konkrét feladat. Egy év alatt baráti társaság lett a szerkesztőségből. És rengeteg tapasztalatot: videóvágás, color grading – olyan dolgokat tanultam, amikkel korábban soha nem foglalkoztam.
PBN.: Nekem is a közösség a legfontosabb. Inspiráló, hogy hierarchia nélkül dolgozunk. Kassák Lajos folyóiratai is ilyen közösségeket szerveztek maguk köré – nekünk is ez a mintánk. Sokkal inspirálóbb így, mint bármilyen hierarchikus szervezetben.
