Bevezető helyett
Tizenöt évvel ezelőtt értelmes elfoglaltságot keresve – 40 évnyi bankszakmai pályafutással a hátam mögött – úgy döntöttem, megpróbálkozom szakfordítással, pontosabban: angol nyelven kiadott társadalomtudományi, ezen belül főként közgazdasági könyvek magyarra történő fordításával (és persze megjelentetésével). Nem számítva az igyekezetet az értelmes elfoglaltság felkutatására, a motivációm hármas volt: nagyon szeretek olvasni, szeretem az angol nyelvet és nem utolsó sorban azt is gondoltam, hogy ezeknek a könyveknek a többsége „magától” nem fog eljutni a hazai közönséghez, így a munkámnak lehet valamennyi szélesebb értelemben vett haszna is. E könyvek többsége ugyanis valóban első osztályú, sőt a feletti; Nobel-díjas és másképpen ünnepelt szerzők műveiről van szó, amelyeket a szerzők nem elsősorban a szakma, inkább a szélesebb olvasóközönség számára szántak.
Az elmúlt hónapokban rövid ismertetőket írtam mindegyik kötetről, amelyeket feltettem a Facebook-oldalamra. Ezek közreadásával a Népszava jóvoltából most egy szélesebb olvasóközönséget is elérhetek.
David Nirenberg: Antijudaizmus – A nyugati hagyomány. Pesti Kalligram Kft, 2016.
A szerző a University of Chicago történészprofesszora. Nagy ívű, a fáraók világa és a fasizmus hatalomra jutása között eltelt több ezer éves időszakot, történelmi helyek és korok sokaságát tárgyaló könyvében az antijudaizmusnak nevezett jelenséggel foglalkozik; azzal ugyanis, hogy a kereszténység és az iszlám hogyan és miért alakította a viszonyát a judaizmushoz úgy, ahogy az történt. Alapvető tézise, hogy a judaizmus e kultúrák számára leggyakrabban, „negatív lenyomatként”, azaz negatív összehasonlítási alapként alkalmas volt arra, hogy ezek a kultúrák saját magukról, az őket körülvevő világról és az időről időre felmerülő dilemmáikról gondolkodjanak, képviselőik egymással vitatkozzanak, egymást meg- vagy legyőzzék. Nem mellékesen könnyen belátható, hogy ha valaki egy eszmerendszert negatív példának tekint, hamarosan azokkal szemben is averziói lesznek, akik ezt a rendszert kitartó makacssággal a sajátjukként képviselik. Ebben az értelemben az antijudaizmusból nagyon könnyen lehet és lett is antiszemitizmus.
Az ókorban a zsidóság és eszmevilága csak egy volt a Földközi-tenger medencéjét benépesítő népcsoportok és vallások sokasága közül és az egyistenhitet leszámítva csak annyira volt különleges, amennyire a Róma uralma alatt és az annak kegyeiért egymással versengő szomszéd népek és vallások egyikeként különleges lehetett – azaz nem nagyon. A kereszténység, amely természetesen a judaizmus talaján jött létre, kezdetben a számtalan kisebb zsidó szekta egyikeként érthető módon meg akarta különböztetni magát a nála nagyobb és régebbi vallástól. A szerző könyve második fejezetében alapvetően Szent Pál munkásságát elemezve látja ezt igazoltnak. Az még érdekesebb és Nirenberg tézisét igazolja, hogy bár a kereszténység idővel a római birodalomban államvallás lett, a korai egyházatyák továbbra is fontosnak tartották, hogy a gondolataik kifejtésére és egyáltalán nem utolsó sorban vitapartnereik és riválisaik legyőzésére és megbélyegzésére „negatív lenyomatként” éppen a judaizmust, az immáron teljesen marginalizálódott népcsoport, a zsidók eszmerendszerét használják, magyarán egymást judaizmusban, „zsidósságban” marasztalják el, bélyegezzék meg. És ugyanígy jártak az iszlám képviselői is néhány évszázaddal később, amit a szerző egy önálló fejezetben szintén nagyon részletesen tárgyal.
A hatalmas anyagból két fejezetet szeretnék kiemelni, amelyek témái, azt hiszem, elég kevéssé ismertek a hazai olvasóközönség előtt. Az egyik fejezet a „Spanyolország kihalásra ítélt zsidói és az Inkvizíció születése” címet kapta. Megtudhatjuk, hogy a spanyol katolikus egyház az uralkodók változó intenzitású támogatását élvezve évszázadokon keresztül paranoiás megszállottsággal küzdött az ország „zsidótlanításáért”. Ennek során mindent kitalált és felhasznált, amelyet a későbbi követők, akár a német fasizmus is alkalmazott: a tömeges gyilkosságokat, a külső jegyekkel történő megkülönböztetést, a szegregációt, a fajelméletet, a kultúra és a művészet folyamatos megfigyelését zsidó jegyek után kutatva stb. Ennek során természetesen a „színből”, vagy az „igazán” kitértek (conversos) sem lehettek biztonságban. Az eredmény, ahogy egy híres lázadó spanyol nemes, történetesen egy magas rangú inkvizítor fia fogalmazott: „Spanyolország (...) a barbárság hazája lett”.
A másik fejezet Shakespeare Velencei kalmár című drámáját elemzi – szerintem zseniálisan. A XVI. század a kapitalizmus születésének a kezdete, ami komoly dilemmát jelentett a keresztény ideológia számára, hiszen a kialakuló új értékrend teljesen idegen volt a tanításaitól. Shakespeare zsenialitása abban (is) állt, hogy érzékelte és műveiben feldolgozta korának ellentmondásait, ebben a konkrét esetben azt, hogy a kereszténység miként próbálja befogadni azokat az értékeket, amelyeket korábban „zsidósnak” tartott (vagyonszerzés, szerződés, biztosíték). A „Ki itt a kalmár és ki itt a zsidó?” – híres kérdés a darabban ezt a zűrzavart mutatja, amikor a keresztények „zsidósan” – haszonleső módon – viselkednek, Shylock, a zsidó uzsorás pedig legyőzöttként és megalázva keresztényi érvekkel kér könyörületet a maga számára.
És végül talán a legfontosabb kérdés: vajon az antijudaizmus évezredes története szükségképpen vezetett-e a holokauszthoz? A szerző válasza nemleges; ahogy írja, ha valaki a XIX. század végén feltette volna a kérdést, hogy az akkor meglévő antiszemitizmus alapján Franciaországban, Nagy Britanniában vagy Németországban nagyobb a valószínűsége, hogy valamikor sor kerül a „végső megoldásra”, nem az utóbbit választotta volna. Egyedi okok (Németország veresége, megalázó békeszerződés, gazdasági válság) sokasága vezetett ehhez a szörnyűséghez. Másfelől a holokauszt elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan az antijudaizmus évezredes története nélkül.
