Aki a Ludwig Múzeumba rendszeresen jár, annak már feltűnhetett, hogy a harmadik emeleti kiállítótérben a gyűjteményt bemutató tárlatok mindig adott témára épülnek: például az idő és a művészet viszonyát vizsgálják vagy a múzeumpedagógiáról szólnak. A nemrég nyílt „Big Bang. Táguló gyűjteményi horizontok” című tárlat azonban egy teljesen új szemszögből mutatja be a műveket: magára a gyűjteményre és a gyűjteményezésre fókuszál, azaz a hetven évet is felölelő kollekciót időben haladva és tizenegy tematikus egységre bontva járja végig. A kurátor, Készman József szerint ez olyan, mint egy párhuzamos narratívákban elmesélt „családtörténet” vagy a „gyűjtemény családi albuma”, mely eddig számos nem látott „rokont”, azaz művet is megjelenít.
De hogyan is fest ez a családi album és milyen rokonokat láthatunk benne? Az első, a pop-art irányzatot bemutató szekcióban a kollekció talán legfőbb büszkeségei szerepelnek, mint Andy Warhol Elvis Presley-t ábrázoló szitanyomata, Nat Finkelstein Andy Warholról készített képsorozata, illetve Roy Lichtenstein romantikus képregényjelenetet ábrázoló Vicki című műve, melyen egy öltönyös férfi éppen megszólít egy hölgyet. De magyar pop-art művek is láthatók a szekcióban: Havadtőy Sámuel csipkével bevont, Miki egeret ábrázoló szobra vagy Gulyás Gyula Marilyn Monroe-t ábrázoló gipszből készült alkotása és A nagy M. M. című képe, mely szintén a színészikont ábrázolja.
A Fekete tükör című szekcióban sötétebb témájú, társadalomkritikus és a disztópikus jövőt bemutató műveket látni, mint Hudec Oto üvegháza, mely a klímakatasztrófa utáni menedékként „funkcionál”. A Túlontúl/hiperreál című egységben fotó- és hiperrealista képeket látunk, melyek részletgazdagon adják vissza a valóságot: Richard Estes 1976-os, amerikai utcarészletet ábrázoló Rappaport Patika című festményén például egy kirakat üvegén keresztül látjuk tükröződni az utca másik oldalát, ahol a címadó gyógyszertár felirata is olvasható. Lakner László Gyapotszedők Kazahsztánban című műve az Ogonyok, orosz képes hetilap 1972. évi egyik számában talált fotó felnagyításával készült, amely kazah gyapotszedő munkásokat ábrázol, és arra mutat rá, hogy a korabeli propaganda milyen idealisztikusan ábrázolta a népcsoport körülményeit. Fehér László 2004-es Arcok a körtérről I-IV. című festménysorozatának két képén két hajléktalan felnagyított arca néz ránk, de környezetük nem látszik, csak a Fehér művészetére jellemző monokróm háttér, mely által a művész az alakokat kiszakítja a valóságukból, és még inkább felhívja a helyzetükre a figyelmet.
Az új kiállítás az utcai művészetre is ráirányítja a fókuszt: külön egység foglalkozik a graffitivel,
amely a nyolcvanas évek óta egyre elfogadottabbá vált a képzőművészeti szcénában is. Ezek az alkotások lehetnek társadalmi vagy politikai tartalmúak is: ezt demonstrálja a hatalmas feliratairól ismert konceptualista alkotó, Jenny Holzer és Lady Pink graffitiművész 1984-es közös munkája: ezen egy maszkos alakot látunk füstben, előtte pedig a „Ne lőj civilekre!” (Don’t shoot civilians) feliratot.
A kiállítás vége már a jelenbe vezet minket: a Posztkortárs szekcióban olyan műveket láthatunk, melyek az állandóan változó valóságunkra reflektálnak, a digitális technológiára, a klímaválságra és a poszthumanizmusra, mely már nem az embert helyezi a világ középpontjába. Nemes Márton 2019-es Holnap13 című műve például napjaink komplex vizuális kultúrájára reagál, amit a mű anyagisága is felidéz, mely nemcsak vászonból és akrilfestékből készült, de acélból, PVC-ből, tükörpapírból és fényvisszaverő vinylből is, egészében pedig olyan hatást kelt, mintha az internet képfolyamából született volna.
