Szükségszerűség, kényszer és szabadság között – P. Szathmáry Istvánnal az egyensúly megtalálásáról

Nem kétséges, hogy szereti a krimiket, a disszertációját is belőlük írta. Ám mintha az első regénye éppen a műfaj jellegzetességeinek, sémáinak kritikáját adná, és a krimiolvasás rögzültségeinek lebontásában lenne érdekelt, miközben egyéb regényműfajokat is megszólít. Miként aposztrofálná az így keletkezett műfajt?

Zsákutcás pikareszk regénynek. Valóban volt, aki felrótta, hogy bár a krimi körvonalai ködlenek fel, ehhez képest nem minden olvasói elvárás teljesül. Noha én, mint valami IKEA-bútorhoz, azért igyekeztem összeszerelési útmutatót is adni az olvasásához. Ám semmiképp nem a krimi leépítése volt a célom, nagyon is tisztelem a műfajt, bár jelenleg éppen annak vagyunk tanúi, hogyan kannibalizálja a szépirodalmat – megállíthatatlanul. Miután az írók sokáig a posztmodern léhaság állapotában alkottak, a történetközpontúsághoz való visszatéréskor olyan műfajokat kellett találniuk, ahol a szüzsé eleve jól összekalapált, a kriminél jobbat pedig e téren nem lelhettek. Bevallom, én már leginkább a hiányai alapján tudok rátekinteni a saját regényemre. Azt látom benne, milyen hegycsúcsokat nem másztam meg, milyen mélységekig nem merültem alá… mert valójában egy nemzedéki regényt szerettem volna írni, de talán így elsőre nem volt meg hozzá a kellő bátorságom.

A ’90-es és 2000-es évek szellemi pezsgéséről való megemlékezés nagyon is kitűnik a regényben, mégha egy összeesküvés-ízű szólam is felsejlik, amely a demokratikus szellemiséget, az ösztöndíjakat, egyéb támogatásokat nyugati ideológiai hatalmi manipulációként értékeli. Fiatalsághoz köthető nosztalgiával gondol a régi évezredet záró és az újat nyitó évtizedre?

Aranykor-érzet nosztalgiám nincs, de nagyon régóta izgat, hogy miért történt az, ami, azzal a generációval, amely a húszas éveit taposva élte meg 1990-et, s így a magyar történelem talán legszerencsésebb generációja. Erre a korszakra minden további nélkül utalhatunk „kölcsönkapott idő”-ként – amikor egy vértelen rendszerváltást követően Magyarországon értelmiségiként létezni végtelenül kényelmes volt, és szexi. Ám az említett generáció története bukás vagy kudarc, miközben olyan bőséggel és lehetőséggel találkoztak, mint se előtte, se utána senki. Tehát én nem a saját, hanem a nálam tíz évvel idősebbek fejével próbáltam gondolkodni. Az én generációm egyébként egy mikrogeneráció, beékelődve az X és az Y (Millenáris) generációk közé, az 1977 és 1985 között születetteket Xennialoknak hívják. Ennek a „közöttiségnek” a következményeit és hátrányait nagyon is érzem. Xennialként még én is az analóg korból származom, de mi már azzal szembesültünk, hogy azok az értékek és készségek, amiket kaptunk, amiket tanítottak nekünk, használhatatlanok. Személyes vonatkozás, hogy míg a tíz évvel előttünk járók még maradéktalanul kiélvezhették a bölcsészlét megannyi élményét, mi már csak a jóval visszafogottabban bájával találkozhattunk – majd kilöktek minket az Excel-táblázatok jeges világába. De ez a két évtized a szabad gondolkodás ideje is volt, amikor teljesen természetesnek tűnt, ha Horn Gyula eljön a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre beszélgetni az alkalomra váró 500 jobboldali elköteleződésű hallgatóval.

Regényének prológusa egy kihalóban lévő dél-amerikai indián törzs utolsó tagjainak reakcióit írja le kultúrájuk, nyelvük semmibe tűnése kapcsán. Ami allegóriaként utalhat a ma láthatóan szintén végnapjait élő magyar értelmiségi/bölcsész „törzs” eszméletvesztésére. Miben látja ennek a hanyatlásnak az okait?

Ez a nagyon rövid kis bevezető annak a foglalata, ami engem történetileg nemcsak hogy végtelenül izgat – de az őrületbe is kerget: hogyan lehetséges a szükségszerűség, a kényszer és a szabadság között valami jó egyensúlyt találni? Ebben a prológusban szentségtörő módon az amúgy általában felmagasztalt vadászó-gyűjtögető népek kultúráját a kényszerűség mentén rántom le a piedesztálról a sárba. Mert hogy nincs olyan emberi társadalom, amiben mindenki nagyvonalúan, önzetlenül, együttműködve létezik – az emberi társadalmakat az önzés szabályozza. Ami különbséget jelenthet egy jól működő és boldog társadalom és mondjuk ezzel szemben a miénk között, az az, hogy máshol olyan szabályozó intézkedéseket iktatnak be, amelyek ellenhatnak az emberi gyengeségnek. Míg nálunk – fogalmazzunk így – ebben nagyobb a lazaság.
Az, hogy a bölcsészettudomány presztízse miért került a béka feneke alá, nyilván sok tényező függvénye, de inkább csak kérdéseket szül bennem. Egy kiváló magyar grafikus, Kemény György mondását idézem, aki azt állította: „a magyar kultúra verbálsoviniszta”. Igen, de az írott szó romantika korától kezdődő nimbuszának valójában a 2010-es években vége szakadt, mégha manapság már a húsz évesek is önéletrajzot írnak, és autofikciónak nevezve szépirodalomként tálalják. A mágikus vonzereje ugyan még mindig megvan az irodalmi létnek, ám eközben az emberek egyáltalán nem olvasnak valódi szépirodalmat. Igencsak furcsállottam, akikor egy fiatal lengyel író lány, aki egy könyves közösségi platformon lett széles körben nagyon népszerű, majdhogynem büszkén nyilatkozta azt, hogy ő aztán nem az az olvasó típus! Tényleg nem értem, miért nem látnak értéket a bölcsészetben, hiszen a tapasztalat is azt mutatja, a bölcsészek azok, akik a végzettségüktől a legmegdöbbentőbb módon eltérő pozíciókban is helyt tudnak állni, mivel képesek átlátni a legkülönbözőbb folyamatokat is.

A regényének főszereplője, egy egyetemen tanító bölcsész is megpróbálja anyagi javakra váltani művészi ambícióit, képességeit: a megélhetését főleg akcióthrillerek írásából biztosítja. A tipikusnak mondható Colin C. Marshall szerzői néven aztán roppant sikeres is lesz. Elgondolkodott rajta, hogy fricskaként a Bánatos férfiak kézikönyve címlapján is esetleg ez a név szerepeljen?

Inkább csak azon, hogy grafikusként megrajzolom a könyveinek a borítóját… Noha az elitista bölcsészek fintorognak az efféle kiadványok és iparos szerzőik említésekor, engem a tiszteletadás szándéka vezetett a műfajról írva. Magam is jó pár Lőrincz L. László könyvet olvastam annak idején, izgalmasnak találtam őket, és átjött rajtuk, hogy a szerzője szerette írni őket – ez a legtöbb kortárs szépirodalmi alkotásban nem érhető tetten, sőt, inkább az ellenkezője. A műfaj íróiban érezhetően ott munkál az ügyszeretet. Ez előtt érdemes fejet hajtani, ahogy azok előtt is, akik nem sajnálják az idejüket arra, hogy első látásra fura szempontok alapján kiértékeljenek egy-egy alkotást vagy életművet. A disszertációm írása közben botlottam bele egy szakdolgozatba, ami azt vette számba, hogy LLL műveiben hányféle módon halnak meg az áldozatok – a darázscsípéstől a cápatámadáson át a fejre mért piszkavasütésig. Gyönyörűnek találtam, így beleírtam a regényembe is. Történelem szakosként nagyon becsülöm azokat, akik fél életükben olyasféle cikkeket publikálnak, mint „A lábasjószágszám alakulása a Jászságban 1780–1910 között”.

Említette a fiktív könyvek borítója megrajzolásának beteljesítetlen ötletét. Egy videospot viszont készült a regénye megjelenésekor. El tudja képzelni képregényként a Bánatos férfiak kézikönyvét, netán meg is valósítaná?

Azokat a rajzokat a feleségem, Végh Kata készítette, aki nagyon kiváló grafikus… A megismerkedésünk is grafitvonal mentén történt, ráadásul álnév is szerepet kapott benne: Híd Jenő néven jelentettem meg karikatúrákat a Magyar Hangban, amiket ő nagyon szeretett, és le is csapott egy nyereményjátékra, amivel megnyerte az egyik rajzomat, sokkal idősebb fazonra számított… Szóval a grafikáihoz a Nagy-Britanniában élő, Danny Boyle-lal is dolgozó, világhírű effektművész Balogh Zsolt készítette az animációt. Egy ilyen stáb után fel nem emelném a ceruzát, ezt felülmúlni lehetetlen vállalkozás lenne.

Érdekes példája a feleségével való megismerkedése a fikció (álnév) benyomulására és térnyerésére a valóságba – ennek számos egyéb megvalósulását ismerteti még a regényben. A saját életében is akadt még rá eset?

Leginkább a kulturális újságírói működésem időszakából jutnak eszembe egymás közti ugratások, tréfálkozások, amikor álcikkekre hivatkoztunk. Polonistaként főleg lengyel példák jutnak eszembe e téren, például amikor II. János Pál megírta, hogy érettségije után evett egy krémest a szülővárosa cukrászdájában, ezt követően az összes helyi cukrászda ezzel hirdette magát; ahogy egy utcai ivókútból is csodatévő víz folyt, miután kitudódott, hogy kortyolt belőle… Vagy egész üzletág alapult annak a fa leveleinek az eladására, amelyen megjelenni vélték Jézus arcát.

Szinte sorsszerű. „Az élet akkor is kiteljesedhet, ha látszólag csődöt mond” – ez a mondat viszont többször előkerül a könyvben, és akár kulcsként is működhet a regényhez?

Inkább ennek is a sorsszerűsége érdekes. Annak idején az egyetemi kollégista lakótársam, Kristóf, aki nagyon bölcsészként akár hajnali 3-kor is felkeltett, hogy megossza velem éppen elkészült verseit, és ezek nem haikuk voltak, hanem hosszú poémák, az egyik pszichológia vizsgájára készülve olvasta fel nekem ezt a mondatot a piliscsabai egykori szovjet tiszti lakásban. A körülmények abszurditása végett maradt meg bennem a mondat, és csak a regény megírása idején kerestem utána, vajon honnan is származhat. Erre kiderült, hogy Viktor Frankl pszichiátertől származik, aki nagy kedvencem – összeértek a szálak. Azt túlzás lenne állítani, hogy a mondat a megtalált belső békét hirdetné, de talán az a gondolat megfér mellette, hogy nem kell mindig győztesnek lenni. És ahogy azt a generációm kapcsán fentebb említettem, erre nem is volt esélyünk.

+1 KÉRDÉS
Habár a regény címe (szándékosan) tévutakra visz, érdekelne: mitől bánatosak manapság a férfiak, mitől a nők?

Egyértelmű okait látom abban a kommunikációs szakadékban, ami a férfiak és a nők között létrejött, és ami politikailag is leképeződik. Lásd a legutóbbi lengyel elnökválasztást, ahol többségében a nők szavaztak a jólfésült, liberális, européer Rafał Trzaskowskira, míg a végül nyertes, a hagyományos értelemben macsó (egykori futballhuligán, bokszoló) Karol Nawrockira a fiatal férfiak tették a voksaikat. Manapság a férfiaktól olyan dolgokat várnak el, amihez egyelőre nem kapták meg az eszközt, a felkészülést. Az apai példák is hiányoznak számukra. Ezért aztán nem is tudnak azonosulni ezzel az elvárt szereppel, ami a társadalmi valóság kulturális hordozóin – például tv-sorozatokon – keresztül jelenik meg: legyenek rugalmasak, kommunikatívak, fejezzék ki az érzelmeiket. Amíg a női platformokon egyfolytában az igazi férfiakat keresik, úgy a férfi beszélgetésekben meg az a téma: hová lettek az igazi nők?