A magyar demokratikus oldal az utóbbi másfél évtizedben mindent elmondott már a Fidesz illiberális rendszeréről. És csak mondja-írja tovább, napról napra. Mindent tudunk róla. Ismerjük kívül-belül. Csak hát hiába lépünk fel ellene szavakban, ha a valóságban elfogadjuk. Pontosabban, elfogadjuk a valóságát. Amit hirdet, és ami működteti. Ebben mozgunk. Egy majdani győztes választásban reménykedve. Egy zseniális kihívóban, váratlan mesterfogásában. Két választás között viszont semmit nem teszünk, hogy gyengítsük, fékezzük, szabályozzuk a rendszert. Még annyit sem, hogy megfosszuk egyik kedvenc fegyverétől. A hazugságtól.
Adókulcs a rágalomhoz
A kormánypropaganda ismét támadásba lendült. Elkezdte teljes hangerővel harsogni, hogy ellenfele, a Tisza Párt elképesztő adóemelésre készül, ráadásul többkulcsos formában. Mi erre a bizonyíték? Az alelnök egy zavaros megjegyzése valamelyik belső fórumon, illetve egy állítólagos belső feljegyzésből, amely a pártvezetésnek készült. Magyar Péter nem egyszerűen cáfolta a vádat, hanem bejelentett egy adótervet, amelynek lényege éppen a csökkentés a széles alsó rétegek számára. Egyértelmű, hogy ez tekinthető a hivatalos elképzelésnek. De a kormány fütyül rá, sulykolja tovább, hogy az emelés az igazi terv, adatokat közöl, ki mennyivel fog károsodni, kevesebb pénzt hazavinni. És azonnal nemzeti konzultációt hirdet meg a kérdésről.
Hazugság, rágalom. Mégis elfogadjuk. Hogy van ilyen. Ebben a rendszerben lehet ilyen. Kampányeszköz. Nem elegáns, de az. Egyesek úgy vélik, sikeres is, mert a kormány vissza tudta venni a kezdeményezést.
Szerintük Kötcsén is a miniszterelnök szerepelt jobban. Mert átfogó világképbe tudta helyezni politikai üzenetét. Nem számít, hogy ez egy hazug, önkényesen mitizált fiktív, a legalávalóbb összeesküvés-elméletek paneljeiből felépített valóság, még annak is hamis, és lényegében azt követeli Európától, adja fel a liberális demokráciát, az integrációt, mert most nem arról, hanem centralizált vagy éppen illiberalizálódó nagyhatalmak felől fúj a szél. Nem baj, ügyes, hatásos szöveg. Találjon ki az ellenzék valami érdekesebbet! Ez a megengedő, magát tárgyilagosnak vélő, a politizálást afféle technicistán megközelíthető, azt szinte kizárólag a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szóló játéknak tekintő szemlélet enyhén szólva nehezen elfogadható. Olyan, mintha egy szélhámost nem tartanánk bűnözőnek, ha sikerül becsapnia áldozatát. Ő volt az ügyesebb. A politika szintjén elismerni eszköznek a megtévesztést, a hazugságot lénygében a demokrácia megtagadása. Hiszen hogyan beszélhetünk bármiféle népképviseletről, ha a hatalmat gyakorlók hamis képet festhetnek a választóknak a valóságról, kedvükre rágalmazhatják ellenfeleiket, minősíthetetlen jelzőkkel uszíthatnak? Végképp sehogy.
Delejes démonizálás
A demokratikus oldal most a szokottnál harsányabban hőbörög a gátlástalan propagandaharcon, mert reális esélyt lát a kormányváltásra. Csak hát korábban kellett volna felébredni, és komolyan venni a politika vulgarizálódását. Hogy pontosan mikor kezdődött, nehéz volna már megállapítani. Maradjunk az utolsó két évtizednél.
Meghatározó pont volt a folyamatban Gyurcsány Ferenc démonizálása. Politikai felelőssége több helytelen lépésért, döntésért nehezen vitatható. Ám a Fidesz ördöggé formálta, amit bizonyos szinten az ellenzéki véleményformálók is közvetítettek.
Azaz elfogadták a démonizálás gyakorlatát. Megszületett egy perszonifikált ellenségkép, amelyre a legvadabb narratívákat lehetett rácsatolni egészen a politikus idei visszavonulásáig. Bármikor csattanni tudott, hogy valaki „Gyurcsány embere”, hogy ő mozgat a háttérből mindenféle szálakat, ha felüti a fejét valamifajta elégedetlenség. És lassan az ellenzék is elfogadta, hogy kudarcainak legfőbb oka a volt miniszterelnök jelenléte a politikában. Nem akarta észrevenni, hogy itt nem tárgyszerű felelősségre vonásról, hanem bűnbakképzésről van szó, amelyre hazug narratívákat lehet építeni.
A történet a Soros-mítosszal nyitott új fejezetet a 2010-es évek közepén. Ez már igazi összeesküvés-elmélet volt, lehetőséget adva antiszemita érzelmek kiélésére is. Sokat morogtak ellene, de nem vették igazán komolyan. Nem lehet lesüllyedni erre a szintre. Pedig le kellett volna – foglalkozni vele, cáfolni, hárítani. Mert erre épült aztán az országot megosztó, nemzetvédő narratíva, amelyben az ellenzék idegen érdekeket képviselő ügynökhálózatként jeleníthető meg. Gyökeret tudott verni, a szereplők szabadon cserélhetők benne. Soroshoz mellé oda lehetett húzni Brüsszelt (az Európai Bizottságot), az amerikai Demokrata Pártot, és az épp aktuális témától, kampánytól függően váltogatni őket. Ez is lement az ellenzéki torkon, hiába csóválódott közben a fej. Egyszerűbb volt Márki-Zay Pétert felelőssé tenni a választási vereségért, mert meggondolatlanul nyilatkozott felelősen az orosz-ukrán háború kitörése után, és nem tagadta, hogy a NATO-szerződés közös védekezést ír elő a tagoknak. Ő így egyszerre lett Gyurcsány bábja, a romlott Európa ügynöke és háborúpárti.
Vétkes valótlanság
A jelenlegi kihívó igyekszik kikerülni a kormány narratíváját, úgy döntött a választásokig nem konfrontálódik vele. Gyurcsányozással már nem kell számolnia, a poloskás téma lepattant róla, elhajolt az LMBTQ- és migránspártiság vádja elől. Így is birkózhat azzal, hogy Brüsszel embere, és Kijev magyarellenes érdekeit szolgálja. Úgy tűnik, ennyire fel is készült, de az adóemelés rágalma mintha váratlanul érte és kicsit megtántorította. Hogy hiába cáfol, hiába hirdet világos programot, gátlástalanul dübörög körülötte a hazugság. Pedig csak az a rágalomgépezet kapott új erőre, amely másfél évtizede beolajozottan működhet. Érthető, hogy kényszerű, indulatos kijózanodásában egy meglepően radikális üzenettel reagált a történésekre.
A TISZA minden sajtó- és propagandatermék ellen sajtó-helyreigazítási pert indít, amely Orbán Viktor luxizó miniszterelnök megbízásából aljas, hazug állításokkal próbálja lejáratni a TISZA közösségét. (…)
„A leendő TISZA-kormány alatt bűncselekménynek fog számítani, ha egy sajtótermék szándékosan, rosszhiszeműen valótlanságot állít, főleg ha ezt az egyértelmű cáfolat után követi el. (…) Ha egy propagandatermék szándékosan és visszatérően követi el a fenti bűncselekményt, a Médiahatóság ideiglenesen felfüggesztheti a működését.”
Na, kapott is a fejére szépen. Természetesen az ellenzéki oldalról is. Joggal, hiszen egy demokratikus alapértéket kérdőjelezett meg, a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadságot. Magát a kirohanást szülő problémát azonban nem kéne lesöpörni az asztalról. Minek tekintsük a közéletben, a politikában jelentkező hazugságokat, rágalmakat? Téves vélekedéseknek, egyszerű polgári vétségeknek? A fent vázolt hazug narratívák, karaktergyilkos vádak, főleg ha a hatalom bástyáival vannak körülvéve, aligha kezelhetők ilyen könnyedén. Lényegében a társadalom megtévesztéséről van szó. Ami ellen nincs igazi ellenszer. Nem várható el a polgároktól, hogy minden információt, állítást kontrolláljanak. A politika szolgáltatás egy polgári demokráciában. A munkamegosztás egyik területe. Mit szólunk ahhoz, ha az orvos nem vizsgál meg rendesen, abban a hitben tart, vírusfertőzésünk van, miközben súlyos betegség munkálkodik bennünk? A politika ugyanígy felel a hiteles tájékoztatásért, az érdekütközések áttekinthetőségéért, az álláspontok korrekt kifejtéséért. A gyerekekre rászólnak az iskolában, ha csúnyán beszélnek, megbuktatják őket történelemből, ha nem ismerik. A politikusnak mindent szabad? Az ő szakmájának nincsenek minimális előírásai? A valóság azt üzeni, a jognak komolyabban kéne foglalkoznia a terület szabályozásával, a jelenleginél hatékonyabb kontrollmechanizmusok kialakításával.
Illiberális beszivárgás
A polgári (liberális) demokrácia szilárdsága igen komoly mértékben attól is függ, mennyire képes fejleszteni, tökéletesebbre csiszolni saját struktúráját. A politikai kultúrát igyekezni kell minél magasabb szintre emelni, egyfajta demokratikus mintává érlelni. Csak így tudja a polgárok számára a rendszer értékeit közvetíteni, és növelni közéleti érettségüket, képességüket a megfontolt érdekképviseletre. A baj csak az, hogy a jelenlegi tőkés rend elitjeinek mintha nem lenne igazán érdeke a demokrácia stabilizálása, erősítése. A „kommunizmus rémének”, a Szovjetuniónak az eltakarítása óta a győztes polgári világ nem lett szabadabb. Ellenkezőleg, egyre szűkebb elitek uralják, egyre agresszívebb módon. Mind leplezetlenebb maffiaszemléletekkel fordulnak a piacok felosztása, érdekszférák kialakítása, az „új világrend” megteremtése felé. Lassan újra kezd legitimmé válni az erőszak alkalmazása. Illiberális elemek szivárognak a hatalomgyakorlásba. Nem véletlen, hogy az Európai Unió lényegében megalakulása, az 1992-es maastrichti szerződés óta nem tud újabb érdemi lépést tenni az integráció irányába. Félő, hogy ezek a folyamatok lassan maguk alá temetik a polgári demokráciát. A kiút balra van.
