Márton László: CIA-irodalom

Ötszáz magyar író Nyugatra tart! – kiáltott fel Cs. Szabó László ‘56 decemberében. A tréfának szánt, de a valóságot megközelítő jelenet azért jut eszembe 70 év után, mert Telkes András cikkében elemezte a CIA lélektani hadjáratának egy epizódját és Michael Josselson szerepét Ha nem is ötszáz, de minimum ötven magyar író tartott nyugatra a forradalom leverése után. Illetve legalább ötven olyan személy, aki írónak tartotta és mondta magát. Éhesek voltak: ételre, hajlékra, nyomdafestékre.

Az ötven írójelölt között akadt néhány bizonyítható múlttal rendelkező: Faludy György, Ignotus Pál, Határ Győző, Dénes Tibor, Pálóczi Horváth György és jó néhány kezdő, de már ismert, tanulmányaikat Oxfordban és más neves egyetemen folytató diák. Londonban élt és dolgozott Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Mikes György és a magyar nyelven nem publikáló, de a magyar értelmiségieket mindig szívesen segítő Koestler Artúr.

Koestler találta ki a Kongresszus a Kultúra Szabadságáért (CCF) mozgalmat és beszélte rá az amerikai külügyminisztert és a CIA vezetőit a lélektani hadviselés taktikájának változtatására – nevezetesen, hogy a kommunizmus szidalmazása helyett a nem-kommunista értelmiséget szólítsa meg. Itt csatlakozik a történethez a Telkes által említett Michael Josselson. Az Észtországban, zsidó családban született, több világnyelvet tökéletesen beszélő, a német megszállás elől Franciaországba, majd az USA-ba menekülő férfi az amerikai hadsereg tisztjeként harcolt a II. világháborúban; a CIA felismerte és magához vonta a rendkívüli tehetséget. A háború végén ő ültette át a gyakorlatba az új elvet: „a harcos antikommunizmus helyett a kultúra terén ellensúlyozni az értelmiséget célzó szovjet befolyást”.

A magyar értelmiségi emigráció ugyan nem szorult antikommunista leckére, de az indulatokon túl lassan és nehézkesen keresett megfelelő szerepet. A szerepét hivatásnak tekintő Josselsonban megértő és erős háttérrel rendelkező partnert találtak..., volna. Az idillien kezdődő kapcsolat azonban gyorsan megromlott és teljes szakítással végződött.

Lássuk az okokat.

A Londonba érkező, angolul jól beszélő Faludy, Ignotus és Pálóczi Horváth a célon túllőve a valóságtól alaposan eltérő legendával próbált befolyást szerezni és megélhetést biztosítani. Faludy a legnagyobb élő magyar költőként jellemezte magát; Pálóczi Horváth a Sunday Times hetilapban mint „a magyar forradalom szellemi vezére” mutatkozott be; Ignotus Pál, József Attila mellett a Szép Szó társ-szerkesztője, akit a börtönben megkínoztak, munka- és kommunikáció képtelenné vált, de neki is élni kellett valamiből.

Faludy nem csak Szabó Zoltánt próbálta kiszorítani a szerkesztőségből, hanem távol akarta tartani mindazokat, akik – többek között – az Irodalmi Újságban szervezték akkor az írók lázadását. Az amerikai szponzor ekkor még nem vette észre, hogy a szabad világba menekült korábbi szerkesztők, Enczi Endre és Méray Tibor nem vettek részt a lap újraindításában. Az oxfordiak, azaz András Sándor, Gömöri György, Krassó Miklós és jómagam írásait befogadták, de véleményünk a teljhatalmú szerkesztőket nem érdekelték.

Számukra kínossá válhatott volna, ha azonnal kiderül az igazság – nevezetesen, hogy a triumvirátus tagjai közül egyikük sem tartozott az élvonalhoz, még kevésbé, hogy bár hamis vádakkal börtönözték be őket, ettől nem vált irodalmi munkásságukat jelentékenyebbé. A berendezkedő kommunizmusnak ellenálló tevékenységük ennél is szerényebb lehetett: Faludy amerikai katona, Pálóczi Horváth Teleki Pál bizalmasa, majd a háború alatt az angol titkosszolgálat tagja volt. Ignotus a háború után a londoni követség sajtóattaséjaként tevékenykedett. Mivel a fordulat évétől kezdve börtönben ültek, a forradalomhoz közük nem volt.

Ennyi „csúsztatást” Josselson talán elnézett volna. Faludy önálló vonala azonban a CIA politikájával került szembe, az Irodalmi Újságot harcos és hangos antikommunista orgánummá alakította. Ez zsákutcába vezetett. Az emigráció tanult, gondolkodó többsége erre nem volt vevő, és szorult a hazai értelmiség, ha véletlenül néhány átcsempészett lapszám eljutott hozzá, nem tudott (volna) mit kezdeni. Mi több, Faludy időnként az amerikai külpolitika alakítóinak is kéretlen tanácsokat adott. A szerkesztőbizottság figyelmeztetéseit függetlenségére hivatkozva visszautasította, bírálóit lekommunistázta.

Az egyre növekvő feszültséget Josselson úgy szüntette meg, hogy a szerkesztést először Enczi Endrére, majd Méray Tiborra bízta. Mindketten a budapesti Irodalmi Újság szerkesztői voltak, mindketten józanul értékelték a helyzetet. Méray 1962-től a rendszerváltásig, majdnem 30 évig egyre apadó forrásokból tartotta fenn a lapot, mintegy vezekelve a sztálinizmus szolgálatában eltelt évekért. Az Irodalmi Újság hosszú életét Nagy Ernő, korábbi vasmunkásnak is köszönhette, aki nyomdájában, egyszemélyes CIA-ként állította elő.

Ha már itt tartunk, szükséges kitérni a Telkes által említett botrányra, pontosabban ál-botrányra. Azért nevezem ál-botránynak, mert az amerikai törvényhozók nyilvános vitában erősítették meg, hogy mind a Szabad Európa Rádiót, mind CCF-t, és egy sor más intézményt is a CIA táplál. A különböző folyóiratok szerkesztői lemondtak, ezek megszűntek, magukkal rántva Josselsont. Nem kevés képmutatás kellett ahhoz, hogy bárki meghökkenjen, ugyanis a CIA, éppúgy, mint a hadsereg vagy a diplomáciai szolgálat az USA költségvetésében szerepelt, azaz polgárainak adójából működött. A példa kedvéért: Kéthly Anna amerikai útján egy úriember a CIA nevében egymillió dolláros segítséget ajánlott fel a száműzött politikusnak – aki ezt visszautasította. Negyvennyolc órával később egy másik úriember az AFL-CIO szakszervezet nevében vitt egymilliós csekket – amit Kéthly köszönettel elfogadott. A látszatra bizony ügyelni kell!

Hasonló körülmények között szűnt meg a brüsszeli Nagy Imre Intézet, amely rendezvényeivel, három nyelvű kiadványaival, tekintélyes szerzőkre támaszkodva képviselte az ‘56-os forradalom ügyét. Itt a Petőfi kör hajdani titkára, emigránsként a trockista mozgalomhoz csatlakozó Nagy Balázs addig háborgott, amíg a maga műfajában egyedülálló Intézet megszűnt.

A mai világban még inkább, mint a régiben, nemcsak a háborúhoz szükséges pénz, pénz és pénz, hanem a politikához is. Jól tudja ezt a Fidesz, amely gondoskodik arról, hogy gaztettei árát a magyar állam költségvetése állja, de ellenzékének tiltja támogatás elfogadását.