Cserháti Éva: A múlt lankái (Részlet a regényből)

Csak az este sűrű sötétségét érzékeltem, a mélységét nem. Nem tudtam, hogy egy völgykatlanba érkeztem, és az áthatolhatatlan feketeség nem a csillagtalan égbolt palástja, hanem a dombok egymást elfedő vonulatai.
Nem néztem fel, de a táj súlya rám telepedett, amint leléptem a vonatról. Erőtlen voltam, és ahogy lendületet vettem, hogy a bőröndöt a peronra rakjam, megrántottam a karom.
A hátizsák könyörtelenül húzta a megfáradt csuklyásizmokat, és görcsös igyekezetük, hogy egyenesen tartsák a fejem, lassan fájdalomba fordult.
Más leszálló nem volt. A megálló peronján egyedül ácsorogtam, tanácstalanul, amikor a vonat továbbgördült. Ablakaiban meg-megvillant kanárisárga hátizsákom. Elkaptam a tekintetem, és a földre szegeztem, hogy eltereljem a figyelmemet a vonat hívogató suhanásáról.
A sötétvörös térkövek nedvesen csillogtak a lámpafényben, találkozásuknál a résekből itt-ott moha nőtt. Spórával szaporodnak, Olga vasgáliccal irtotta őket a kertben.
A bőröndre támaszkodtam, hogy ki tudjam húzni magam, és levegőt kapjak. Állomásépületet nem láttam, csak egy buszmegállóra emlékeztető, üvegezett várakozó csillogott a peronlámpa fényében. Megfordultam, és amikor láttam, hogy a vágányok másik oldalán húzódó peron is üres, megkönnyebbültem. Mégsem vár senki.
A két peront gyalogoshíd kötötte össze, és én gondolkodás nélkül ragadtam meg bőröndöm, hogy az első ellenvonatra felszállva visszatérjek Birminghambe, és onnan haza. Nem megfontolt elhatározás volt, hanem gépies reakció.
De hiába indultam volna, a bőrönd kerekei megakadtak a térkövek közti résben, és meghúzódott vállamban felizzott a fájdalom. Megálltam, és a másik kezemmel nyúltam a teleszkópos fogantyú után, amikor valaki a nevemet kiáltotta. Megdermedtem.
– Emíz! Emíz! Te vagy az?
Először nem ismertem fel, de tudtam, hogy engem hív, ahogy az ellentétes oldalon futó peron is.
– Sarah – válaszoltam halkan.
Meglepődtem. Magasabbnak képzeltem, jobban öltözöttnek, olyan nyugdíjas nőnek, akinek a kora megköveteli, az ideje és a pénztárcája pedig megengedi, hogy gondosan ügyeljen megjelenése minden részletére. Leveleit az a gördülékeny udvariasság jellemezte, aminek mestere az angol nyelv, és amit én annyi év után sem tudtam tökéletesen elsajátítani. Kinézetét is így képzeltem: visszafogottan dekoratívnak.
A vasúti megálló narancsos lámpái alatt praktikus, vízhatlan dzsekije lilának tűnt. A kapucni takarásából alig előbukkanó arca széles volt, járomcsontja erőteljes, szemüvege szögletes. Lencséjén esőcseppek csillogtak, így nem láttam a tekintetét. Örültem, hogy elég gyógyszert vettem be, és nem tud gyökeret verni a fejemen átsuhanó gondolat, hogy résen kell lennem, mert ez a sötét tekintetű idegen talán kárt akar bennem tenni.
Próbáltam elmosolyodni, és tudtam, hogy sikerült, mert Sarah visszamosolygott. Kapucnija hátracsúszott, ahogy a karját üdvözlésre emelte. Talán meg akart ölelni, de bemutatkozásra nyújtott kezemben elakadt a suta mozdulat. Tüskésre nyírt haja ezüstösen fénylett fel egy pillanatra.
– Fáradt lehetsz.
Kicsit megvontam a vállam, és éreztem, ahogy a hátizsák szíja mélyebbre vág a húsomba. Hirtelen elöntött a reggeli órákból jól ismert érzés, hogy a testemet összetartó inak és izmok vészesen megrövidültek. Minden mozdulattal a szakadást kockáztatom, a helyreállíthatatlan sérülést, és azt, hogy darabokra hullok. Csak aprókat léphetek, lassan, óvatosan.
A bőröndön nyugvó karomra pillantottam, felmérve a helyzet lehetetlenségét. De nem rémültem meg, a vonaton bevett nyugtató már elkezdte kifejteni hatását.
Sarah várt egy kicsit a válaszomra, aztán visszahúzta a kapucnit, és megismételte:
– Fáradt lehetsz.
A bőrönd után nyúlt, és elindult vele a megálló mögötti parkoló felé. A korkülönbség ellenére sem tiltakoztam. A peront övező magas sövény mögül kilépve megpillantottam a házak sötét tömbjeit.
– Church Stretton kicsi, itt minden közel van – válaszolta Sarah, amikor megkérdeztem, messze megyünk-e.
Mire a kocsihoz értünk, leterített az első émelygős roham, a túlgyógyszerezés biztos jele. Tudtam, hogy a beszédem hamarosan kásás lesz, a mozdulataim bizonytalanok, és a közöny vattadunyhaként borul majd rám. Súlya elfojtja a szorongás minden csíráját.
– Nagyon fáradt vagyok – mondtam a kocsiba ülve –, és álmos is.
Amint kifordultunk a parkolóból, az utcalámpák egyszerre kialudtak. Jól emlékszem a pillanatra. Azt gondoltam, olyan ez, mint egy utolsó sóhaj.
– Éjfél van – bólintott Sarah, aztán nem szólt többet. Én pedig figyeltem, ahogy az ablaktörlő lapátok módszeresen takarítják el a szélvédőről az egyre sűrűbben hulló esőcseppeket.
A házból nem sokat láttam, amikor leparkoltunk előtte.
A lábam elé néztem, és hallottam, ahogy megcsikordul a talpam alatt a vizes murva.
– Mégis mi van ebben? – kérdezte Sarah, amikor kiemelte a csomagtartóból a bőröndömet. – Aranytömbök?
– Könyvek – válaszoltam mosolytalanul, és megpróbáltam átvenni tőle a csomagot, de a kezem tele volt. Mindkét karommal a hátizsákot öleltem magamhoz, és hirtelen nem tudtam, melyiket szabadítsam fel.
Több emlékem nincs az érkezésről, csak az erőtlenül felhorgadó düh maradt még meg bennem, amikor Sara jó éjszakát kívánt.
– Pihenj, végül is ezért jöttél – mosolygott újra. – Nem kell korán kelni.
De én már sejtettem, hogy másnap egyáltalán nem fogok felkelni, és harmadnap sem, ha lehet. Sarah nem tudhatta, miért jöttem. Én csak a síszünetről írtam, amit nyelvi környezetben akartam eltölteni. Úgy éreztem, anyáskodik felettem, az idősebb nőkre jellemző gépies gondoskodással, amiben némi lekezelést éreztem. Talán anyám írt neki a tudtomon kívül. Őt képesnek tartottam erre az árulásra.
Villanyoltás előtt megszokásból a mobilomra pillantottam.
A kijelzőn már az új nap dátuma fénylett. Az utolsó menstruáció első évfordulója volt.
Hajnalban a szokásos álomból riadtam. Az iskolában vagyok, de nem tudom kideríteni, mi az órarendem. Becsöngetnek, és én egyedül sietek végig a folyosókon, ahonnan váratlanul idegen lépcsőházak meredeznek felfelé. Félek, hogy a rám váró osztály unalmában zajongani kezd, vagy ami még rosszabb, annyira igyekvők, hogy jelenteni fogják az esetet. Visszafordulok a tanári felé, de nem merek bemenni, mert az igazgatóhelyettesek ott ülnek a naplókat lapozgatva. A tagjaim elnehezednek a látványra. A karomban tartott dossziéba pillantok, és kiderül, hogy biológiát kell tanítanom, nem angolt. Az anatómiaatlasz kicsúszik a kezemből, és nagyot puffan.
A zajra riadtam fel. Csatakosra ázott pizsamám a hátamra tapadt. A szobában áthatolhatatlannak tűnt az éjszaka. Mobilom túlvilági fényénél lassú mozdulatokkal bújtam ki az ágyból, hogy a bőröndből elővegyek egy váltás száraz ruhát. A talpam alatt megreccsent a padló, és én mozdulatlanná dermedtem, félve, hogy Sarah felébred a motozásomra. Otthon, ha anyám túl sokat panaszkodott, mennyire felületesen alszik, dupla altatót vettem be, hogy ne kelljen éjjel kimennem.
A szoba hűvöse jólesett. Megszokásból megérintettem a radiátort. Jéghideg volt. A függöny rései mögül nem hatolt be semmi fény. A mobil szerint öt óra múlt.
A hidegtől pisilnem kellett, de nem emlékeztem, hol a fürdő. Féltem, hogy az ajtó nyikorogni fog, és Sarah is olyan rossz alvó, mint anyám. Visszabújtam az ágyba, remélve, hogy a melegben elmúlik a késztetés, de a lábam addigra teljesen kihűlt. Egymáshoz dörzsöltem, de nem segített.
Száraz pizsama helyett a magasnyakú felsőt húztam vissza, amiben utaztam. Lassan átmelegedtem újra, de a hólyagom egyre jobban feszített. Azzal nyugtattam magam, hogy csak két hetet kell itt kibírni, és a síszünet végén talán vissza is mehetek tanítani.
A szemem közben hozzászokott a sötétséghez, és az ablak körvonala kivehetővé vált a függöny mögött. Nem derengett még mögötte a hajnal, de néha elhaladt egy-egy autó, melynek reflektorfénye egy pillanatra megvilágította a szobát. Képét felvettem a gyűjteményembe.
Mindent tudtam az éjjeli szobákról. Az ablakokról, a rolók mögött uralkodó sötétségről, a város zajáról, a hajnal csendjéről. Az öreg vízvezetékek és a csatornák kuruttyolásáról. Mindent tudtam a virrasztás magányáról. Arról, ahogy a függöny az ablak elé hullik, és a csipke előbukkan a sötétítő mögül. Ahogy a roló utolsó lapjai között marad annyi rés, hogy bevilágítson rajta az utcalámpa narancssárga fénye. És ismertem az osztályon a rácsok rendjét, ahogy fehérségük feketére vált az éjszakában.
Újabb kocsi hajtott el, és lámpája megvillant a tükrös szekrény ajtaján. Egy pillanatra megláttam az arcom. A paplan az államig húzva, sötét hajam szétterül a párna vadvirágai között. Megint elszégyelltem magam, hogy végül nem mertem levágatni.
A szomszéd szobából mocorgást, aztán lépteket hallottam. Egy zár kattant, aztán egy másik. Rövid csend, vízzubogás. Kattanás, léptek, az ágy nyikorgása. A ciszterna sziszegve telt újra, hangját követve könnyen megtaláltam a fürdőt, csak a kapcsolót nem. Néma csendben ürítettem, vissza-visszafogva a csorgást.
A kar üresen kattant, ezért újra meg újra lenyomtam. Előrehajolva megszédültem, de addigra bugyogni kezdett a víz. Fülsüketítőnek érzékeltem a zaját.
Az egyik új bugyi volt rajtam, a pszichológus javaslatára. Mint éjjeli ablak előtt a függöny, takarásában vörösen húzódott a heg. De virágai mögött nem volt se hajnal, se ébredés.