Senkiről, mindenkiről – Dobray Saroltával a Közelről

„Közel akarok menni, hogy lássam az arcokat. Különben mi értelme az egésznek?” – olvasható a szerzői Facebook-oldalán. Egyfajta írói ars poetica lenne ez a huszonnyolc rövid történet?

Nem volt könnyű egyvalamire felfűzni ezeket az írásokat tematikailag, hiszen az elmúlt tíz évben megjelent tárcáimból válogattunk. Újraolvasva a szövegeket, kikristályosodott, hogy valóban a közelség a közös pont, ami nem meglepő, hiszen ez egyfajta mániám is. A riportjaimat szintén mindig úgy készítettem, hogy az arcokon és az egyes embereken keresztül tudjak megmutatni összetettebb társadalmi problémákat.

Újságíróként a tényszerűség figyelembevétele a hangsúlyosabb. Ezek a szövegek is sokszor indulnak ki tényekből, olykor akár számadatokból, az elbeszélések első mozzanata legtöbbször azonban egy-egy hétköznapi, már-már banális történés: egy közúti helyzet, egy balatoni vihar vagy épp a beteg gyerekkel való otthonlét. Az olvasó önkéntelenül is eltűnődik, vajon ezek a mindennapos események valóban így, a leírt formában estek meg? Van-e bennük fikció vagy utólagos hozzáköltés?

Már nagyon régóta úgy járok-kelek a világban, hogy figyelek. Régebben cetlikre, most már a telefonomba írogatok fel töredékmondatokat, egy-egy szituációt, egy-egy mozzanatot. A legtöbbször nem tudom előre, hogy mi lesz belőlük, mire lesznek jók – sőt, általában nem is nézek rájuk újra, hanem valahogy ott vannak a fejemben, és amikor kell, előhívódnak. Én magam is gyakran elcsodálkozom írás közben: vajon miért éppen ez a fél évvel ezelőtti eset jutott eszembe? Kicsit olyan ez, mint az álom, a szövegeim az élet aprócska mozaikdarabkáiból, eseményekből és érzésekből állnak végül össze.

Mintha az is álomszerűvé tenné a szövegeket, hogy – bár az egyes emberekhez közel megy az elbeszélő – a szereplőknek általában nincs nevük, csak monogrammal szerepelnek.

Ez kétélű dolog. A monogramok arra mutatnak rá, bármelyikünk lehetne az, akiről a történet szól. Éppen azért, mert senkiről nincs szó konkrétan, mindannyiunkról szó van. Számos olyan visszajelzést is kaptam, amelyben az olvasók elmondták, hogy szinte minden szereplőhöz kapcsolódni tudtak, mindegyik írás előhívott valami teljesen személyeset a saját életükből.

Az egyes szám első személyben írott történetekben, az anya-lánya vagy apa-lánya viszonyt középpontba helyező elbeszélésekben mennyire van jelen a szerzőjük?

Minden szöveg egyfajta keverék. Több olyan mozzanatot fel lehet fedezni bennük, amelyek egy az egyben beilleszthetők az én életembe, vagy onnan lettek kiszedve, de aztán ezeket is körbenőtte az élet, benne közelebbi vagy távolabbi ismerőseim történetivel, futólag látott idegenekkel, ismeretlenekkel. Ezeket a látszólag egymáshoz nem kapcsolódó mozaikdarabkákat szűröm át magamon, így állnak össze egy koherens egésszé – és ennek köszönhetően mondhatja azt bármelyik olvasó, hogy nahát, ezt az érzést én is ismerem.

A közelről való megvizsgálás mellett – és vélhetően attól nem függetlenül – gyakran előbukkanó motívum a kötetben a nézés és a látás különbségének kiemelése. Mindez pedig gyermeki nézőponttal is párosul: egy kislány leül a földre az út közepén, onnan nézi az embereket, egy kisfiú társasjátékozni akar, de céltalanul, csak a játék öröméért. Ezek szerint ez a fajta perspektívaváltás legalább olyan fontos, mint az, hogy közel menjünk ahhoz, ami körülvesz minket?

Ez a kérdőjel – hogy honnantól nem vagyunk gyerekek, van-e olyan pont, amikor teljesen eltűnik belőlünk a gyerek – mindenkiben benne van. Akárhogy is alakul az élet, akkor is, ha már mi magunk is szülők vagyunk, vagy ha meg is haltak a szüleink, a gyermeki én ott van bennünk, és ha érvényes dolgokat szeretnénk írni az emberekről, sosem lehet kihagyni a bennük élő gyermek nézőpontját. Egy gyerek tudja igazán nyitottan és kíváncsian nézni a világot, ezért is jelent nagyon izgalmas perspektívát. Létfontosságú, hogy meg merjük engedni magunknak a gyermeki működést is.

És mintha a gyermeki perspektívához kötődne a dolgok közelről való, hosszas tanulmányozásának képessége is, ami idővel megkopik.

Erre is emlékeztetnek ezek a történetek, persze nem tudatosan. De fontosnak tartom, hogy az ember képes legyen arra, hogy úgy engedje át saját magán az élet eseményeit, hogy közben a gyermeki énjén is átszűrje őket.

Az elmúlt években mintha pszichológiai szempontból is reflektorfénybe került volna a közelség és a másokhoz való közeledés, úgy is, mint a stresszcsökkentés eszköze, legyen szó a mindfulnessről, a flow-élményről vagy épp az empátia fejlesztéséről. Októberben a MOM Kultban megrendezett, dr. Bánki György pszichiáterrel közös irodalmi-pszichológiai zenés estjükön hozzák közelebb a Közel történeteit a közönséghez. Milyen pszichológiai vonatkozások kerülnek majd szóba a kötet kapcsán?

Azokat a témákat fogjuk kiemelni a szövegekből, amelyek mindannyiunkat érintenek, vagyis nem szétválasztanak, hanem összekötnek. Ilyen a már említett gyerekség is. Hogy vagyunk mi a saját gyerekségünkkel? Milyen félelmeink, milyen előítéleteink vannak? Hogyan viselkedünk egymással? Mi köti össze a nőket? Mi történik, ha közel mész, és nemcsak ránézel valakire, hanem látod is őt? Ha belegondolsz abba, hogy ő is egy másik ember, aki mögött van egy nap, egy év, egy sors, akkor máris másként viszonyulsz majd hozzá. Számomra ez a látásmód már ösztönös, hiszen újságíróként is szociotémákkal foglalkoztam.

Voltaképpen visszatértünk oda, ahonnan indultunk, az ars poeticához. Mennyire tartja a közelséget – úgy is, mint mások megértését, és úgy is, mint a dolgok aprólékos megvizsgálását – egyfajta modus vivendinek is?

Legyen szó a cikkeimről vagy a könyveimről, gyakran kapok olyan visszajelzéseket az olvasóktól, hogy az elolvasásuk után kicsit – vagy nagyon – másképp néznek bizonyos helyzetekre, emberekre, társadalmi csoportokra, vagy akár önmagukra. Sőt, egy-egy történet nem ritkán lökést is jelent, és tettekre sarkall másokat. Ugyanakkor már az is hatalmas dolog, ha azokat a sztereotípiákat, amelyek a nehezebb sorsú, elesett emberekről élnek, az írásaimmal, ha teljesen nem is, de kicsit le tudom bontani.