A nagyok – Washington, Peking és Moszkva – egyszerre versenytársai és kényszerű partnerei egymásnak, miközben a kisebb államok gyakran sodródónak érzik magukat. Az Európai Unió különösen nehéz helyzetben van: reakcióit hol engedmények, hol dacos gesztusok jellemzik, de tartós stratégiai irányt egyelőre nem talált. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a második világháború után létrehozott, szabályokra épülő rend meggyengült.
Ebben az átalakuló geopolitikai környezetben kapott különös figyelmet a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozója, amelyet 2025 augusztusának végén rendeztek meg Tiencsinben. Itt a kínai és az orosz elnök, Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin látványosan együtt lépett a színpadra, s a jelenlévő országok közönségét egy új korszak ígéretével kívánták meggyőzni. Hszi kínai elnök egy „globális irányítási kezdeményezésről” beszélt, amely a „Globális Dél” felemelkedését tűzte zászlajára, miközben élesen ostorozta a Nyugat dominanciáját. Putyin orosz elnök ehhez kapcsolódva egy alternatív eurázsiai biztonsági architektúrát vázolt fel, amely szerinte igazságosabb, mert nem engedné, hogy egyetlen hatalom mások rovására szavatolja saját biztonságát. A szavak súlya önmagában is figyelemre méltó, de az igazán új mozzanat az, hogy a két hatalom közösen igyekszik formálni a nemzetközi rend szabályait. A kép, amely Hszi, Putyin és az észak-koreai vezető, Kim Dzsongun pekingi díszszemlén történt közös megjelenéséről bejárta a világsajtót, nemcsak koreografált diplomáciai pillanat volt. Jelzés is volt egyben: az alternatív pólus immár nemcsak elmélet, hanem szervezett politikai akarat.
A kérdés persze az, hogy mit takar ez a bejelentés, mert Oroszország és Kína céljai korántsem azonosak. Moszkva rövid távon legitimációt keres: a „biztonság nyelvén” kívánja eladni Ukrajna elleni háborúját, és azt akarja sugallni, hogy az európai biztonsági architektúra újrarajzolása nem hódító agresszió, hanem jogos igény a „kiegyensúlyozottságra”. Putyin szavai egyúttal kétségbeesett igyekezetet is tükröznek: visszaülni a nagyhatalmi asztalhoz, miközben Oroszország gazdasági és katonai ereje jelentősen meggyengült. Kína sokkal hosszabb távú stratégiát követ. Hszi számára a cél nem egyetlen háború vagy térkép-átrajzolás, hanem a globális erőviszonyok lassú, de következetes átalakítása. Gazdasági és technológiai erejét, valamint növekvő katonai kapacitásait politikai befolyássá akarja alakítani, hogy ellensúlyt képezzen az Egyesült Államokkal szemben. A kínai rendszer mindig is hajlott a hosszú távú gondolkodásra, s a mostani fellépés is inkább ennek a logikának a része; úgy pozicionálja magát, mint a stabilitás és kiszámíthatóság horgonya, amely alternatívát kínál a Nyugat zavarosnak látszó működésével szemben. A két álláspont együtt válik különösen súlyossá: Oroszország kétségbeesése és Kína stratégiai türelme most közös retorikában találkozik.
Az időzítés nem véletlen. Oroszország és Kína most érzi úgy, hogy a nemzetközi környezet alkalmas a kihívás megfogalmazására. A nyugati világ belső megosztottsága, az európai egység törékenysége és az amerikai politika hullámzása mind azt sugallják számukra, hogy a második világháború után kialakított szabályokra épülő rend elveszítette korábbi erejét.
A háborút követően létrehozott, szabályokra épülő keretek évtizedeken át biztosították a nagyhatalmak közötti közvetlen háború elkerülését, és alapot adtak a globális fejlődéshez, még ha a világ számos régiójában továbbra is fegyveres konfliktusok és válságok kísérték is a korszakot. Ez a rend sosem volt feszültségektől mentes, mégis hosszú időn át érvényesült a nemzetközi kapcsolatok alapjaként. Az elmúlt húsz évben azonban fokozatosan vesztett erejéből és kiszámíthatóságából. A terrorizmus elleni háború elhúzódása, majd a 2008-as globális pénzügyi válság súlyos strukturális repedéseket tárt fel, amelyek megmutatták, hogy a rendszer nem tévedhetetlen, és nem mentes a strukturális gyengeségektől. Hozzájárult ehhez a közel-keleti instabilitás elhúzódása, a klímaválság egyre sürgetőbb kihívása és a globális egyenlőtlenségek mélyülése is, amelyek mind azt erősítették, hogy a rendszer egyre kevésbé képes kezelni a XXI. század válságait.
Az új világrend igényének megszületésében szerepe van az Egyesült Államok politikai fordulatainak is. A világ vezető demokráciájától mindenki stabilitást várt, mégis egyre inkább saját belső vitái kezdték meghatározni a globális rendhez való viszonyát. Donald Trump politikai felfogása szerint a multilateralizmus keretei nem vették kellőképp figyelembe az amerikai érdekeket. 2025 februárjában kormánya új vámokat vezetett be, és élesen bírálta több nemzetközi szervezet működését, ezzel jelezve, hogy Washington kész szigorúan újragondolni kapcsolatrendszerét. Ezzel a lépéssel az Egyesült Államok nyíltan megkérdőjelezte a második világháború utáni intézményes alapokra épülő rend legitimitását. Ez nem pusztán elméleti kételyt keltett, hanem politikai lehetőséget is teremtett más szereplők számára. Alkalmat adott arra, hogy ezek az elégedetlenségek szervezett politikai igénnyé formálódjanak. Ráadásul nem csupán általános elégedetlenségről van szó: egy új rend ígérete eszközt ad azok kezébe is, akik konkrét céljaikat – például egy háború legitimálását vagy globális hegemón törekvések érvényesítését – kívánják alátámasztani vele. Nem véletlen, hogy a „Globális Dél” egyre szívesebben fordul az alternatív hangok felé – hiszen a pillanatot most végre kihasználhatónak látják.
Persze a Nyugat működése is hozzájárul ahhoz, hogy riválisai erőre kapjanak saját narratívájukban. A nyugati modell ugyanis szabályokra épül: intézmények, jogállamiság, fékek és ellensúlyok lassítják a döntéshozatalt, és nyilvánosság elé tárják annak hibáit. Kívülről mindez könnyen gyengeségnek tűnhet a centralizált és autoriter rendszerek gyors, látványos, ám önkényes és az uralkodó elit érdekeit szolgáló döntéseivel szemben. Valójában azonban éppen ezek a korlátozások, viták és eljárási „lassúságok” teremtik meg annak feltételeit, hogy a demokráciák felismerjék saját hibáikat, és békés úton kijavítsák azokat. Ami kívülről tehertételnek tűnik, belülről a legfontosabb erőforrás: az önkorrekció képessége.
Sok társadalom érzi úgy, hogy a saját útja, politikai berendezkedése és kulturális mintái nem illeszthetők ebbe a sémába. Ezért válik számukra vonzóvá egy olyan világ képe, ahol több pólus létezik, és ahol ők maguk is alakítói lehetnek a szabályoknak, nem csupán elszenvedői. Ez az ígéret azonban kétarcú: amennyire felszabadító lehet a részvétel lehetősége, annyira magában hordozza a széttöredezettség veszélyét is. Hiszen a többpólusú világ nemcsak több hangot, hanem több, gyakran összeegyeztethetetlen érdeket is jelent – és ebből már most látható, milyen könnyen születhetnek újabb érdekütközések és rivalizálások. India, Brazília és Törökország példája jól mutatja: bár mindannyian részei a többpólusú világ alakításáról szóló vitáknak, eltérő geopolitikai irányokat követnek – India elsősorban ázsiai nagyhatalmi státuszát erősíti, Brazília globális gazdasági és környezeti ügyekben aktív, Törökország pedig saját régiós befolyását növeli. Ez a sokféleség gyakran a közös érdek logikáját gyengíti. Az orosz–kínai narratíva sokak számára lehet üdvözítő alternatíva, ám a valóságban újabb feszültségeket és konfliktusokat gerjeszthet.
A valódi kérdés már nem az, hogy kialakul-e a többpólusú világ, hanem az, hogy a Nyugat miként reagál a kínai–orosz kihívásra. A világ rendjéről Tiencsinben felvázolt vízió látszólag kiegyensúlyozottságot ígér, valójában azonban a dominancia logikáját követi. Oroszország a háború legitimációját keresi benne, Kína pedig saját globális befolyását kívánja növelni. Az orosz–kínai együttgondolkodás inkább alkalmi koalíciónak tűnik, amelyet az amerikai politika változásai és az európai politika bizonytalanságai hoztak össze. Egyelőre a Nyugat stratégiai versenytársaként lépnek fel közösen, de korántsem biztos, hogy hosszú távon is tartós lesz az érdekazonosság, amelynek most látványosan sok bizonyítékát adják. A Nyugatnak azonban nincs más lehetősége, hiteles választ kell adnia a kihívásra, amely egyszerre épül egy reális alternatív stratégia felvázolására, valamint a demokráciák alapértékeinek megőrzésére: a jogállamiságra, az elszámoltatható intézményekre, a szabad sajtóra, a hatalommegosztásra és az önkorrekció képességére. Végső soron ezek azok a tulajdonságok és vívmányok, amelyek nem csupán a Nyugat vívmányai, de megkülönböztetik az egyes társadalmi rendszereket – amelyek mentén a versengő rendszerek teljesítménye mérhető lesz.
