Szaszák Fanni hét évvel ezelőtt, az élete egy nehezebb időszakában kezdett hímezni. – Egyszer csak jött, nem volt előzménye. A mindfulness, az odafigyelés, hogy valamit elkészítek, nagyon gyógyító volt. Ebből nőtt ki a Fankapanka márkám. Akkoriban benne voltam a budapesti elektronikus zenei világban is, ezért olyan szavakat kezdtem pólókra hímezni, amik megszólítják a bulizókat, mint például „megmegyek”, „ottali”, vagy „van egy rágód?”. Megosztottam Instagramon, tetszett az embereknek, elkezdték rendelni, egyedi darabokat is.
A következő a Lejöttünk a Balcsira kollekció volt, olyan szövegekkel, mint „apa bemegy veled” és „bekened a hátam?” meg „kaphatok fagyit?”, a Covid alatt pedig vászontáskákra hímeztem, hogy „felvetted-e már az oltáskát?” és „átjössz nyolcig?” – osztja meg Fanni, aki gazdaságinformatikát, majd marketinget tanult, később pedig Hollandiában élt egy évig.
Három éve kezdett hímző workshopokat tartani, már Amszterdamban is, ahol azt tapasztalta, hogy ott sokkal felszabadultabbak, magabiztosabbak az emberek. Amellett, hogy volt munkájuk, mindenki próbálta kifejezni magát valamilyen művészettel.
Például nappal állatorvosként dolgozott, de mellette zenélt. Itthon meg sokan küzdöttek a kreativitásuk előhívásával, hiszen sehol nem kaptak ehhez alapokat, azt is várták, hogy Fanni mutassa meg, hogyan kell a cérnát befűzni a tűbe. – Ez nagyon erős kontraszt volt, ezután elkezdtem belemerülni a kreativitás kibontakoztatásába, magamnak is feltéve a kérdést, hogyan lehet úgy alkotni, hogy nem érdekel, másoknak tetszeni fog-e, csak kapcsolódni tudjak az intuíciómmal, a saját belső világommal. Hogyan tudom kifejezni, ha én valamit megélek, vagy egy jelenséget megfigyelek, és miként lehet ebben eszköz a hímzés? Ezután hímeztem meg a Hungarikum Kommentek sorozatból az első, nagyobb párnákat, és jelentkeztem az Art Open pályázatra (lásd keretes írásunkat). Ez nagyon tetszett a kurátoroknak, így jutottam el az első kiállításomig.
Mindennapi mantráink
A Kastner Kommunity kávézó terében látható, hímzett párnákon olyan tipikus kommentek szerepelnek, mint „forint felkészül”, „10 millió szakértő országa”, „jöhetnek a megmondó emberek”. Akadnak könnyedebbek – de nem kevésbé fárasztóak –, mint az „osztva és környéke”, „és hol van a link? egy barátom kérdezi”, illetve kimondottan mérgező mondatok, mint a
„szövegértés egyes”, a „talán nem kéne mindenüket kitenni”, vagy az „engem is megpofozott apám, aztán mégis tisztességes felnőtt lett belőlem”.
A szavaknak súlya van, de már maga a médium elemeli a témát, és mivel tükröt is tart, lehet mosolyogni is rajtuk, vagy mélyen magunkba nézni.
– Ezek a mondatok, bár sokszor már átsiklunk felettük, benne maradnak az ember gondolataiban. Értem, hogy sokan beírják viccből, de egy idő után már nem vicces. Amit kimondunk vagy leírunk, szerintem olyan, mint egy mantra, ugyanaz a negatív hatása, újra és újra. Ahelyett, hogy mondjuk pozitív, támogató hozzászólásokból lenne sokkal több a digitális térben. Az is érdekel, hogyan tudjuk ezt fizikai térbe kihozni, láthatóvá tenni. Egy másik projektemben csujogatásokat gyűjtöttem össze, mivel néptáncoltam, és emlékeztem rá, hogy gyerekként olyanokat csujogattunk, hogy „az uram jól megver”. Persze ilyenek valaha benne voltak a népdalokban, de hogyan tudnánk ezt a gondolkodásmódot átírni? Például a „Az asszony verve jó” helyett „Az asszony szeretve, tisztelve jó” mondatokra.
A Collabri júniusi kutatása szerint a magyar netezőknek 78 százaléka találkozott már bántó kommenttel, minden második embert el is némított egy negatív hozzászólás. A leggyakoribb sértések cinizmus és gúny formájában jelennek meg, amelyek bújtatott agresszióként mély lelki sebeket ejthetnek. A válaszadók 44 százaléka nyilatkozta, hogy egy-egy komment elvette a kedvét a munkától vagy az alkotástól, míg 12 százalék teljesen visszavonult a posztolástól. Az online térben a középkorúak és különösen a nők érzékenyebbek, ők is kapják a legbántóbb kommenteket.
Fokozódni fog a suttogó propaganda, Magyarország közéletében a nőket sokkal aljasabban támadjákBár kétségtelenül mélyen gyökereznek a magyar nyelvhasználatban a bántó, lekicsinylő frázisok, abban egyetértünk Fannival, hogy ennek nem kell így maradnia. Nem kell beletörődnünk, hogy egyszerűen ilyen a mi környezetünk, a közbeszédünk, amit az online tér csak felerősít, lecsupaszít.
– Amikor elkezdtem gyűjteni a kommenteket, akkor döbbentem rá, hogy én egy buborékban élek, és valószínűleg ezek lefedik az országot, legalábbis az emberek nagy részét, akiknek normális így gondolkodni a hétköznapokban.
Lehet, hogy csak a neten merik ezt felvállalni, otthon nem mondják ki, mert tudják, hogy a gyerekeinek vagy az unokáinak nem tetszene. Ez is szomorú, ha ezt az oldalukat aztán kiengedik az ismeretlenekre a neten. Mert akkor valójában kik is ők? A művészet erre mint jelenségre rá tud mutatni, de önmagában nem világmegváltó. Ha minden ember benne lenne a saját önismeretében, egyénileg lehetne ezen változtatni, miután ráébrednek, hogy nem oké az, amit az ember látott a szüleitől, vagy a nagyszüleitől, hogy így beszélünk másokról – vélekedik Fanni.
Művészet mint életforma
Fanni fiatal felnőttként úgy ment ki külföldre, hogy ott fogja keresni a boldogulását, ehelyett ott ébredt rá, hogy neki itt van a helye, Magyarországon.
– Lélekben valójában talán el sem mentem. Mindig az itthoni dolgokat figyeltem, itthoni zenéket hallgattam, magyar filmeket néztem, és elsírtam magam, amikor hazajöttem. De el kellett mennem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire fontos nekem minden, ami magyar – meséli Fanni, akinek alkotásaiban a népművészeti elemek is megjelennek, modern formában. A Magyar népmesékből sokaknak ismerős folyó betűtípus, a hímzett kis virágok izgalmasan árnyalják és alakítják át a közösségi médiás „Like Reply” címkés kommentdobozokat.
Fanni a workshopokkal kapcsolatban is úgy érzi, neki itthon van egy küldetése. – Nekem itt kell az önfelszabadítást, az önkifejezést előmozdítanom, hiszen én is ebből az oktatási rendszerből jövök, ahol nem nyitottan, kreatívan nevelik a gyerekeket. Külföldön például olyan könnyen elmondták magukról az emberek, hogy ők művészek. Itt aki nem végzett grafikus, vagy zeneművész, hanem más háttérrel jön hozzám workshopra, sokkal nehezebben vállalja fel, hogy az is művészet, hogy én felnőttként jutok el oda, hogy valamit szeretnék megalkotni, megmutatni magamból. Persze tiszteletben tartva, amikor ezt valaki sok évig tanulta, tökéletesítette a technikáját, a látásmódját, de emellett szerintem ez egy életforma is: úgy élni, hogy az ember mindig gondolkodik valami projektben, amiben átadhatja magát, és másokkal kapcsolódhat. Így létezni, így benne lenni a világban is művészet.
Kortársak kávé mellé
A Kastner Kommunity harmadik alkalommal hirdeti meg az idén október 31-ig kiírt Art Open pályázatot, bemutatkozási lehetőséget biztosítva olyan, feltörekvő alkotóknak, akiknek még nem volt kiállítása, vagy akár munka mellett tudnak csak művészettel foglalkozni. Nem kötik ki sem a kategóriát, se a médiumokat, szívesen látnak akár képzőművészeti, fotós, dizájn, videós és installációs munkákat is. Tavaly már közel 70 jelentkező volt, és olyan sok jó pályázat érkezett, hogy végül nem csak egy fődíjat osztottak ki (ami egy hónapos önálló kiállítást jelent), hanem több csoportos és egy kreatív különdíjat is. „Ez egy élő, nyüzsgő, kreatív közösségi tér, azt is kell szem előtt tartanunk, mi illik ebbe bele – avat be Tánczos Korinna kurátor. – Nálunk nincs olyan belépési küszöb, mint egy galériában. Ingyenesek a tárlataink, itt úgy is lehet találkozni a kortárs művészettel, ha valaki csak betér meginni egy kávét. Olyan témákat is szeretünk bemutatni, amik nem feltétlen illenek a klasszikus múzeumi térbe, de társadalmilag fontos üzenetük van. A kommentek is ilyenek: minden nap pörgetjük, de nem tudunk mit kezdeni velük. Számomra ez egy segélykiáltás is a fiatalok részéről. Rengeteg fiatal lehet, aki ezzel kel, ezzel fekszik, és a legbiztonságosabb személyes terébe is befurakodnak. Szinte az egész magyar néplélek átsugárzik ezeken a kommenteken, és nagyon erősen hat a kontraszt, ami a párnák puhasága, a hímzés finomsága és a súlyos mondatok között feszül. Bárki bejön ide, megnézi ezeket.”
