Tervben sincs egy nyugdíjreform, amellyel a súlyos egyenlőtlenségeket orvosolnák, csak kiszúrják az idősek szemét egy utalvánnyal

Bevásárolni indulok, miután a gyerekeim elmentek az iskolába. A közeli szupermarket előtt, a kosaraknál filigrán, ápolt külsejű, hatvanöt körüli nő álldogál, talpig feketében. Megszólít, tudnék-e neki egy kis apróval segíteni, ennivalóra kellene. Kicsit meghökkenek, mert nem a „tipikus kéregető”, nagyon zavarban van, ettől én is zavarba jövök. A feszültséget oldandó, és mert jobb ötletem nincs, felajánlom neki, hogy jöjjön be velem a boltba, válasszon, amit gondol, és a végén az enyémmel együtt kártyával kifizetem.

Kisebb meghökkenés után beleegyezik, és bár nem állt szándékomban faggatózni, szabadkozva meséli, hogy itt lakik a közelben, a férje egy hónapja szívrohamban elment, álmában. Neki 90 ezer forint a nyugdíja, mert 6 órára volt bejelentve (orvosi leleteket gépelt), ami nem volt ekkora baj, amíg a férje élt. Most viszont, ha befizeti a számlákat, ennivalóra alig jut, és az özvegyi nyugdíját se folyósították még. Úgyhogy próbál munkát keresni, a Mekibe is bement, de a kora miatt ide se veszik fel – mire megmutatja a személyi igazolványát, ha nem hinném el, hogy 74 éves. Faramuci helyzet, mintha igazoltatnám, pedig az a fajta vagyok, aki jó szívvel megosztja a javait felebarátjával, és nem tesz fel keresztkérdéseket. Két nap különbséggel van a születésnapunk, csak épp fordított számokkal, bemutatkozom én is, nem vagyunk már idegenek. Betessékelem magam előtt a boltba. Kérdi, mivel foglalkozom, mondom, újságíró vagyok, mire felcsillan a szeme.

– Megírná a történetemet?

– Megírom, ha szeretné. De félek, ettől nem változik semmi.

– Ez nem a maga, és nem is egy ember szégyene, hanem az országé, meg a világé, amiben élünk – dohogom sután.

Illetlenségnek érezném azzal szembesíteni őt, miért nem gondolt arra, mi lesz, ha a férje elmegy, hisz a férfiak nálunk jóval korábban halnak, ő meg jó eséllyel húsz évvel túléli. Vagy hogy az ura miért nem gondoskodott róla előre, ha már egész életében megtette. Nem akartam arról se faggatni, van-e még élő rokona, barátja, akihez fordulhatna, és ő sem beszélt ezekről. Elfogadtam, hogy valószínű nem maradt más lehetősége, mint ismeretlenektől segítséget kérni.

A boltban én céltudatosan törtem előre, hiszen hosszú volt a listám, főznivaló, zöldség-gyümölcs, a három gyereknek a tízóraihoz való, és hó eleje lévén a nagyberuházások, vagyis amiből nagy kiszerelés kell, mert így spórolhatok. Ő meg óvatosan nyúlt a tojásért, kenyérért, tejért is, csak előbb megkérdezte tőlem, ezt szabad-e.

Alig pár ezer forinttal lett több a végösszeg, mint egy átlagos nagybevásárlásomnál, de sikerült két szatyornyi élelmet összeszednünk Erzsébetnek. Felajánlottam, hogy hazaviszem, megérdemel ennyi könnyebbséget. Közben elmesélte, egyedül kies lett neki a lakótelepi lakás, nem is szívesen van otthon, most hogy a férje nincs, akivel leélt ott egy életet. El kéne adni, ha kicsit összeszedi magát, de friss még a gyász, és most munkát is keres. Ha ebben tudna segíteni neki valaki, azért nagyon hálás lenne, még könnyű fizikai munkát is elvállalna, pedig már ő se fiatal, a háta is olykor fájdogál, de azért búcsúzóul erősen megöleltük egymást. Telefonszámot is cseréltünk, a lelkére kötöttem, csak hívjon, és itt találkozunk a bolt előtt.

Mit lehet erre mondani? Hogy ma Magyarországon jóformán bárki kerülhet ilyen helyzetbe? Ha nincs komoly megtakarítása, se passzív jövedelme, csak egy kis nyugdíja, és aztán a lakása rabja lesz, hogy azt fenntartsa, kifűtse? A boldogabb Nyugaton fiatalok költöznek be a magányos idősekhez, így orvosolva egyszerre a lakhatási és a gondoskodási válságot, mert arra gondolni se szabad, mi lesz vele, ha magányában leesik a lábáról, ki néz rá, ki lesz mellette. A 74 évnyi bölcsesség meg élettapasztalat, az sem kell senkinek. A politikának is csak egy szavazat, a társadalomnak már nem termel hasznot, a fogyasztása sem számottevő, ha nincs gyerek, rokon, vagy legalább barátok, akik néhanapján még felhívják, teljesen láthatatlanná válik a világ számára, akár egy szellem.

És hogy mennyire nincs ezzel egyedül: a KSH szerint az 1,5 millió egyfős magyar háztartásból az idősek 67,8 százalékban magukban élnek, húsz év alatt 473 ezerről 614 ezerre nőtt az egyedül élő nyugdíjas korúak száma. Ahogy az életkor – meg nálunk az infláció – nő, egyre több a kiadás, miközben a nyugdíjuk nem hogy megőrizné, mint a miniszterelnök levelében állította, hanem egyre csak veszíti a vásárlóerejét.

Az ő esetükben hiába szervezte ki a gondoskodást az állam a hozzátartozóikra, vagy nincsenek, vagy túl messze vannak, vagy a saját életükkel is eléggé leterheltek. Legutóbb a sürgősségin találkoztam egy idős mérnök úrral, akinek úgy el volt fekélyesedve a lába, hogy kukacok mászkáltak benne. Az orvos súgta a hozzátartozóknak, talán nem is lehet már megmenteni, azok le voltak sokkolva, mert amikor a bevásárlást vitték neki, mindig csak cipőben látták, és nem is említette, hogy fájdalmai lennének – a kezdődő demencia ezt is elfedte. Mondták a rokonoknak, keressenek intézményben helyet a bácsinak, de hát tudták ők is, hogy több hónapos várólisták vannak, a teljes kétségbeesés remegett tekintetükben, mihez kezdjenek addig a kisöreggel, ki fogja őt a családból így bevállalni.

Ezért van, hogy a pszichiátriai osztály sok kórházban már „demens elfekvőként” működik, egy ilyen helyre is eljutottam a nyáron, csupa kilencven-száz éves néni feküdt itt, a fél világát sem tudva már, az egyik a lányának hitt, úgy beszélt hozzám, a másik, kicsit jobb állapotban lévő néni, ősrégi olasz slágerénekesekről mesélt, és ki kellett neki derítenem, élnek-e még. Legalább ahogy láttam, az ápolók mindent megtettek értük, mosdatták, öltöztették, forgatták, etették őket, nyilván nevetséges fizetésért, három műszakban. Pedig ez iszonyú nehéz szakápolási feladat, jól tudja, aki valaha próbált otthon ápolni idős vagy nagybeteg hozzátartozót, akár a munkától, akár a többi családtagjától, akár a saját pihenésétől elvonva az időt, energiát. Még mondják, hogy szerencsés, aki másokról tud gondoskodni, és nem róla kell gondoskodjanak, de a szendvicsgeneráció, akik egyszerre nevelnek gyereket és gondoznak szülőket (és végzik a többi láthatatlan munkát is), olyan brutális terhelést kap, ami idővel benyújtja a számlát. A gondozói kiégés az otthon ápolók közel háromnegyedét kisebb-nagyobb mértékben érinti, az állandó fizikai, mentális, anyagi és érzelmi stressz, meg az elszigetelődés, leértékelődés miatt – egy megoldatlan társadalmi probléma súlya gördül tovább rájuk.

Hétvégén az egyik legenergikusabb ismerősömet, a közel 80 éves Marika nénit is kérdeztem, megkapta-e a kormány „ajándékát”. Ő se lett vele kisegítve. A feje fölül a minap eladták a kis telket, amit bérelt, hogy kisvállalkozásából kiegészítse a 170 ezer forintos nyugdíját. Most a költözés felemésztette az összes anyagi tartalékát, és még folyamatban van az engedélyek kiadása. Kérdeztem, mi lesz, ha esetleg nem kapja meg? Akkor kénytelen lehúzni a rolót, de már tudja is, mihez kezd: ha a magyaroknak már nem kell, elmegy majd a kínaiaknak dolgozni, még a nyelvet is megtanulja.

A sors iróniájaként ezt a cikket is úgy fejeztem be, hogy közben a sürgősségin várakoztunk idős édesanyámmal, akinek ezúttal a könyöke törött szilánkosra egy esés után. A szomszédos ágyon egy demens néni kiabált órákon át, láthatatlan személyeknek magyarázva több mázsa oltásról, amit a kórházban koszos fekete fecskendőkkel szúrnak az emberekbe, majd az ápolókat is meg akarta harapni, amikor jöttek tisztába tenni. A lánya, egyben a gondozója próbálta csitítgatni, egy darabig szépen, aztán egyre ingerültebben. Nem kárhoztathattam érte. Csoda, hogy még bírja, és ki tudja, már hány éve. A folyosóra kimenekülve hallottam, ahogy egy házaspár a csodálatos „novemberi nyugdíjemelésről” (valójában legfeljebb 1,5 százalékos nyugdíjkorrekcióról) beszélgetett, nyilván hálás kormánypárti szavazók. És ez még csak a kezdet, jövőre jöhet mellé az idén a háború (az ukránok) hibájából elmaradt nyugdíjprémium, várják, akár a Messiást.

Erzsébet története bár csepp a tengerben, nem csupán azért írtam meg, mert ígéretet tettem neki, hanem hogy ő és a hozzá hasonló honfitársaik ne váljanak láthatatlanná – ahol már könnyebb elveszíteni, mint megtartani a kapcsolatot a kíméletlen valósággal.