Felfelé és lefelé – Soltész Bélával generációk közti konfliktusról

Ismerve társadalomkutatói érdeklődését és útikönyveinek terepét, kétségek nélkül mondhatjuk, hogy figyelmének fókuszában Latin-Amerika áll. Így különösen meglepő, hogy a szépirodalmi kötetei kizárólag a magyar társadalmi valóságra, a mindennapokra, a magyar emberek közti kapcsolatokra koncentrálnak, a déli földrész maximum érintőlegesen bukkan föl – mint például új novelláskötetének Visszatérés Mandarruba című záródarabjában. Hogyhogy a magyar hétköznapok szociografikus ábrázolása mellett tette le a voksát szépíróként, ahelyett hogy stílszerűen például mágikus realizmusban utazna?

Teljesen tudatosnak nem mondanám ezt a differenciálódást, de tisztában vagyok vele, hogy a különböző könyveim más témákról és más regiszterben szólalnak meg. Több írói személyiségem van. Az egyik a társadalomkutató egyetemi oktató, aki a munkája részeként tudományos cikkeket publikál és szakkönyveket szerkeszt a migráció kérdéseiről mind magyar, mind európai és latin-amerikai vonatkozásokkal. A másik írói személyiségem az útikönyvszerző, aki a doktori tanulmányaim során jött létre, miután ösztöndíjak révén két félévet tölthettem Chilében és Mexikóban – néhány környező országba, mint Peru, Bolívia, Kuba, Guatemala, is eljutva –, és előbb egy népszerűvé vált blogon, majd hazatérve könyvben (Clandestino – Egy év Latin-Amerikában) számolhattam be kíváncsi, rácsodálkozó magyar utazóként az élményeimről. Mondjuk a doktori disszertációmat az utazásaim és a bulizás miatt nem odakint, hanem már itthon írtam meg. Hogy azután 2014–15-ben visszatérjek a dél-amerikai kontinensre, és az újabb utazásaimról további két könyv szülessen (Hátizsákkal Brazíliában; Eldorádótól az Antillákig).

Ekkor tájt már a szépírói énje is megszületett, előbb egy regény, majd egy novelláskötet megjelenése jelezte ezt.

Igen, és úgy alakult, hogy szépíróként abszolút Magyarország, a saját és a pesti közegem, az akkori 20-30, ma már 40 évesek élete, egymás közti viszonyainak leírása érdekelt, némi társadalomkritikai éllel. Attól, hogy beleszerettem Latin-Amerikába vagy a Karib-térségbe, még nem váltam latinóvá vagy karibbá. A magyar írói hagyományok vezetik a tollam. Azzal a gondolattal persze el lehet játszani, hogy Magyarországról írjak spanyolul, latin-amerikai olvasókat képzelve magam elé… Elképzelhető, hogy az írói identitásaim témái, elbeszéléseik módjai tíz-húsz év múlva összeérnek, talán éppen mágikus realistává, vagy bolañói infrarealistává. A most készülő regényszövegem egyébként a fentebb említett zárónovella valóságtól kissé elrugaszkodottabb világát követi.

Nem aggódott azon soha, hogy a magyar olvasók mégiscsak a saját valóságu(n)któl menekülve nézik előszeretettel például a brazil szappanoperákat, így szívesen olvasnának e tárgykörben inkább?

Az olvasói érdeklődés Latin-Amerika iránt biztosan sokat segített abban, hogy a könyveim megjelenhessenek. De minden, amit Latin-Amerikáról leírtam, az a valóságnak megfelelő, nem egy kitalált, egzotikus Latin-Amerikát alkottam meg. Ezért is lenne teljesen hamis, ha szépíróként hirtelen elkezdenék valami „vérbő latin regényt” írni. A Rabszolgasors című regényem, amelynek kiindulópontja az itthon nagyon népszerű teleregény főszereplője, Isaura szemműtétjére egykoron a nyolcvanas években indított gyűjtés volt, egy több síkon mozgó, de alapvetően a magyar groteszkből táplálkozó szöveget eredményezett – ennél kevésbé ironikusan, önkritikusan nem tudnék ehhez a dologhoz hozzányúlni.

És mi határozza meg az új novelláskötet szövegeinek poétikáját, miben látja a legfőbb különbséget a tíz évvel korábbi könyvhöz képest?

Szerintem érettebbek a szövegek, mint ahogy az az ember is, aki megírta őket. A legfőbb különbség, amiből aztán sok minden következik, az, hogy míg az Inbox szövegei egyes szám első személyben íródtak, addig az Osztatlan közös novelláiban egyes szám harmadik személyű az elbeszélő. Itt már nem monológok vannak, hanem mindig legalább két, egymással dialógusban lévő ember viszonyára fókuszálok. A történések is ehhez mérten két vagy három szálon futnak, és idővel kölcsönhatásba lépnek egymással. Az Inbox egy lendületre íródott tárcanovelláinál az Osztatlan közös szövegei sokkal összetettebbek.

A teleregény műfaja továbbra is itt kísért. A Gazdagrét című novella, mely a népszerű magyar sorozat forgatási helyszínén játszódik, az elbeszélő gondolataival úgy fejeződik be, hogy „ha ez egy epizód lenne a Szomszédokból, akkor most belenézne a kamerába, és mondana valami kurva nagy igazságot”. Ám a kötet novelláinak zárlata éppen elkerüli ezt a fajta didaxist, inkább abbamaradnak, semmint mondjuk csavaros fordulattal poentírozódnának. Ez a fajta írásmód egyben szemléletmódot is jelez?

Nem a túlontúl megcsinált történetekben, inkább a szövegek organikus fejlődésében hiszek. Ha érdekes, működőképes egy novella, nincs szüksége látványos gesztusokra, poéntűzijátékra a végén.

Még a poétikánál maradva, nem függetlenül a Binárisban és a Savgerinc című novellák témájától: vajon milyen lenne a Soltész Béla-szöveggenerátor? Hogyan viszonyul íróként a mesterséges intelligencia szépirodalmi tevékenykedéséhez?

A Binárisban című novellában szó esik egészen abszurd szöveggenerátorokról, de ez csak egy vicc. Egyébként próbálkoztam ChatGPT-vel novellát írni, de nagyon rossz lett mindegyik. Nincs Soltész Béla-szöveggenerátor, és remélem, hogy nem is lesz. Pont azért, mert hiányozna belőle a véletlenszerűség: az ötletek, a szövegelemek, a hangulatok, a karakterek meglepő és váratlan elegye az, amitől szerintem saját magam számára tetsző szövegeket tudok írni. Maradok a természetes intelligenciánál.

Poétikai változások mellett a szociografikus érdeklődés továbbra is fennáll, de az Osztatlan közös novelláinak Y generációs szereplői már a baljós 2020-as években igyekeznek boldogulni, és a humora is sötétebb… Illúzió helyett dezillúzió. Társadalomtudósként hogyan látja a ma harmincas-negyvenes korosztály helyzetét, lehetőségeit?

Én is a része vagyok ennek a generációnak, szépíróként már csak ezért is lehetek annyira önző, hogy arról írok, ami engem és ezt a közeget foglalkoztatja. Mint mondjuk a generációk közti konfliktus – felfelé és lefelé is. Alapvető élménye ennek a korosztálynak, hogy nem nagyon érti az előtte lévő és az utána következő generáció képviselőit, de talán még saját magát sem. Habár a novelláim értelmiségi karakterei érzik, hogy dolgozniuk kell az emberi kapcsolataikon, megmenteni a barátságokat, működőképessé tenni a szülő-gyerek viszonyokat. A meg nem értés oka valószínűleg az, hogy nagyon eltérő életpályákat hozott létre az elmúlt évtizedekben, hogy ki milyen pillanatában, életszakaszában élte meg a három legnagyobb váltást: a rendszerváltást, a gazdasági globalizáció begyűrűzését, és az infokommunikációs forradalmat. Ha csak az utóbbit nézzük: abba a korszakba léptünk, amikor bármilyen információhoz hozzáférhetünk, de ezek nagy része hülyeség. Az Y generáció tagjai ezt jól értik, szemben az idősebbekkel. A rendszerváltozás gyors átrendeződéseiből a mi generációnk még nem tudott profitálni, az arra következő majd’ két évtizedes időszaknak ugyanakkor a kulturális és gazdasági haszonélvezői voltunk, sok mindent megérthettünk és megélhettünk. Az utánunk következő generációnak ezek a tudások már adottak, de közben megint egyre barátságtalanabb hellyé vált a világ.

A generációs szakadékok problematizálása, az áthidalásukra tett kísérletek mellett állandó témája a novelláinak a magát nemzeti jobboldalként meghatározó diskurzus – ami nem köthető korosztályhoz, társadalmi szerephez stb. De akkor hogyan fogható meg?

Hogyan lehet írni ma arról, hogy a magyarok egy része iszonyatosan nacionalista? És ennek a nacionalizmusnak bizonyos turulos, árvalányhajas elemei elégé túl vannak hajtva? Ez probléma. Merthogy – ahogy engem a holland antropológus Don Kalb egyik tanulmánya erről korábban elgondolkodtatott – a nacionalizmus mögött valójában osztálysérelmek vannak, csak az a marxi nyelvezet, amivel mindezt le lehetne írni, időközben már kiment a divatból.

Ahogy a kötetének címe sem lehet mindenkinek világos.

Az „osztatlan közös” a szocializmusból ránk maradt jogi tulajdoni forma, és arra a kényszerű közösségre utal, amelytől mindenki szabadulna. Nem lenne ördögtől való, hogy valami osztatlan és közös, mégis mindenki, ha ilyen tulajdonhoz jut, megpróbálja a közöst megszüntetni, és a természetesnek vélt állapotot visszaállítani, azaz felosztani privát tulajdonokra. A kifejezés mögött rejlő termékeny feszültség tetszett meg, amihez valóban szükséges némi posztszocialista érzékenység.

Térjünk vissza az egyéb sérelmekből fakadó érzékenységekhez!

A jelenlegi sérelemdiskurzusok, így a túlhajtott nacionalizmus mögött is tényleges osztálysérelmek rejtőznek a rendszerváltás vesztes csoportjai részéről, aminek kifejezéséhez nem volt meg a nyelv. A dolgozó elvesztette a nyugati multi miatt a munkáját, de nem protestálhatott az államnál vagy a szakszervezetnél, így a gazdasági globalizációra a nacionalizmus nyelvén válaszolt: „rohadt külföldiek!” Pedig nem a külföldi emberekkel, hanem a külföldi tőkével volt baja, a „tőke” fogalma viszont már lejáratottan marxi volt. A deklasszálódás, a düh a turbónacionalizmusban jött elő, amin a valós sérelmi háttere miatt nem lehet jóízűen nevetni, viszont nem is lehet úgy tenni, mintha ezek a nacionalista tirádák rendben levőek lennének, mert amit állítanak, az nagyrészt hülyeség, és valamilyen módon pellengérre kell állítani. Íróként szatirikus, ám mégsem dehonesztáló megközelítést próbáltam érvényesíteni.

+1 KÉRDÉS
Az egyik novellájában iskolai dolgozat keretében az időutazó diákok Berzsenyi Dánielt látogatják meg, ám a költő elzavarja őket elfajzott magyarságuk miatt, de mégis visszamásznak hozzá a kisablakon. Időgép birtokában ön melyik előd kollégáját látogatná meg?

Hamvas Bélát. Nem ismerem a teljes életművét, de a Karnevált háromszor vagy négyszer is elolvastam, az egyik legjobb magyar regénynek tartom. Érdekes, hogy akkor tudta megírni ezt a komplex és terjedelmes művet, amikor az államszocializmus legsötétebb idejében elvesztette az értelmiségi egzisztenciáját, és elment egy Szentendre melletti szőlőhegyre csősznek. Az a boldogság, derű, hogy végre csak a regényírásnak szentelheti az idejét, abszolút érződik a sorain. De a magyar abszurd megkerülhetetlen alakjával, Örkény Istvánnal is szívesen leülnék beszélgetni egy fröccs mellé.